hirdetés

Lengyel Péter: Innen (Szeletek egy hazai történetből)

2018. június 5.

A ritkán publikáló és megszólaló író, Lengyel Péter évtizedek óta készülő regényéből nem olvashattunk eddig semmit. Nemrég azonban az Élet és Irodalomban megjelent a szerző akadémiai székfoglaló előadásaként egy szöveg, amely önálló, a regénytől független darab, ám a titokzatos műből már sejtet valamit.

hirdetés

Ne keresd az Aranykulcsocskát.

Elkésett kezdet

A háborúnak vége. Vége a háborúnak. Buda, 1945.

Lehúzom az utolsó föld- és kőpormaszatot is a rejtélyes leletről. A házamban ástam. Villan, feketén és fényesen, nem tudom levenni róla a szememet. Tetszik, nagyon tetszik. Lehet, hogy ilyen a boldogság. Sejtelmem sincs, hogy mi ez a kezemben. Összesen sem tudok semmit, így ötévesen. Most már élni fogok.

Mi – a gyerekek – hónapokon át nem tettük ki a lábunkat.

A vége is borzasztó sokáig tartott. Ágyú, ágyú, ágyú, és csak nem maradt abba. Ott az a fekete fal, a túloldalán a semmi. Ami előbb volt, az nem létezik.

Attól fogva van, amikor tél elején megrengett a föld. De úgy. Megfognak a két válladnál, és irgalmatlanul megráznak. A fogad citerázik bele. Járt alattunk a padló. Jan-Erik, az egyik önkéntes mondta, hogy hajót dobál így a tenger. Ő svéd, utazott hajóval. Reggelre hazajött Hombár doktor. „Most már csak vége lesz." A németek felrobbantották a Margit hidat. Imbolygott, táncolt a város. Sokáig zörgött minden ablak.

Azután még hosszan ágyúztak.

Felkelek, mosdok, eszem kenyeret, nézek, mászkálok, van kocka, építek, az jó. Játszunk, Szilva, a mi szobánk önkéntese mutatja, hogy kell. Éneket tanít. Tavaszi szél ví-ze-et áraszt. / Vi-rá-gom, v-i-hi-rágom. Az még jobb.

Énekel nekünk. „Szép selymes lódingom / Dali-pán pisztolyom!" Megkérdezem, hogy mi az a dalipán. Jó, mert nevet. Vidáman énekel, szépen nevet. Az kell. Korán sötét van, vaksötét. Nem az, hogy attól félek. Minek?

Három ház az Otthon, együtt. Nemzetközi Vöröskereszt. Három villa, így is alig férünk. Kettesével alszunk, lábtól-fejtől.

A hidat, robbanást, azt utóbb tudom meg, másoktól. Drumm, bumm, bamm..., hozzászoktunk, benne élünk, az a világ. És akkor egyik percről a másikra mindenki arra riad fel az éjszaka közepén, hogy – tombol, harsog, ordít, fülsiketítő a csönd!

Két napra rá szól a doktor, hogy most vége. Nem fognak már lőni. És naná, a Razzia, az se lesz. Nem fognak vadászni ránk. Elmentek. A háromszázkét gyerek élni fog. Biztos.

János a nevem, nem mondtam még. Altmann János.

Valaki szólt, hogy feljebb van egy kilőtt német páncélautó.

Ki lehet menni, ha egyszer vége. Csillog a Duna, a tél végi gyönge napsütésben messzire látni.

Kint fázom a kiskabátban. Alávettem az ingeket, az három, és fölötte csatoltam be a nadrág kantárját, hátul keresztben, az nehéz.

A páncélautó. Jó ronda foltos katonaszín. Óriási kerekei vannak. Az egyik fiú fölmászik.

Mi, első személy

Én is föl akarok menni, és szépen visszaesek. Puhán érek földet, nincs súly. Két hete csak kenyeret eszünk.

Mindig voltak ilyen idők: fázom, ázom is, éhes vagyok. Van, amikor nem marja, csak nem jár a fejemben semmi más: enni, enni, enni. Valamit, mindegy. Sokat gondolok fekete medvecukorra, fruttira, negróra.

