hirdetés

Laudációk az Artisjus-díjakhoz

2011. április 14.
Az idei Artisjus Irodalmi Nagydíjat Bodor Ádám nyerte el, a három Irodalmi Díjat Borbély Szilárd, Győrffy Ákos és Tverdota György. Spiró György, Margócsy István, Báthori Csaba és Angyalosi Gergely díjátadón elhangzó laudációit itt, a Literán is olvashatják.
hirdetés

Bodor Ádám - Artisjus Irodalmi Nagydíj 2011

Bodor Ádám tárcareceptje


A tárca legyen tömör, plasztikus, titokzatos, mulatságos, elgondolkoztató, különös. Történet mindenképpen legyen benne, de ne hasonlítson senki másnak a történeteire. Villantson fel teljes világot. Ne legyen több két-három oldalnál. Szerepeljenek benne fura szerzetek, akik egyúttal persze valami általánosat is megjelenítenek. Valahonnét mélyről, talán a gyerekkorból, talán az álomból, talán valamely véletlen útitárs meséjéből legyenek ismerősek. A nevük legyen balkáni, kevert nemzetiségre utaló, eredeti hangzású, és olykor, szórakoztatásul, kivételképpen, még magyar is akár. Irónia, irónia, irónia, de bujkáló. Az író hol lépjen előtérbe, hol lépjen hátra. Kezdődjék a dolog in medias res. Végződjék olyan csattanóval, ami a legjobb akarattal sem nevezhető csattanónak. Didakszis száműzve, kivéve, amikor paródia. Ingadozzék az olvasó, vajon komolyan beszél-e a szerző, avagy. Az igazi a történettelen történet. Tanulság nélkül abbahagyni, félbehagyni, odahagyni, mégis kerek egészként. Lengje be a természetesség, mindazonáltal valljuk be férfiasan, hogy kitaláció.

Mindeme követelményeknek egy-egy kétflekkesben megfelelni nem gyerekjáték. Még magának Bodor Ádámnak sem mindig sikerül. De feltűnően gyakran sikerül. Ha a pályája elején leül, és mindeme szempontokat egy papírlapon összeírja, megretten, és bele sem fog. Nem írta össze, csak írt. Utólag, mint a poétikákban szokták, ezek a követelmények mégis levonhatóak Az utolsó szénégetők tárcáiból. Követni nem tanácsos, mert utánozhatatlan. Persze szokták utánozni.

Milyen jó, hogy ezek a művek, amelyek lege artis meg sem íródhattak volna, megíródtak.

Szeretettel gratulálok az Artisjus Nagydíjhoz.

Budapest, 2011. április 15.
Spiró György

***

Borbély Szilárd Artisjus Irodalmi Díj 2011

Azt hiszem, mindenki, aki ismeri és szereti a mai magyar irodalmat, egyet fog érteni azzal, ha kijelentem: Borbély Szilárd már majdnem két évtizede a ma élő költők között a legérdekesebbek közé tartozik: olyan költő ő, aki nem egyszerűen folytatja a nagy elődök tiszteletre méltó hagyományát, hanem aki a folytatás mellett a folyamatos újítás felé is tájékozódik, aki minden kötetével valami meglepően új költői utat választ, teremt és mutat fel; ráadásul úgy, hogy a nem egyszer nagyon is meglepő és megrendítő újítás a régi (sokszor a nagyon régi!) költészeti hagyománynak egészen új értelmezését, egészen új megvilágítását képviseli.

