hirdetés

Laudáció Gergely Ágnes Babits-emlékdíjához

2018. július 12.

Gergely Ágnes anélkül érte meg az „új komolyság" költői beszédmódjának megérkezését egészen-kortárs irodalmunkba, hogy elhagyta vagy pózzá merevedni hagyta volna a komolyságot. – Május végén adták át Gergely Ágnesnek a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits-díját. A költőt Déri Balázs méltatta.

hirdetés

Jó harminc könyv és egy sereg díj után most a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits Mihály Alkotói Emlékdíját veszi át Gergely Ágnes. Megpróbálhatjuk elhelyezni ezt a díját, mondjuk, a kétszer-kétszer neki ítélt József Attila- és Déry Tibor-díj, aztán a Kossuth-díj magas állami kitüntetése, a Digitális Irodalmi Akadémia zárt szakmabeli vagy a laikus tisztelők szavazatától is függő Prima-díj magyar irodalmi koordinátarendszerében. Most erre az elismerésre azok tartották érdemesnek Gergely Ágnest, vagy inkább: azok gondolták ővele, az ő révén ezután még fényesebbnek a díjat, akik hivatásszerűen foglalkoznak azzal, hogy kánont alkossanak: egyeseket beemeljenek a magyar irodalom mércéi közé, másokat kívül hagyjanak, netalán időre vagy véglegesen kiejtsenek belőle. Bár egy ideig szinte beszélni sem illett kánonról („kinek-kinek érvényes a sajátja"), nagy hatású kultúrhistorikusok rámutattak: egyetlen irodalmi magaskultúra sem létezik kánonképződés és kánonalkotók nélkül. Igaz, azt is tudjuk, több évezredes tapasztalatból, hogy van kánonfejlődés, vannak párhuzamos kánonok, és szakadások, újraszervezések is léteznek. A magyar irodalomtörténeti kánon formálói adományozta díj igazi elitdíj, summája a magyar irodalmi díjaknak.

Nem lévén magyarirodalom-történész, a Babits-díjat nem ismertem annyira, hogy az eddig elismertek nagy részét azonnal föl tudtam volna sorolni. Így mondtam mégis igent a felkérőnek, bízva a testület és az ő személyes autoritásában — a feladat nagyságától pedig illően szorongva. Első dolgom volt áttekinteni a névsort. Talán, a magam kánona szerint a sorrend kissé más lenne, esetleg más is belefért volna e nemes gyülekezetbe, s remélem, hogy majd bele is fér, de az nem kétséges, hogy ünnepeltünk méltó „társaságot" tisztel meg, s méltó „tagság" várja.

Ez a tudós ítélet egyszersmind fölment az alól, hogy valódi szakmai indoklást tartsak, akár csak hogy elősoroljam a kritikai értékelések hosszú sorát. Sokkal inkább felszabadít arra, hogy a máskor szokottnál is személyesebb legyek. A laudátor egyébként is furcsa szerepben van: egy testület szóvivője, mégis a laudáció az ő hangszínén szól. Vagyis benne lehetnek, remélem, a méltatott szerző és műve, élete műve iránti érzelmei: tisztelete, szeretete. Pár mondatban hadd számoljak el a kötődésekkel! Első, némi félreértéssel is terhes szigligeti találkozásunk elé nyúlnak a titokzatos szálak. Már a nagyon eltérő családtörténetben is annyi rokon vonás van. Anyai nagyszüleim mezőtúriak, a Körös másik partján szomszédosak az endrődiekkel. A háború és/vagy a vészkorszak okozta kizuhanás a boldog-békés jólétből, aztán a lassú megkapaszkodás a konszolidáció éveiben: sokakkal és sokféle módon közös. Ám jóval kevesebbek közös élménye a vallási-kulturális idegenség megtapasztalása: akart ragaszkodás a fojtogatóan védelmező kisebbségi léthez; közben az elhasonulás vágya; a többségbe hasonulni-beolvadni akarás némi eredménye és még több kudarca — mindez örökké nyugtalanító háttér a megállapodott élethez, de nem csekély mozgatóerő, és így talán még ajándék is az alkotáshoz. Mindenütt az idegenség szaga, vagy illata: „Nem tartozom sehová" (Két szimpla a Kedvesben, 72), „Nem mentem közelebb, nem hívott senki" (84), „Nem akarok ide tartozni, ezekhez" (90), „Még nem tudtam megfogalmazni, hogy nincs «ezek» és nincs «azok», s a kettő között nincs kocsmaküszöb, de az embernek tudnia kell a helyét" (91), „Akkor keresztelkedjék ki!" (133). A katolikus plébános meg a helybeli rabbi imája révén szerencsésen világra jött Fenákel-nagymama bájos anekdotája (9) is súlyosan megterhelt történetben folytatódott. A „kettős hagyomány" mindennapjai a költészet feloldó hatalma nélkül terméketlen konfliktusban teltek volna, így azonban megkaptuk a 137. zsoltárt, Gergely Ágnes versét: „Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen, / ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem." Az első strófára a második azonos helye válaszol: „És fájó orcám rángjon majd a számhoz, / ha elfeledlek egyszer, Arany János". Eszembe jut egy budai rasekol és felesége: „Balázskám", mondta Feigele néni, „amikor a férjemmel villamosra várunk, mindig Arany-balladákat mondunk egymásnak." És hogy ujjongtam Gergely Ágnes élet-emlékezését olvasva: ugyanaz a csodálatos középiskolai magyartanár indított el az irodalmi pályán; ugyanaz a latintanár hagyott komor foltot egyetemi éveinken, ha én szerencsésebben jártam is. Latintanár lettem. De e vágyott életpálya megőrzött vonzásának tanúi Gergely Ágnes minden tekintetben pontos latin idézetei is.