(Közbevágok. Ezt igazán máskor akartam elmondani. De most vagyunk itt. Eli, a svájci nagyfiú szólt, hogy ólálkodnak még rémalakok, akik nem tudnak belenyugodni, hogy mi élni fogunk. Vera, a doktornőnk bólint. Ne hidd, hogy kedves időtöltésem ezzel foglalkozni. Nem is lehet az egészről szerencsésen megszólalni. Tegnap a faterom – itt tartom az önarcképét a falamon. Nem él – rám nézett: „És ha nem lehet? Félremagyarázzák? Mi dolgod neked azzal? Néha szellőztetni kell. Most, akár." – Ki tud egy ilyen emberrel vitatkozni? – „Ülj le és mondd. Majd folytatod, amit addig félreraksz."

ne felejtsem a brit hadnagyot. Vándormotívum, suttogva mondják, tény. 1945. Húszévesen kelt át a Rajnán a Brit Tizennyolcadik Hadsereggel. Elértek a világhírre szert tett Bergen-Belsenbe. Látta. Két napra elnémult. A harmadik nap főbe lőtte magát. A levele: „Ha mi, emberek ezt tudjuk tenni emberekkel..." – „Mi." Első személyben. Ne felejtsem.

Hogy ne legyen félreértés.)

A páncélautóból elegem is volt, eldobhatják. Fura környék: a várost szétlőtték, a széles aszfaltút lefelé visz a Dunához, de még a két oldalán is alig kucorog roncsautó vagy -tank. Felszáll a köd, ellátni messzire – és a völgybe futó lejtőn, a hegyi villák között ott van a házam, ahol egyszer már jártam.

Még be kell fejeznem valamit itt, ami akkor kezdődött. A leletemet újra megtalálni, hozni belőle.

Romboéder – Vagy nem

Elég hamar meglett, amit keresek.

A ház emeletes, az itt a hegyen egy emelet vagy kettő. Az elsőnek egyik falát levágta a bomba – felülről jött –, kinyíltak a világra a félszobák, kész babaház. Rendesen belátni: terített asztal, drága, aranyszegélyes tányérokkal, csészékkel. A másik oldalról megyek, óvatosan, és zsebre teszek egy nagykanalat. Megvan a bálterem is a túloldalon. Nem olyan nagyon van meg. Nem terem, ide meg a felső emelet esett be. Dimbes-dombos a rom, és a közepén a legmagasabb. Hurrá! Előveszem a kabátzsebemből a kanalat. Én megérkeztem.

Meg kell dolgozni a leletért. Ásni és ásni, az egész domb csak föld, homok, rom, villamos gyertya, drót és sok nagy kristály. A kis fekete ritka, mint aranyrög a parti homokban.

Kiásom az elsőt. Meg a másodikat. A kettős lap egyik oldala fénylő fekete, a másik ezüst. Elkotrom körülötte a földet. Letörölgetem a kabátom ujjával.

Az anyaga üveg is, meg nem is, olyasmi, mint a nehéz hamutartónk volt, még azelőtt. A kettős lapok formája sokféle, van kis kövér, téglalap, hosszúra-hosszúra nyúlt könnycsepp. Mind bonyolult, egy csomó oldala van, éles szélű lapok. A kezemben egy hosszúkás, sokszögű, nem tudom, hogy hívják, már a formában elvesztem. Hallottam valahol a szót, hogy romboéder, megtetszett – csak nem ez volt. Kár.

Kinevezem kristálynak, így – csettints. Ahol ledörzsölöm, ott a fekete rejtelmesen csillan a mélyből, majdnem világít. Ilyen a féldrágakő? Vagy... gyémánt? Nem láttam még gyémántot.

Kincs.

Hazafelé előveszem. El akarom mondani a többieknek... Hogy ezért mentem külön, hamar – még meglegyen: és mindenkinek megmutatom a bányát.

Az Otthonban már kerestek, ötéves vagyok. Szilva fölkap, csak úgy repülök, összecsókolgat: „Jani! Janikám! Hol jártál? Úgy féltettünk!" – Meglep, összezavar. Nézem a cipőmet. Szégyellem, hű de szégyellem. Mentem a magam feje után. Közben sötét is lett. Úgy hittem, hogy ez a vagányság. A szavakat se tudom. Bajt csináltam Szilvának, ennek a drága lánynak. Karennak. A Doktornak, a doktornőnek, Zolkónak, Elinek, a többieknek mind.

És én, hüle pék, még ekkor sem fogom fel, hogy a nagyok élete is veszélyben volt minden percben. Aki a gyerekeknek segít. Az olyan emberekről külön falragaszt nyomtattak, szuronyos-puskás, rohamsisakos katonával: „Fel-kon-col-ta-tik!" Arra jelentkeztek önkéntesnek. Én hülye. Hülye, hülye, hülye! Bánt. Borzasztóan bánt.

Kinyitom a tenyeremet. Mindenki bányászhat, megmutatom, hogy hol a kincs.