Borbély folyamatosan újraírja a magyar költői hagyományt – hol avantgárd, hol archaikus költészeteket mozgósítván; s e gesztusával akár a legposztmodernebb költőnek is tarthatnánk – könyvének alcíme: Ódák és legendák, mintha épp ily irányba terelné az olvasói érdeklődést: mintha egyszerre nyitna többféle hagyomány felé. Költészetének egy nagyon fontos jellemvonása azonban a posztmodern generális vonulatától távol tartja magát: ez pedig ennek a költészetnek a komoly és komor súlyossága. Borbély költészetéből teljesen hiányzik a posztmodern frivolitás és irónia – ő úgy írja maivá az archaikus szövegeket, hogy megőrzi komolyságukat is: alighanem épp az ad verseinek és gyűjteményeinek ritkán tapasztalt súlyosságot, hogy a legmindennapibb jelenségeket is a régi költészet magasságából szemléli és szemlélteti. Borbély versei mintha mindig metafizikai élményt és tapasztalatot ragadnának meg vagy közvetítenének: ha magam is régiesen kívánnék szólni, úgy jellemezném: oly költő ő, aki mindig a négy végső dolog igézetében írja verseit. Az emberi élet és halál szörnyű és megmagyarázhatatlan (másként szólva: felfoghatatlan) tragédiái, az egyéni és társadalmi élet erkölcsi és közösségi dilemmái feszítik mindvégig e költészetet, mely a tragédiákat, a borzalmakat egyszerre próbálja materiálisan és misztikusan is felfogni. Borbély ezért írja verseit a testről, a test különböző megpróbáltatásairól, a test meggyötrésének és elpusztításának kimeríthetetlen változatairól: hiszen a test hordozza magában az életet, bizonyos szempontból nézve azonos is az élettel magával – ugyanakkor a halál maga, a pusztulás és a pusztítás is mint testi mozzanat jelenik meg : hisz ami meghal, az nem más, mint a test. Borbély igen szép, sokszor dalszerű ódái valamint prózaversszerű legendái (azaz személyes történetmondásai) mintegy két oldalról fogják körül és éneklik meg a testet és a testnek halálát, a csodát és a csoda kihúnytát – amit a másik oldalról nézve ismét csodának, negatív csodának is lehet látni (amint egyik szép versének záró sorai nyíltan ki is mondják: „gyógyított vagy csodákat tett / érdeklődéssel figyelte a hús rothadását”). Borbély nagy mesterséggel ötvözi verseiben a test szemlélésének materiális gesztusait, a szenvedés-történetek brutális mindennapiságát s e mindennapiságnak felfoghatatlanságát; a metafizikai elmélkedéseket a test és halál kapcsán, a vallásos és misztikus beleélések és interpretációk hihetetlenül széles skálájú asszociációs lehetőségeit: s így együttesen olyan emelkedett szépségű, bonyolult, de mégis átlátható lírát teremt, mely mind szépségével, mind élességével képes hatni.
E kötetet akár úgy is olvashatnánk, a borító hátoldalának idézetét („A test színháza összerak és szétszed minden este”) interpretálván, mintha a költő egy hatalmas, s a dolog természetéből fakadóan egységes misztikus tapasztalatot szerelne szét darabokra, osztana szét szereplő hangokra és különálló szólamokra, ám úgy, hogy a szerelés és a darabokra osztás nem fosztaná meg a tapasztalatot lenyűgöző egységétől. Azt hiszem, ez a költői gesztus az, amelyik különösen magasra emeli Borbély Szilárd költészetét.

Budapest, 2011. április 15.
Margócsy István

***

Győrffy Ákos Artisjus Irodalmi Díj 2011

Nekem jutott a feladat, hogy Győrffy Ákos Artisjus-díjjal jutalmazott kötetéről néhány szót szóljak.

