Az Élet és Irodalom év elején indult kritikai beszélgetéssorozatának második alkalma után napvilágot látott két roppant agresszív és szűklátókörű  olvasói levél. Ezekből egyértelműen kiderült, értelmiségi szerzőik nem értik, hogyan engedhető meg a gyalázat, hogy kritikusok nyilvánosan, közönség előtt bírálnak könyveket. Jeles András egy elfogadhatatlan műfaj megteremtésével vádolja a résztvevőket (ÉS, 2009/13.), de válaszában Károlyi Csaba rögtön felsorolja az ismert előzményeket: a német kritikuspápa, Reich-Ranicki olvasásnépszerűsítő szereppel is bíró televíziós kvartettjeit, illetve a József Attila Kör és a Beszélő által szervezett, sokszor máig emlékezetes vitákat. Ezek folytatása volt a Pulzus, amely szintén a JAK égisze alatt futott, 2007 őszétől 2008 nyaráig. Tíz alkalom, hét kritikus és néhány (többször kiváló) nézői hozzászólás könyvbe gyűjtve.

Természetesen nem az a kérdés, szabad-e kritikai beszélgetéseket tartani, hanem érdemes-e. A legegyszerűbb mérce, hogy a hat résztvevő együttléte szolgál-e valami plusszal, úgy értve, hogy az egész több, mint a részek összessége, hogy mást kapunk, sőt: jobban járunk a közös elemzéssel, mint hat, külön megírt kritikával. Jelen esetben határozott igennel válaszolnék. Olyasmik történnek, amik egy recenzióban elképzelhetetlenek, de legalábbis igen ritkák. Itt belefér, hogy a kritikus bevallja: unta a könyvet; hogy bár feladata volt végigolvasni, de átlapozott oldalakat; hogy ha nem lett volna muszáj, ezt soha a büdös életben nem olvassa végig és így tovább. Tanúi lehetünk a magyar kritika éles elméjű csepülésének, önreflexív olvasói vallomásoknak, belefutunk egy-két emlékezetes anekdotába. Ez utóbbiak például biztosan nem kerültek volna be egy tanulmányba, pedig, mondjuk, milyen sokat elárul Tandori fordítói attitűdjéről a Lukács-átültetést lektoráló Fodor Gézával folytatott párbeszéd: „Dezső, hát ez rettenetes, hát ennek semmi értelme! Mire Tandori felcsillanó szemekkel: Ugye?” De ugyanilyen érdekes – és szintén Bán Zoltán Andrástól származó – kitérő a Petri okosságáról és műveletlenségéről szóló passzus, ezt is nehéz egy monográfiában elképzelni.

A műfajból adódóan sokkal közvetlenebb a hangnem, nyíltabb, testközelibb a diskurzus. A módszertani dilemmákat elsodorja az elemzőkedv és a polemikus hév – ami egyrészt nagyon is produktív alaphangulat, sokkal jobb, mintha elméleti kérdések körül toporognánk, máskor viszont a túlzott nagyvonalúság miatt emelkedik az olvasói szemöldök. Mert milyen már egy mondatban, indoklás nélkül lesajnálni az elmúlt évek legsikeresebb alműfaját, az aparegényeket (Bedecs László); kijelenteni, hogy „az egzisztencializmus: rizsa” (Bán); butuska tantételnek minősíteni, egy intéssel cserepadra küldeni a kurrens irodalomelmélet olyan alapfogalmait, mint a nyelvi megelőzöttség, a szubjektum felbomlása és a disszemináció (Bárány Tibor); legyinteni egyet a mondat poétikájára és kultuszára, erre a „kosztolányis, ottlikos, esterházys mórikálásra” (Vári György); vagy egyszerűen kijelenteni, hogy az irodalmiasított foci, úgy, ahogy (nálunk) van: siralmas (Károlyi Csaba). Azért ennyire ne legyünk lazák, egy bekezdésnyi indoklás odaférne, mondanám, akkor is, ha a fenti tételekkel jómagam nagyrészt egyetértek – azért is idéztem őket, mert fontos és kibeszéletlen kifogás mindahány.

A kritikus attitűd amúgy is uralkodó, az elemzett tíz mű között nincs olyan, amelyik megúszná kemény megrovások nélkül (még leginkább Bertók). Mindenki kap hideget-meleget, de nem az a tanulság, hogy mindenben van jó is, rossz is – az értékhangsúlyok egyértelműek. Üdítő jelenség, hogy a nagyvadak (Petri, Tandori, Esterházy, Oravecz, Parti Nagy) hibáit kíméletlenül előveszik, miközben a szépíróként nemrég indult Józsa Márta és Varró Dániel köteteiről a fenntartások mellett elhangzanak komoly dicséretek. De az egyes beszélgetéseknek nehéz lenne summázatát adni, mert szerencsére ritka a teljes összhang, az ítészek egymással sem bánnak kesztyűs kézzel. Néha megijednek, hogy ugyanazt gondolják a könyvről, de aztán mindig kisül, hogy ugyanaz másképp, másért (nem) tetszik. A telitalálatok megtapsoltatnak, de ha valaki mond valami nehezen védhetőt, azt a többiek nem hagyják szó nélkül. Ilyen Bán javaslata, hogy Tandori könyvét magánlevélként olvassuk, vagy Keresztesi József lelkes manifesztuma, miszerint „a legjobban jelenleg Esterházy Péter tud magyarul”. (Kisebb bakik viszont átcsúsznak: Angyalosi idézett kritikájának címe helyesen Akkor semmi kritika, Warhol alvós filmje meg nem nyolc óra hosszú, és nem magát filmezi.) Javítgatják egymást és magukat, gyakoriak a címünkhöz hasonló mondatok. A párbeszéd kényszere mintha kimozdítaná az elemzőket saját gondolati sémáikból, ám közben egyéniségükből is felvillan valami: Teslár Ákos mindenre (önmagára, a beszédhelyzetre, az irodalmi életre) kiterjedő iróniája, Keresztesi egyszerre személyes és összehasonlító olvasatai, Bán radikális és nyitott konzervativizmusa (például makacsul régimódi formafogalma), Károlyi józansága és az írói szándékot kutató rejtett szenvedélye, Vári érzelmes nagyvonalúsága, Bedecs hirtelen váltásai az óvatos körözés és a kíméletlen vagdalkozás között – a végére ezek mind ismerősek már, számítunk rá, el is várjuk. Jól működő csapat, és ez elsősorban Bárány Tibor olykor kihívó, provokatív, máskor szerényen a háttérbe húzódó moderálásának köszönhető. Az pedig, hogy a beszélgetések jól olvashatók, hogy megőrzik az élőszó frissességét, de szinte végig elkerülik az önismétlést és az üresjáratokat, vélhetőleg a kötetet Báránnyal közösen szerkesztő Jenei László érdeme is.