hirdetés

Legát Tibor: '13

2018. december 31.

Ha film, akkor akció, álarcosok tépik fel a lakás ajtaját. És túlerejüktől részegen, harci nótát ordítva rontanak be a szobába,hogy terítsék ki, lopják meg, és főleg neveljék át, formálják saját képükre azt, aki ott van, bárki is legyen, mert az már csak olyan lehet – és ez egészen biztos –, hogy magától nem adja meg magát. – Horváth Éva Mónika képéhez Legát Tibor írt.

hirdetés

1.

A barna, a sárga, a vörös meg a lila meg a kék:
a lenyugvó napot gerjesztő láng csillanása a tavon,
mint a jégen a lék,
úgy puhul, hogy lehetne akár meghitt olvadozás,
sőt annak is látszik egy bizonyos szögben.

Most meg mintha hadsereg vonulna az égen,
mondjuk sáskák vagy patkányok. Nem is lehetnének többen.

Közben egy behúzott kézifékkel álló ponyvás teherautó árnyékot vet,
súrolja, sikálja kéjesen a horizontot.
Hinnéd, hogy gondolatot ébreszt abban a szomorú férfiban,
akit annyi képen láttunk már? Ráadásul pont ott bukkan fel,
ahol addig csak a meséből kibuggyanó rémületek kavarogtak.
Lám félni, vagy épp fordítva, reménykedni kezd a sok kiábrándult gyermek.

A jelenésre rácsimpaszkodik egy rendező, és filmet forgat.

2.

Ha film, akkor akció, álarcosok tépik fel a lakás ajtaját.
És túlerejüktől részegen, harci nótát ordítva rontanak be a szobába,
hogy terítsék ki, lopják meg, és főleg neveljék át, formálják saját
képükre azt, aki ott van, bárki is legyen, mert az már csak olyan lehet – és ez egészen biztos –, hogy magától nem adja meg magát.
De figyelem, fiúk! Nem üt vissza, nem lő vissza, nem karmol, harap,
fegyvere csak egy van, hogy mindenkinél ártatlanabb.
Persze nem nagy ügy így sem, legfeljebb a csönd lesz a rémisztő, de nem a lövés után, hanem lövés alatt.
Odabent se érték, se ellenség, se megjegyezni való apró részlet.
Egy öregasszony a sezlonon, úgy nézi őket, mintha álmodná csak az egészet, úgyhogy befordul, nyála csurog és tovább piheg.
Azok meg csak állnak ott pillanatra megbabonázva. Nem sokáig.
A rangidős tüzel, közelebb lép, aztán a véres pongyolán keresztül, hátulról próbálná kiszakítani az átlőtt szívet.
De az nincs meg. Szétesett vagy beszorult a bordák közé, vagy csak nem engednek a testhuzalok. Úgyhogy a padlóra ejti a pisztolyát, kínjában röhögni kezd, aztán a többi is szép lassan, nem is hallják, hogy az egyikük zokog. Nem veszik észre, hogy kiszalad az utcára, és letépi magáról az álarcot.

3.

Esni kezd a hó. A roncsautóban heverésző hajléktalan arra gondol, hogy majd akkor lesz szabad, ha az éhség ellenére élvezni tudja a kristályokat, a sűrű havat. Amikor jó lesz fázni, és nem jut eszébe se konyha, se hálószoba, és ha majd azzal jönnek megint, hogy valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, csak széttárja karját: mégis hova?

4.

A teherkocsi platóján minden hely foglalt, nem csoda, kétszer annyi volt a jelentkező. Elzavarták a bámészkodókat, irány az ígéret földje, de az is lehet, hogy a pokol, mondja a jegyszedő és kacsint,
a kocsi meglódul, egy kisfiú az anyja ölébe temeti fejét, az mesélni kezd, mint mindig és már megint, hogy drága, ez itt nem a valóság, nem is autó, hanem egy sárkány, ne félj, minket szeret.
De a gyerek sírni kezd, a sofőr géppisztollyal fenyeget, de nem vészes, az ilyennek legfeljebb zsírja van, nem vére, pláne nem karma.
Inkább attól kell megőrülni, hogy itt ez a rémes kipufogó.
Ha már sárkány és füstöt okád, akkor miért nem a szája, miért a farka?
És most miért álltunk meg? Mi ez? Garázs? És miért zárták ránk az ajtót? És hova lett a sofőr, és miért nem állítja le a motort? Ki mondta az előbb, hogy végállomás?
Ki mondta, hogy mostantól nem számít, hogy ki vagy?
Ki mondta az előbb, hogy adják le értéktárgyaikat?

5.

A járdán rongyok, könyvek hegyekben, minden, ami nem fém vagy ehető.
Ott az a mozdulatlan alak, aki bárki volt, még bármi lehet, akár a lehető
legfinomabb falat, de talán hirtelen nyár lesz, kiszárítja a nap, és csak egy hártya marad.
Így talál majd rá reggel az utcaseprő.

Legát Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.