Romházba nem megyünk a nagyok nélkül, most Szilva kísér. Ahol a legmagasabb a romhegy, rögtön fölfelé néz:

– Igen, a terem közepe. Itt volt a csillár.

Egyszerre... Várjatok! Várjak... egy emlék igen, van. Azelőttről, hogy vége lett. A szennyeskamra. A kék nadrág. Két szó.

A szobalányruhás, főkötős lány a kezembe nyom egy almát: „Vigyázzatok."

Anya a szennyes hátsó sarkához mászik, kuckót csinál nekem, és leteríti.

– Ide beülsz. – Nem fér a lábam. – Húzd föl, kucorodj. Néma vagy, amíg elmennek. Még egy kicsit azután is.

Nem tudja eltörni az almát.

Mesél, halk mormolással.

Látni nem lehet. Csípős szagok: szennyes, takarítószerek.

A mese megállt. Dübörög a hersegő harapás. Anya odafordul, nem szól aztán. Nem igazság. Sosincs almám. Nem köhögök. Nem pisszenek, nem tüsszentek. Hogyha harapni sem szabad... Sírhatok némán, de nem sírok, nem sír senki, minek.

Kint két szó, üvöltve.

Anya végigsimítja az arcomat, mutatja: a kuckó. Levegő van. Kinyúlok, kúszok, mászok, a szoknyájába kapaszkodom. Lesöpör. Hirtelen mozdulattal még int: csssss!, néma csönd, ahogy még sosem, ne mozdulj.

Lecsúszik a ruhák tetejéről.

A falnak dőlök, átfogom a két karomat, fogom vissza magamat minden erővel, nem engedem nyekkenni.

A két szó:

– Ez mi!?

A kék nadrágot kint hagytuk.

– Hogyhogy mi? – a szobaasszony. – Nem lát a szemitől? Nadrág. Kantáros. – Már a kezében a darab. És tovább kiabál. – Hemzsegnek itt a kis úrfik, nem látta? Felmásznak mindenhova, mint a majom. Szakad a ruha. Aztán ki varja össze? Nem a vendég dáma.

Nagy Bakancs ordít tovább:

„És ki lakik itt? Bejelentő? Útlevél! Van magának szeretője? Mi az, a kis ajtó mögött? Miért zárta be? Kinyitni."

A szobalány vissza, elkésett felháborodással. „Szerető!? Szerető!? Gyónás is lesz?! Összesározzák itt a mocskos patájukkal a frissen vikszolt szobát! Ki lakna? Személyzeti szoba, az enyém. Az meg ott nem vezet. Sehova. Zárva tartják. Nem ajtó, takarítókamra. Felmosóvödör, kefe, rongy, a kulcs nincs nálam."

Magamba zárom Janit. Begubózom. Nem az, hogy félek. Mi az? Az ilyet nem értem. Mindig így volt.

Anya döntött. Feláll, nem vigyáz a csöndre. Őt úgyis elviszik. Rólam nem kell tudniuk.

Kimegy a szobába, hogy ne törjék be az ajtót. Kitárva hagyja: ott aztán nincs senki. Magam előtt látom a lány haragos tekintetét. A szeme szikrázik, azt is hallani.

– Engem keresnek – mondja anya. Nagy Bakancs felröhög. Anyám rám vigyáz. Elviszi a zöldeket.

A jobb középső ujjam a számban, ültömben, kucorodva, mászás közben a húsig haraptam.

Mennek a prédával. A nagyszájú szobaasszonyt hagyják. Három másodperc, és véglegessé vált a világ. Már ez lesz: elveszett az anyám. Még sokáig így tudom majd. Káosz a háború után. Hosszú időbe telik, amíg találkozunk.

A spanyol ügyvivő szerez helyet a Nemzetközi Vöröskereszt Otthonban. Apa épületgépész, ő végezte a követség belső felújítását. Megszerették, ahogy mindenhol. Másfél éve halott – nem tudom –, és megvédi a gyerekét.

Már mindenkinek van köve. Viszünk az önkénteseknek is. Nagyon, nagyon örülnek. Én meg azt hittem, hogy ez csak gyerekdolog.

Nekem megvan az első, és most tovább ások. Kettőt teszek el a kabátzsebembe, nem tudom, hogy a másikat miért.

Haza az Otthon felé. Lent az elvágott Város két fele a két parton. Tágas, a végét nem látni. Ilyen hatalmas helyről álmodni se lehetett.

