hirdetés

Lengyel Péter 75

2014. szeptember 4.

Hogy mit lehet tanulni Lengyel Pétertől? Talán hasonlót, mint Ottliktól: “a történet erkölcse és a forma erkölcsi tanulsága” az. Szabadságot gondolkodásban, hogy mindenkinek saját útja van, a regénynek és az embernek is. Hűséget a nyelvhez. Aggályos tökéletességvágyat. Szigorú munkamorált. Függetlenséget és ellenállást, a bárminek való behódolás erkölcstelenségét. Azt, hogy az írónak állampolgári kötelessége az írás. - Lengyel Péter ma 75 éves. Isten éltesse!

hirdetés

Még 2005-ben, Kőrössi P. József kért fel, úgy emlékszem, Lengyel Péter javaslatára, hogy Péter novellája mellé írjak kísérőszöveget a Novellisták könyvébe. Nagy volt a tét, azóta is tartom. Boldog születésnapot, Mester!
 

A Péterek köpönyegéből bújtunk elő. Merthogy volt és a mai napig létezik ez a titkos irodalmi törzsfőnökség. A Péterek kezdetben nem voltak mások, mint az Esterházy, Nádas és Lengyel Péterek. Negyedikként, “egy mindenkiért” ott állt a három testőr társa, d’Artagnan: Balassa Péter is.
E Péterek között számomra kettő vált valódi Mesterré. Az egyik holtában (is), a másik élve, hála isten.
Utóbbi Mesteremről mostanság keveset hallani. Darvasi László egy interjújában egyenesen követelte: “Lengyel Péter jöjjön vissza”. Pedig minden megvan, ő is, az egyetlen magyar irodalomban, a péterség jelvénye nélkül, csöndesen, precízen, mértéktartóan, fegyelemmel és szigorúan alkot. Enyhén szólva fittyet hány az elbeszélhetőség irodalomelméletben megfogalmazott kételyeire, az ártatlan vagy naiv elbeszélés halálára. Mesél, emlékezik.
Ő Lengyel Péter, Ottlik Géza barátja, tanítványa és fogadott fia, Merényi Endre mérnök, épületgépész, amatőr fényképész gyermeke, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs valódi és irodalmi rokona, óbudai utcagyerek (egy Kis Kovács), a nagykörúti fényújság írója, Hemingway, Salinger, Faulkner, Pirandello, Moravia és Chandler fordítója, Budapest és Amerika (Észak-, majd Dél-Amerika angolos-spanyolos) szerelmese. Szabad, politikától, irodalmi trendektől és elvárásoktól független elme, aki számára a két legfőbb istenség az olvasó és az irodalom mint teremtés és mesterség.
Két elbeszéléskötete jelent meg, négy regénye, egy esszénapló és egy “csak” próza, az első 1967-ben, a legutóbbi 1993-ban. Számomra legkedvesebb műve talán a Macskakő, műfaja szerint ponyva, a Johann Sebastian Bach: Musikalisches Opfer (Zenei áldozat) című művének Ricercar 6 (Keresés) tételére írt hatszólamú “detektív regény”, amely Balassa szerint “meghatározója annak, amit prózánk megújulásának nevezhetünk”.
Lengyel Péter könyveinek éghajlata, hőmérséklete van: “végig jóleső meleg…” (Károlyi Csaba), vagy hűvös, “hűvösen lázas, szinte mániás ténfergés…” (Balassa Péter). Lírai, de nem nosztalgikus, inkább elégikus hangvétel, amelynek táplálója az az elgondolás, hogy a világ valaha volt állapota, amikor még valamiféle (erkölcsi, szellemi, történelmi, topográfiai) rendet-rendszert alkotott, amikor is minden megvolt, mára eltűnt, összeomlott. Ezt a széthullást azonban sosem keseregve, a letűnt idők fölött búslakodva beszéli el, sokkal inkább tárgyszerűen, alázattal, humorral és (élet)szeretettel.
Lengyel Péter emlékezik, regisztrál, megőriz, makacsul ragaszkodik az elveszettnek hitt felidézhetőségéhez. Rögzíti azt az állapotot, helyzetet, helyszínt, érzést, amit valaha tapasztalt. Ez az emlékezéstechnika utólagos magyarázatokkal, értelmezésekkel keresi (új) helyét az elbeszélésben, hogy felépüljön megint poraiból – ha nem is ugyanaz, de – egy valóságos világ. Az emlékezés nyomozás, és/vagy “a nyomozás mindig emlékezetpróba, kísérlet a világ jeleinek helyreállítására és megfejtésére” (Mészáros Sándor).
