Áll, kissé előrehajolva, udvarias mosollyal a párizsi Hotel de Ville dísztermében.
    
    A téren a ceremóniára érkező meghívottak közül néhányan felpillantanak az épülettömb középső tornyára.
     
    Talán van közöttük, aki emlékezik rá, ha nem emlékezhet, tud róla, hogy minek utána 1944. augusztus 19-én, amikor még a hitlerista csapatparancsnok, von Choltitz tábornok volt az úr Párizsban, ezt az épületet foglalták el először az ellenállók, itt tűzték ki a középső toronyra a francia zászlót, itt ült össze a felszabadítási bizottság még ellenséges tűzben, itt mondta el néhány nappal később Charles de Gaulle híres beszédét.
    
    Talán van az érkezők között, aki arra is gondol, hogy azokban a napokban a hitlerista sereg oldalán harcban álló Magyarországról már elszállították azt a félmilliót, akik aztán a gázkamrákban pusztultak el, s nem sokkal később az a szerelvény is útnak indult, amelyiken sorshelyszínére kényszerült a férfiú, aki most udvarias mosollyal, kissé előrehajolva átveszi Bertrand Delanoe főpolgármestertől Párizs legmagasabb kitüntetését.
    
    „Kissé előrehajolva és udvarias mosollyal, de igaz barátsággal”, dedikálta számomra a kitüntetett huszonegy éve a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényét.
    
    Az, aki ebben az ajánlásban részesült, 1989 decemberében írta a később háromkötetnyire duzzadt korszaknaplójában: „adatik mindenkinek tudtára, hogy Kertész Imre mosollyal az arcán, udvarias mozdulattal kissé előrehajolva, ahogy mindig, megírta a Kaddis…-t, talált egy mondatszekvenciát, amelyben magához szorítja, amit a létezésről tud, szorítja, szorítja a mondatok zenéjében és nem engedi...”
    
    Bertrand Delanoe kijelenti, hogy „a hála, a csodálat, a bizalom és a remény jeleként” adja át a Grande médaille de Vermeilt, Párizs legmagasabb kitüntetését. Azt mondja, hogy a mai változó társadalomban a kultúrára, s azon belül az irodalomra olyan referenciaként van szükségünk, amely segít megérteni a világ történéseit. Kertész Imre, mondja a főpolgármester, „mindig a közöny elleni szükségszerű lázadásról beszélt, mert nemet kell tudni mondani ahhoz, hogy ne legyen barbarizmus. Ha nem lettek volna közönyös és gyáva emberek, talán barbarizmus sem lett volna”.
    
    Átadja a kitüntetést: „Párizs csodálja Önt azért, amit a közös kulturális örökségünknek adott, amely remélhetőleg segít elkerülni bizonyos veszélyeket az egyre törékenyebb Európában”.
    
    A kitüntetett arról beszél, az európai művészet egyik sajátossága az, hogy a történelmet követi, és próbálja annak szörnyűségeitől megtisztítani az embereket. Azt mondja: nagy hatással voltak rá a modern francia szerzők, mindenekelőtt Albert Camus.
    
    Odakint esőfelhők.
    
    Budapesten is, miközben Párizs főpolgármesterének magyar kollégája éppen nem az ötvenhatos magyar forradalom leverése miatt az egész világ szellemi közvéleményét tiltakozásra hívó Kiáltvány szerzőjéről, Albert Camus-ról, hanem egy divatos popsztárról neveztet el a jobboldal nyomására egy teret, s ugyanakkor – amiként kormányzópártja az alkotmányból – a terek sorából is törölteti a Respublika nevet.
    
    Mire gondolt Bertrand Delanoe, mikor a megjelenő új veszélyekről beszélt?
    
    A művészetnek bátornak és szabadnak kell lenni, mondta Kertész Imre, hatalmas taps kíséretében: „Ha a történelem zord, az irodalomnak is kell erről beszélni”. 
    
    Nem volnának vajon, tenném hozzá, újabb végiggondolnivalóink a történelem és a regény kapcsolatának, továbbá az irodalomnak mint kulturális tanúságtételnek és a közöny elleni lázadásnak a szerepéről?
    
    A kitüntető és kitüntetett szavai elhangzottak 2011. május 5-én, egy európai fővárosban.
    
    Lejegyeztettek 2011. május 9-én, egy Európától távolodó, közönyös ország fővárosában.

Sándor Iván