Riadó

„Riadó! Gyerekek, mindenki! Fel kell kelni, fiúk, lányok!" Hosszú telefoncsengetés éjszaka. Aztán már Szilva meg egy svájci lány kiabálja, végig a szobákon. A másik két házban a többiek, biztos. Még egyszer és újra: „Riadó!" Tudjuk, tanultuk, gyakoroltuk. Nem kérdezek, és nem várok. Ugrok és teszem, amit mondanak.

„Tíz perc múlva indulunk. Most aztán a gyorsaságon múlik minden!"

Még az háborús nap. (Persze, úgy kezdtem, hogy vége.) Éjszaka. Húz az ágy, alig tudok kimászni. Két ököllel dörgölöm a szememet, és félig álmomban megyek ki hátul, a kerten át. Lovak tudnak járni és aludni egyszerre. Vagyok ló.

Zolkó vágott ajtót a drótrácsba, kívül számol, és háromszázkettőnél behajtja, bedrótozza, nem látszik. Háromszázkettőig számolni is tudok. Nem tudok. A háromszázkettest ismerem, és egytől tízig.

Kötelező játék lesz. Nem értem, hogy mi az. Nálunk még semmi sem volt kötelező.

Az egyik fiú ment ki, és hallotta, hogy a doktor felveszi a telefont: „Igen!" Hallgatja röviden, és leteszi.

Megyünk, kettesével a hegyoldalban le az autóútig. A doktor, Zolkó, Szilva és a doktornő van velünk. Minden szakaszra verseny: melyik szoba ér leg­előbb a végére. Elesni nem szabad, az pontvesztés. Lent át az úton. Odaát ferdén megyünk fel a másik hegyre, cikcakkban. Fönt, a réten pihenő. Leülni sem szabad, hideg a föld. Kiosztják a szelet kenyereket. Most már ez van, két szelet kenyér egy napra. A nagyok is ezt ették hónapok óta. Ők hozzák a vállukon a kenyérzsákokat: hegyre föl, hegyről le súly az is.

Vissza. Aztán fel szembe, és még egyszer az egész. Sosem lesz vége.

Cserébe Szilva mesél. A legjobb az, amikor a leányka megcsókolja a békát, és a békából királyfi lesz. Béka, azt láttam már, varangyos, brrr. Csók – nagy dolog lehet, és nehéz.

Hazamegyünk már, gondolom. Nem. Itt más a világ. Kenyér sincs több. Nem sírok. Nem sír senki. Minek?

Megint alszom mászás közben. Így könnyebb. A réten ébredek fel rendesen, arra, hogy nagy vigyorogva jön elénk Eli: „Tiszta a levegő", azóta tanult meg magyarul, amióta velünk vannak. „Elmentek." Szilva nekünk: „Megyünk haza, mindenki ágyba. Nem lesz ébresztő." Azt a lányt, aki nem tudott már menni, és lefeküdt a réten, fölveszi a karjába. Alig tud kiegyenesedni vele. De feláll – az arcán látom: olyan elszánt –, beszélni nincs ereje, a fejével int, és megyünk az ágy felé. Zolkó és a doktornő is visz, mind a ketten egy lányt.

Ágy. Eddig a razzia.

Hogyan

Olykor megkérdezik, hogy maradtam életben. Így.

Úgy is, és nem csak én:

Légópince a belvárosban. Egy pap járja a házakat, pincéket az utcában. Kereszteli a felsorakozott halálraítélteket, gyereket, anyát, férfit, nőt. A Bazilikából jött, és az érseki helynök engedélyével teszi. A neve: Szomor Béla. Ismeri a Könyvet. A helynök is. A hite azt diktálta, hogy az emberélet megér egy misét. Egy élet, háromszáz vagy milliók. Ezért kockáztatják a magukét mind a ketten.

Máskor, máshol

Kitartó, makacs bizonyossággal hullik az eső. Nem szeretné, ha az utazó csalódna a zuhogós hírű világvárosban. Párhuzamos, szaggatott szálakat húz keresztül az egészen, barnásszürke fátyol mögé rejti a részleteket. Érzed, hogy ha két nagy kéz fölmarkolná a külvárost és megcsavarná, víz csorogna mindenből: ház, fű, autóbusz, beton, ember.

Itt most nincs idő, nincs tér. Kiugrottunk, máshol vagyunk és máskor. London északi külvárosa, a Kaledóniai csatornánál, a huszonnegyedik életévemben.

A csatorna széles, mint a Nagykörút otthon.

A bérelt szobám, a parton. Az ablakom felét felhúztam, beárad a hideg levegő. (Mert kint minden más. Az ablakot felhúzzák, az ajtó gombját elcsavarják, félshillingest dobnak a perselybe, úgy fűti a gázláng a szobát, amíg a pénzből futja.) Hallgatom, pereg az eső. A csatornát a szomszéd ház után íveli át keskeny híddal a Kaledóniai út.

