Posztmodern eleganciával, frivolsággal és finomsággal megírt könyvekre, már a megírás stratégiájának tudomásulvétele okán is, csak nagyon ritkán mondhatja az olvasó: ez erős volt. Németh Gábor könyvével viszont épp ez a helyzet, ez a nagyon nehezen megmagyarázható probléma: itt van ez a könyv, ez a pompás szöveg, amely ugyan azt ígéri, hogy a mai magyar értelmiségi diskurzus egyik legrémesebb, s ezért legfontosabb, s sok szempontból legértelmetlenebb kérdését járja majd körül (miközben egyszerűen, kérdő módban, címmé teszi, s ezáltal, kihívóan és provokatívan, egyszerre hordozza és egyszerre semlegesíti is) – ám ha végigolvastad a könyvet, s rengeteg mindent megtudtál a világról, a világhoz kialakítható viszonyoknak kiismerhetetlen, fenyegető és semmit érő sokféleségéről, akkor rájössz, hogy a könyv a durván és egyszerűen feltett kérdésre semmilyen egyszerű választ nem adott, körülírta, s ezáltal megkerülte a kérdés leegyszerűsítő naivságát, s mintha másról beszélt volna. Németh nagyszabású és bölcs játéka elgyengíti a kérdés provokatív erejét, s épp e gyengeségben rejlik ereje. E könyv, mely egyszerre olvasható egy író önéletrajzaként, egy "hős” fejlődésregényeként, egy mai értelmiség csapongó emlékhalmazaként is, épp azáltal éri el kijózanító, felemelő és ironikus hatását, hogy mind az egyszerű mindennapi szavaknak, mind a politikailag oly sokszor lejáratott vagy felmagasztalt besorolásoknak, mind a sokszor metafizikaiként is feltüntetett kategóriáknak is kétségbe vonja egyértelmű és konszenzuális, elfogadható vagy elfogadandó jelentését, s a hőssel, beszélővel, íróval életében vagy szövegében megesett összes aktusnak és beszédaktusnak hiteltelen és értelmezhetetlen voltát mutatja fel.

A könyv azzal kezdődik, hogy a beszélő kijelenti: "Mindent elölről kell kezdenem...” – ami nemcsak a történetmondás nehézségeire, hanem arra a feladatra is utal, mely a bevett összes megnevezésnek újra kitalálását, indoklását célozná meg. Hisz a világ olyan, hogy – akár gyermekként, akár felnőttként – csak "elkezdesz járni a hazugságban, pontosabban jársz valami szilárd talajon, azt hiszed, megbízhatsz benne...”, s mivel a világban minden a (természetesen hazug) nyelvvel kezdődik, s a (természetesen hazug) nyelvvel fejeződik be, rá kell jönnöd, hogy az elnevezéseknek ugyan hatalma van rajtad, s az általánosan használt kategóriák valamilyen szinten képesek akár funkcionálni is, de azt, amivel kecsegtettek, azaz hogy valóban jelentenének is valami lényegeset, azt nem teljesítik. A világ megtanulásának folyamata azzal lesz egyenlő, ha a világ konvencionális megélésének lehetetlensége mondatik ki, hisz mindenki arra ébred rá, egy egész élet tapasztalata nyomán, hogy "táborlakó”, annyi derül ki, hogy ami megtanulható, az nem más, mint "az emberek közt fennálló, megszüntethetetlen távolság”, s a szabadság fantomja is úgy fog megjelenni, hogy "időnként aztán mégis csinálhattunk, amit akartunk, vagy legalábbis valahogy elintézték, hogy mi akarjuk azt, amit csinálunk”.

Németh e könyvben tanúsított kategória- és nyelvelemzése egyrészt a posztmodern nyelvfilozófiák egyik lehető legrokonszenvesebb inkarnációját mutatja, másrészt pedig a karneváli világnézet nagy hagyományát eleveníti fel – a legégetőbb kérdések kapcsán is képes azt kijelenteni, hogy "a röhögés az élet elviselésének egyetlen lehetséges formája”. Németh rendkívül komoly könyvet írt rendkívül frivol távolságtartással, s e könyv talán legfontosabb tanulsága épp az lesz, ahogy tartózkodik bármilyen egyszerűen megfogalmazható tanulságnak állításától. Amint elhangzik: "Az egyetlen lehetséges válasz a ki nem mondott kérdésre, hogy zsidó vagyok-e. Nem, nem tudom, fogalmam sincsen”. S vajon várhatunk-e többet ma egy magyar írótól, minthogy nagyon ravasz és bölcs leleménnyel vágja el a mára ismét szétburjánzott borzasztó nemzetkarakterológiai viták gordiuszi csomóját, úgy, ahogy Németh teszi, mikor körülnézvén a világ sokféleségén, kifejezi jámbor és abszurd óhaját: "Legyek spanyol.”