Lengyel mérhetetlen tisztelettel és kérlelhetetlenül viszonyul a tényekhez, a tárgyhoz, mondjuk így, az objektivitáshoz. Balassa mondja: “külön szeretem Lengyel sajátos, transzcendenciával szembeni süketségét – épp ettől oly elvarázsolt. Ragaszkodás az empirikushoz, a józan észhez – szeretem ezt a termékeny kizárólagosságot”. Radnóti Sándor szerint Lengyel ihletett és elragadtatott objektív epikát művel, amely rokonságban áll az amerikai pozitivista prózával, amely a részletekből, emlékfoszlányokból, tapasztalati darabkákból összerakhatónak véli a valóságot. Lengyel Pétert írásaiban a legnagyobb természettudósok munkamódszeréhez hasonlóan a kétely, érvek és ellenérvek, tények és más, azzal ellentétes tények egymás mellé állítása vezérli. Ahogy ő maga fogalmaz: “Ezer rend bonyolultsága és a megvilágosodás egyetlen vakító villáma”.
Hogy mi számára a valóság? Ember, történelem, tárgyak, kozmosz? Azt állítja, a valóság: szerkezet, erővonalak hálója, kristályrendszer, amelyben meg kell találni az egyes dolgok helyét, a változás állandóságát vagy ahhoz mérten a változás összevisszaságát.
Minden műve más-más logikájú kompozíció, ám mindegyiknek alapja az, amit a Macskakőben színtisztán működtet: a keresés, a több vagy sok szólam – amelyeknek ugyanaz az alapja – egymásnak megfeleltetése, a nézőpontok szembeállítása, végül az elfedett tények megtalálása és a titkok örök nyugvóhelyre helyezése. “Itt van az élet legközepe. Megvan. Istenem” – mondja, aztán megint a keresésére indul.
Visszatérő hősök, helyszínek, motívumok, mintha egy nagy regényt írna mindig, amit sosem fog befejezni. “Minden regény egy regény… – állítja –, nemcsak az én valamennyi regényem egy regény, hanem arról is meg vagyok győződve, hogy a világ összes regénye egy”.
Mindig az egyetlen igazi könyvet akarja megírni. Ami körülbelül olyan, mint amit első, Két sötétedés című kötetének fülszövegében leír. Amikor valaki egyetlen nap alatt elveszíti az állását, családját, barátját, aztán hazamegy, és levesz a polcról egy könyvet, olvasni kezdi, és minden rossz ellenére jól érzi magát, nem azért, mert a könyv elfeledteti vele, hogy a világ milyen, hanem mert épp eszébe juttatja: na, az az igazi könyv. Aztán meg az, “amelyben érdemes lapozgatni, visszamenni, újra elolvasni. Ha járkálni tud benne az olvasója, ha beköltözhet lakónak”. Ez utóbbiért teszi könyvei szerves részévé a bőségesen eligazító tartalomjegyzéket, mutatót, olvasmánylistát.
Lengyel Péter – én így vélem – minden magyar írónál előzékenyebb az olvasójával. Magukkal ragadnak a könyvei, Petri mondja: “olvastatják magukat”. Persze ha leteszi az ember, máris arra gondol, vissza kell majd menni hozzájuk, nagyon sokszor. “A regény: a világ – mondja ő –, ebben nincs kétségem.”
És Lengyel Péter tanár is. Volt valaha egy írói műhely, úgy terelt, hogy nem térített el magunktól, hanem vissza- vagy elvezetett magunkhoz.
Hogy mit lehet tanulni Lengyel Pétertől? Talán hasonlót, mint Ottliktól: “a történet erkölcse és a forma erkölcsi tanulsága” az. Szabadságot gondolkodásban, hogy mindenkinek saját útja van, a regénynek és az embernek is. Hűséget a nyelvhez. Aggályos tökéletességvágyat. Szigorú munkamorált. Függetlenséget és ellenállást, a bárminek való behódolás erkölcstelenségét. Azt, hogy az írónak állampolgári kötelessége az írás. Hogy az írás egyszemélyes szakma. És emellett a vélemény magánvélemény – mint mondja: “ez értelmiségi kötelesség”. “Hű és állhatatos, konok szimat-ember, de dajkál is. (…) Távgyalogló és bibliomán, magyar demokrata, a legjobb változatból, (…) szeret mesélni a hallgatag gyermekének, tanít, nevel, szórakoztat…” (Balassa)
Ottlikról mondja ő: Mondom most én róla: “Amit tanultam tőle, az nem regényírás. Lét.”

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Ayhan Gökhan Ayhan Gökhan 2014-09-04 18:33

Szép, okos írás.