Arra néz a parti hirdetőtábla. Kis esőtető alatt a nappalba pislákol a fénycső: Hush Puppies (szarvasbőr csuka, úgy nagyjából). Autóbusz fut le a hídról, a kis üzleteknél áll meg.

Piros, ahogy kell, emeletes, ahogy kell. Ég minden lámpa a buszokban. A légfékek szuszogása átszitál az eső pergésén.

A keskeny, gazos parton hirtelenszőke gyerek áll horgászbottal. Sötét esőköpenyén fényesen csorog le a víz. A gazban a konzervdoboz a kukacokkal. Nem látom az arcát, csak a tartását és a kukacos dobozt ezen a másfajta parton. Más, mint a Duna Óbudánál.

„Ha egyáltalán kukaccal pecázik egy ilyen londoni stricijelölt" – gondolom. A strici: tárgyilagos megnevezés, magamat is stricinek mondom. Utcagyerek. Nálunk a Duna-parti szennycsatorna volt a kukacok lelőhelye. Rudi, a fő pecás mondta szakszerűen: „Erre harapnak a legjobban. A szarkukacra."

A barnás vízen olykor nagy farönkök úsznak rajban a sodrással. Most zörgő, pöfögő motoros bárka tart a hidacska felé. A tat előtti kis háznál fedetlen fejű, báránybőr zekés ember tartja a kormánylapátot. Ha egy rönk keresztbe állna, taszít rajta.

Na de vissza. Otthon voltunk. Hegyi utca. Nagy nehezen a háborúnak is vége lett. Nálunk kifogyott az étel, tüzelő. A mieink ott vannak. Szilva ott, Zolkó ott, a svájciak egytől egyig, a doktornő, a doktor és Mikolai, az ezermester szerelő. Mindenki maradt. Életben tartják a háromszázat.

Három hetet szerettek volna még, békét velünk. Nem szabad. Elvesznek minket tőlük, őket tőlünk. Nincs már Otthon. Rendelettel állami árvaházba helyeznek minden gyereket. Oda megy a kenyér is.

– Vizünk szerencsére volt végig – ez Szilva. – Nem húzhatják az orrukat rátok idegenek.

„Ha lenne is, mit, enni csak nagyon lassan, apránként szabad a gyerekeknek" – mondja a doktor. – „Ha valaki most jóllakik, abba belehal." Akkor Szilva felveszi a telefont, és hívja a Tizenkettes Államit:

– Enni van a gyerekeknek? Csak lassan szabad.

– Tudjuk, azt csak bízza ránk. És ami kell, az van.

– Nem bízom. Velük megyek, látnom kell. – Hmm! – szól oda egy kicsivel később a doktornak, befogott kagylóval. – Az államinak semmi sem gond.

– Fő, hogy gyereket nem veszítettünk – a doktor. – Most már talán nem is fogunk. De csak óvatosan a reménnyel. – Saját magát inti. Átveszi a kagylót:

– Itt professzor doktor Hombár – nyomatékkal: –, gyermekorvos és pszichiáter. Lesz egy-két gyerek, aki annyira legyöngült, hogy nem tud a lábára állni. Velük megyünk, és ha nincsen másképp, visszük őket a két karunkban.

Hajnal

Engem a doktor visz.

A tizenkettesbe osztanak tőlünk mindenkit. Állami Á., ezt egy Hajni nevű lánytól hallom mindjárt. Ők nevezték el.

Hajni meg én az Á.-ban találjuk meg egymást. Kereste ő is. Kerestem. Nem sejtettük, hogy kit. Neki tettem el a másik fekete követ. Nem tudtam még, hogy a világon van. Ő nem tudta rólam. Attól fogva, hogy először egymásra néztünk, sülve-főve együtt vagyunk, egymással beszélünk. Hajni is megállás nélkül mondaná, mindent, ami történt vele. Belül hasonlítunk. Nem fogom elengedni. Ő nem fog engem.

A hatodik évünk, nem szerelem ez, nem testvére vagyok. Összetartozás, barátság, gyerekmagány.

Az Á.-ban hatalom is van: a pszicho-őrmesternő. Ránk szól, eltilt, büntet, bezár, papol. Sokallja, hogy annyit lát együtt kettőnket. Egészségtelen, szól. Ő tudja, az a tudománya. Szétzavarnak.

Nem tart sokáig, Nagyapó már keres. Meg fog találni.