Sokféleképpen lehetett volna Gergely Ágnesnek válaszolnia a formatív gyermek- és ifjúkor életeseményeire. Ő minderre — és most igazságtalanul az életmű egyetlen vonulatát emelem ki — költészetének komolyságával válaszolt. Nem csak az elvesztés, a halál, a temető, a sors és sorsközösség súlyos tematikájára gondolok, bár elsősorban arra; a Hajóroncs, a Necropolis, a Carmen lugubre kötetcímekre, a folyamatos Requiem- és Kaddis-mondásra. Ez persze a komolyságnak csak a témákban megnyilvánuló oldala. Magának a költészetnek, a költői létnek, a költői munkának, a mesterségnek a komolyan vételére gondolok, s amiben ez mindenekelőtt megnyilvánul: a nyelv, az anyanyelv mint anyag természetének tiszteletére. Ahogy egy esztergályos tiszteletben tartja a megmunkálandó fémet, az esztergapadot, a kést, a mikrométert, s különös érzéssel a lehullott spént is („Tudja, Balázs, mi az a spén?" — kérdezte tőlem egy nyilvános beszélgetésen, talán a rádióban vagy az egyetemen Gergely Ágnes vasmunkásnő; nem tudtam, elmagyarázta). A költői mesterség és a költői művészet között a latinban nincs különbség. Egy és ugyanazon szó foglalja magába: ars. A modern nyelvekben széthasadt jelentések egyike nélkül sem költő a költő. Hogy aztán a mesterséget szabályos képzésben, vagy a fordított szerzőktől kapja, mindegy is az.

Gergely Ágnest nem érintette meg, azt hiszem, sőt, el tudom képzelni, hogy irritálta is a nyelvgyötrés, az öncélú intertextuális játék, a semmitmondó rímvirtuozitás, még ha kétségtelenül van ezeknek irodalminyelv-megújító szerepe is. Gergely Ágnes anélkül érte meg az „új komolyság" költői beszédmódjának megérkezését egészen-kortárs irodalmunkba, hogy elhagyta vagy pózzá merevedni hagyta volna a komolyságot. Hogy ez a tartás, a gyásztól a haragig és feloldozásig tartó látómező egyhangú volna? Van, aki csak egyforma feketét lát. Az érzékeny szem megkülönbözteti a fekete fényes vagy tompa árnyalatait, a szénfeketétől a bakacsinig, a koromfeketét — korom feketéjét, korunk feketéjét —, s a fekete peremén az átmeneteket: a szürkét („minden jel szürke", mondja A boldog festő), a spén kékes-szürkéjét, az óaranyat. Vagy a ritka ellentettet, a fehéret. De csak ritkán. Mint hollófekete hajban egy fehér tincset.

A Gergely Ágnes művelte irodalom komolyságának mélységét a tapasztalatokat feldolgozó természetes bölcsesség adja. Nem a dolgokat szétbontó-analizáló, nem filozofikus okosságról van itt szó, hanem az egymásnak ugró ellentéteknek is formát adó költői alkotásmódról. Az előző filozófiai szaktudományos művekbe vagy esszékbe való. A költő a tiszta formaadással filozofál. Meglátja a megmunkálandó anyagban a gondolatot, ami abban még titkon van benne, leszed minden fölöslegeset, közben mér, újra kés alá tesz, mér... A forma egyként lehet szabadvers vagy kötött, magyaros rímes (megújítva a technikát bámulnivaló új rímlehetőségek fölfedezésével), s lehet a szeretett görög-latin költészet mértéke — a mérce a tisztaság. Gergely Ágnes egyetlen tisztátalan szót sem írt le, vagy ha leírt, spén lett belőle. Tudjuk, az is szépséges, van, aki azt hiszi, az a munka célja; és kinek-kinek máshol húzódhatnak a tisztaság és a tisztátalanság határai. Így hát e tiszta költészetet tiszta kézzel lehet és kell megérinteni. Nem azt jelenti ez a tisztaság, hogy minden látható szennyet és láthatatlan kórokozót eltávolítottál-e a kezedről. Rituális tisztaságról beszélek: megmostad-e a kezed, folyó vízzel, jobb kézzel a balt, ballal a jobbot, háromszor leöntve. S közben elmondtad-e az előírtakat. A diszpozíció, persze, nem mindegy. Különösen neked — nem mintha a tisztaságnak ártani tudnál. Most már találkozhatsz a tisztával. De „a transzcendenst az érti csak / kit megsebeztek". (A testek útja)

Könyvet lehetne, kellene is írni arról — nagyon érzékeny hallgatónak adnám ezt doktori témát —, hogy a „jel" szó sok-sok előfordulása hogyan kíséri végig Gergely Ágnes egész költészetét. Ebből az egy nézőpontból is hitelesen meg lehetne érteni; a többi már csak részletezés. Az ajtófélfámon jel vagy, az első kötet címadó verse magyar irodalmunk kanonikus versei közé tartozik.

Gergely Ágnes költészete, egész irodalmi műve, etikai tartása, az irodalmi életben is: jel. Ezzel a díjjal mintegy apró tokban a magyar irodalom, a magyar kultúra ajtófélfájára szegeztük művészetét. Ha erre jár az öldöklő angyal, már nem árthat nekünk.

„Írd fel...!" Felírta.
„Halljad...!" Meghallottuk.

 

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits-díját idén Gergely Ágnes és Kemény István kapta. A díjátadót 2018. május 29-én tartották a PIM-ben, Gergely Ágnes költészetét Déri Balázs méltatta. Fotó: Stekovics Gáspár.

Déri Balázs

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.