A Havazás Amiens-ben című, a Magvető kiadónál 2010-ben megjelent verseskötetet a fülszöveg tanúsága szerint szelídsége, s mi hozzátehetjük: prózai hangfekvése, és misztikára hajló szemlélete különbözteti meg a kortársi művek zömétől. Tárgyakat, személyeket, egy-egy távoli szellemi habitust idéz, mindig szerényen, a dologra ráfeledkezve. Alapállása azt sugallja: többet vár a költészettől, mint bűvészi játszadozást, villogó szemfényvesztést. Tónusa és témavilága arról árulkodik, hogy nem könnyű siker a célja, hanem inkább az elmélyedés, az összeszedett szemlélődés. Komolyság igénye fűti, és érezzük alkatában a magasra tekintő megszállottságot, a lassú beszéd igényét anélkül, hogy a magyar költészet gazdag formai eszköztárát használná. Prózai hangfekvése laza ritmust hoz magával, nem szigorú formai szerkezeteket. Szabadverse inkább leíró, mint drámai jellegű; szándéka nem a megdöbbentés, hanem a költői panasz hangjának eljuttatása az olvasói érzelmek kapujába.

Györffy lírája nem hemzseg a képektől, nem zsúfolt a gondolatoktól, olvasóit nem hozza zavarba a vers súlyos tétjeivel. A fiatal költő szemlélete a dolgok mögötti-feletti valóság alakzatait keresi, és ebből a gondolati háttérből igyekszik megerősíteni versbeli mondandóit. Halk beszédmódja végülis nagyon illik a megidézett nagy flamand misztikus, Johann Ruysbroek, és a legendás jótevő, tours-i Szent Márton alakjához.

Ez a megilletődött költői alapállás, reméljük, a későbbiekben is arra ösztönzi majd, hogy eszköztárát tovább gyarapítsa, s a későbbi sokszínűségben megőrizze komolyságát, amely már ma is a világ titkainak megfejtésére irányul.

Így a szándék mélysége alighanem szépen arányosodhat a művészi megvalósulással.

Gratulálok a díjazottnak!

Budapest, 2011. április 15.
Báthori Csaba

***

Tverdota György Artisjus Irodalmi Díj 2011

Tverdota György 1972-ben kezdte irodalomtörténészi pályáját a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusaként.  1975-ben innen került az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, ahol először munkatársként, majd négy éven át a Modern Magyar Irodalmi Főosztály vezetőjeként dolgozott. A kilencvenes években a párizsi Sorbonne Nouvelle Paris III Egyetem vendégprofesszora, egyidejűleg a Magyar Tanulmányok Egyetemközi Központjának igazgatóhelyettese, a Cahiers d’Études Hongroises felelős szerkesztője lett. 1997-től 2001-ig a Nemzetközi Hungarológiai Központ igazgatója volt. 2004 óta az ELTE Bölcsészettudományi Kar Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára.

1970 óta ír kritikákat, tanulmányokat. Fő kutatási területe a huszadik század első felének irodalma, azon belül a két világháború közötti korszak költészete, s elsősorban József Attila életműve. Tucatnyi könyve jelent meg a költőről, s elől járt az eddig kiadatlan kéziratok kritikai igényű publikálásában is.  2009-ben és 2010-ben egy olyan munkája látott napvilágot két kötetben és mintegy ötszáz oldalnyi terjedelemben, amely kapcsolódik ugyan József Attilához, ám amelynek mégsem a költő a főszereplője. Németh Andor (1891-1953) jelentős részben még föltáratlan munkásságát foglalta össze ebben a monográfiában. A mű a kritikus, esszéista, költő és regényíró életrajza, munkásságának irodalomtörténeti értékelése, egyben pedig rendkívül izgalmas kortörténeti dokumentumgyűjtemény. Az első kötet alcíme: Egy közép-európai értelmiségi a XX. század első felében. A másodiké nem kevésbé kifejező: Változatok az otthontalanságra. Tverdota A szakirodalomban teljesen újszerűnek számító értelmezéssel a Nyugat poétikáján túllépő modernség-felfogás egyik úttörőjeként mutatja be Németh Andort, kinek irodalom- és kultúrtörténeti szerepét mostantól sokkalta jelentősebbnek kell látnunk. 

 

Budapest, 2011. április 15.
Angyalosi Gergely

A Litera az Artisjus Irodalmi Díj médiatámogatója. 
Az idei Artisjus-díjakról bővebben.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.