Vízválasztó

Ősz, az Ötvenhatodik év. Október–november: a második Vízválasztó, azután, hogy a háborúnak vége, és megvagyok. A tizenhetedik életévünk.

Tizenkét nap alatt észrevétlenül felnőttünk. Végiggondoltuk, hogy értünk el idáig. Ahogy olyan sokan nálunk.

Hmm, az emlékezés. Várj csak, várj. Próbálom tisztázni, hogy állok ezzel, kezdettől.

A csönd pillanatáig nem tudok. Így – tárgyatlan. Semmit, senkit, engem sem. Nem gondolok. Semmire, ami volt és lesz. Nem jön valami, nem ment el. A pillanat van, irinyó-pirinyó külön morzsák. Vagyok, vannak gyerekek és a nagyok, jók. Nő, férfi. Teszem a kezemet kenyérrel a számhoz, húzom fel a pokrócot nyakig, állig, az orromat dugom ki levegőért. Valahogy elalszom, valahogy ébredek.

A csönd, az már megvan, mindjárt ott, az az első.

Azóta az életre készülök, ahogy az ötévesek. Élek, történik tovább.

Van, volt. Hozzátartozik a kezdeti üresség abban a gyerekfejben. Amióta apa nincs. A következő az ágyúszóval kattogó fekete. Néha villan még valami a sötétjén át: volt egy olvasólámpa, lapos acélbúrával, van egy réz hamutartó meg a nagy kristály. Meg más szilánkok, nem sok, mesélték.

Azután meglepően sokszor nem tudok félni. Magamért nem. Mi történhet még? Legfeljebb bármelyik percben meghalok. És? Úgy kezdtem, tanultam, gyakoroltam, nem újság. Volt olyan, elmúlt.

Akkor talán menjünk tovább.

Nincs fegyverem az Őszön át, végig – a kórház miatt mondom: nem lőtt sebbel vesznek fel. Gellerből éri a golyó a karomat, megkarcol, így.

Az ötvenhatodik év még. Jótékony hepatitiszjárvány dúl az országban. Minden kórházban van járványosztály. Az orvos kitesz a szobámra egy halálfejes piros-fekete ragálycédulát.

A szomszédomban két sebesült oroszt ápolnak. Behozták őket, és az orvos, az orvos. A harmadik napon razzia: sebesültet keresnek, hogy a mieinket elvigyék. A járőrt a katonákhoz vezeti az orvos. A szerzsánt néhány mondatot vált az övéivel. Megpaskolja a doktor hátát: „Молодец!" – derék, ember a talpán. Az orvos felel: „Doktor." A járőr nem kutat tovább.

Köszönöm, doktor.

Nem mehetek haza két nap múlva. Megkapom a májgyulladást, a tisztesség kedvéért. Nincsen ingyenebéd. Bent maradok még, harmatgyengén. Maradandó következményeket őriz a testem.

Az osztályon fekszik a városszerte híres, harmincas szépség, ideges. karcsú, vad fekete Bársonyné. Lábadozóban van, sűrűn bejár hozzám elbeszélgetni, az ágyam szélére ül, és hajlandó. Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek: felülni sincs erőm.

A víz lefelé

Érettségi év. Az iskolában vegyesbe járunk, januárban vonták össze.

Ekkor dugom ki az orromat abból, ami itt hatéves korunk óta folyik. Hajnit naponta látom, nem vettem észre: Ő a legszebb lány, messze a legszebb. Észrevétlenül nőtt, bimbózott, nyílt, virágzik. Nem filmcsillag, nem a Maserati arca. Mágnes, gravitáció. Vonzó, vonzó. A legvonzóbb. Szelíd, az arcán átüt a felizzó belső szépség. Aztán, hogy én mivel érdemeltem meg? Mit lát rajtam? Bennem?

A legtöbben már járnak egymással. Jenő, a focicsillag lazán megszólítja Hajnit: „Este moziba?" Ő fölnéz: „Foglalt a nő, nem. Holnap is. Minden este foglalt." Tárgyilagos. Ahogy azt mondaná: „A víz lefelé folyik. A gőz felfelé száll." Barátságosan. Jenő megsemmisül. Máshoz szokott. Görbén néz rám lefelé: „Kijössz a suli mögé?" „Mehetek. Minek? Megversz. Megversz négyszer. És? Vertek már nagyobbak. Semmi sem változik. A víz lefelé folyik. A Föld gömbölyű."

Hajni meg én elkerülhetetlenül szerelembe esünk. Hülye egy szó, ki akarta elkerülni?

Tizenkilenc

Szilva kandallópárkányán látom újra a romboédert. „A legnagyobb kincsem", mondja. „Az önkéntesévek emléke. Az a legszebb idő az életemben. Tizenkilenc évesen kibontottam magamból, amire csak képes vagyok. Soha annyira nem éltem. Én soha nem voltam annyira én. Történelmet csináltunk veletek. Most már maradok közönséges halandó." Persze csak ők csinálták, az önkéntesek.

Hogy a kis fekete kövünk honnan és hogyan került a romházba, arra nem kaptunk választ.

Zoom

Feljebb húztuk a zoomlencsét.

Magasabbról nézünk szét. Távolabb a horizont, tisztább a levegő, messzebb látni. Mindenhova. A négy égtáj felé, adódik. A magasba és a mélybe. Többet tudunk. Mindenhogyan. Térben-időben. Befér a holnapunk, a tegnapom, hoz eljövendő századokat, elmúlt századokat.

Kölcsön és zálog

„Még ezt", bök felém a szomszédvár úrnője, Pullayné nagyasszony. A jó élet, szép élet nem áll meg, csak mert már errefelé is be-beüt a tatár portya, vagy mert a látóhatáron túl holmi török császár mocorász. Laza farkasvadászatra ugrott át hozzánk Sárosba. A szeme láttára emeltem meg a társzekér farát, ami után más robotosokkal kihúztuk a sárból a terhet. Tucatnyi vár örököse.

Kisgéresre parancsol az udvarbíró, hatodmagammal, kölcsönbe, az Ilka asszony erődítési munkáihoz. (Ki aztán már nem is észleli a létezésemet – mely, úgy esik, az ő életét hosszabbítja meg. Röpke pár év múlva, amikor a támfalam útját állja a csonttörő golyóbisnak, s őt egy emberöltőre megtartja élveiben és gondjaiban. A fal nem úgy enyém, persze. Nagyasszonyom bizton tudja, hogy az övé. Rólam és a másik ötről meg, ha gondolna valamit: egy darab kombinált munkagép, beválik, igénytelen, önjáró, és ez időtt az ő földvárában üzemel.)

Eddig rendben a leltár: fegyver, nyersanyag, eszköz (talicska, lapát, saroglya, Vén Miska bácsi robotgazda, és velem együtt fél tucat más, ilyen tételek).

Eljön a napja, és zsipsz-zsupsz torkig vagyok vele, hogy ha üres a tarsoly (jön a gázos), akkor leszaladnak velem, és becsapnak a zaciba.

Sejdelem

Egy ideje már azon rágom magamat, hogy ennél én többre is jó vagyok. Török, tatár még nincs a nyakunkon. Építeni akarok, van egy pár évem addig. Világot látni, s az sem árt, ha ismeretségbe keveredem az abecedárius könyvvel.

Ez az a korai állapot az emberélet során, amikor még azt hiszed, hogy a dolgok máshol történnek. Forr, prüszköl, kapál a nyugtalanságom.

Tudom, hogy én innen is megszököm. Megint egyszer otthagyok csapot-papot. Elengedem a biztosat, és megváltozik az életem.

Hív a távol.

hív a nő.

Hív az ismeret északfénye.

A létező világ vár, nem most találkozunk először: nem csak szeretni való, izgalmas gyönyörűség, de véres és erőszakos, füstben-lángban, vasban füröszt – és igaz. Erre készülök, mióta már.

S egy nap, nem is olyan távoli nap, eljutok, tessék: Németalföldre, egymagamban.

Éjnek éje, télnek télje már, ahogy az Amstel Gátjáról nevezett várost érem. Erre-arra csámborogva a csatorna kőpartjára bukkantam ki, hol a vízi út jegén faragott csuszkondón siklik, forog, kering a szárazfa-muzsikára leány és ifjú. Ott bambultam bele szépen a nézelődésbe, elfeledkezve az órák múlásáról, de, mert oly nagy az ismeret vágyának és a látványnak ereje, még a farkasordító hidegről is. Csaknem. Ám egyszer csak az csuszka leányoknak egyike fáklyát fog, s fényinél róják új rajokban a jégi kört, anakronisztikus reflektor.

Upre, mondok magamnak, most aztán már fedelet kell találnod. Csak a sikló-forgó ifjúság maradt itt a szabadban, bámészkodónak enmagam, másként sehol egy lélek, mind kihalt a zúzmara lepte vízi út, csöndes a táj. Hol hálsz, kenyeres, na, vajon ma hol?

Fehér Ló, fehér Hanna

Hóban-jégben, az út kövén csetlek-botlok, s végre a Fehér Ló fával-kővel épített fogadóhoz érek: die undecie Novembris circa horam decimam noctis, novembernek tizenegyedik napján, de jaj!: tíz órára este, mikoron rendes-dolgos ember ismeretlent a világ kincséért be nem bocsájt.

A réz lófejkoppantóval hosszan zajozok, ha fogadó, fogadjon. Mígnem a szál vászonüngben volt szolgáló asszonyka a lámpását emeli a kukucs mögött.

Lát, amit lát: vadidegen pofát, s csapja is orromra az kaput menten. Gyanú és félsz kovácsol zárat, reteszt kunyhóra és palotára napszállattól pitymallatig e boldogságos földen is.

S nám, soha, sehol, de még a szélkelepes, tengernél mélyebb Hollandban sem tudhatni, merről ér a megváltás. Zerétém előcsalta a ház asszonyát: „Ki jött?", szól bent lágyan, a magok facsart németforma nyelvökön, s azzal a hanggal én sietve szerelembe esem. Jó asszony jó hangja. A kapuhoz érkezik pedig fogadósné, Hanna.

Fejemről a köpönyeg csuklyáját ekkor elhajtva fölfedem becsületes pofámat a pisla fénynek.

S no csak, no csak: kapu tárul, mécs világa libben a légvonatban. A toprongy lélek kiscseléd szövétnekről gyertyát gyújt, a nyeszergő keskeny lépcsőn felvezet a hiúba, hol is feltárja a héjazat alá beszuszakolt barátságos zugot, hálókamorámat.

Ebből már fagyos éj nem lesz.

Két órák múltával a derék tölgyasztal mellett talál az éjszaka, előttem kancsó sör, fakupa. Hideg sült, sajt, kenyér. Vajon csak az első éhemet elverni? A ház asszonya szemben az asztalnál egy szál patyolat ingvállban, mit kevéssé takar a hamar rákapott hálópalást.

Gyors a tekintet, ha éhes – amire, arra, mindenre hát. Az asztalon a gyertya, terítéke friss ropogós, fehér. E napnak színe már. Asszonyám új és újabb hideg étkeket hozat elő: sültet, sajtokat, még és még, különös, pompás fehér retket (két éve látom az utca végi bódéban, s a morc férfikofa holland jégretek táblával árulja, itt tanultam a nevét. Most, hogy írom).

A bumfordi szolgáló hordja fel az estebédet, félszének nyoma se, álmodozó pillantással mered a tűzbe. Újat rak, fölé a cserepből csinált kondérfazekakat teszi, a főtt étkek lakomája következik. Hanna fölemeli patyolat kezét: „Állj meg." Hozzám fordul, mutat: száj, has, tető, talp – és kérdőn félrebillenti a fejét: „Jóllaktál?". Kifújom a pofazacskómat, kidüllesztem a hasam: „Mint a duda." Megcsapom jobbról-balról. Puff! „Pukkadásig." Így elbeszélgetünk. Mosolyra szalad a szája. Ingatja fejét a cseléd felé az étekre: „Az most már nem kell."

Nem merem érteni, amit értek, nem merem hinni még, hogy ez a drága fogadósné, ez engem már magamagának kiszemelt.

Fát vágok, hordom a kútról a vizet, így egyezünk: megszolgálom szállásomat a két karommal. Igen lassan jön meg a merszem, s oldódom-bátorodom az édes biztonságban. Ám abban is, már az első estén óránként mormolom magamnak: Jánosom, fiam, ez sem fog örökké tartani. Jön majd még a hites ura s a kutyára dér.

A nyelvökben elbotladozom, amíg megértem, ami számít, nincs arra jobb oskola, mint a feküláda. A harmadik napon fényes délben csap le a vész: fogadós uram épp csak hogy rajta nem foga bennünket az vétken (vétek, mond, aki mondja – arra a nagy jóra. Te érted ezt? S az sem mindegy – mondom én –, hogy attól él ember a Földön).

A fényes nappal a héjazat alatt talál bennünket, amint a ház ura hosszas üzleti útjáról Leyda városból érkezik.

Már az udvarból, már a pitvarról harsog a kiáltás.

„Lia, te, hé! Már meg hol az ördögbe tekeregsz, mákom adta cseléde!?" – Nagyon, nagy-gyon szabad áttétben.

Hanna a kis cselédet hamar a hiúba felvonja, melléje engem az ágyon elterít, s a takarót reánk veti.

– Legyen neki is – néz rám, a szeme nevet, neve-e-et. Ezer hajszálnyi szálba szalad arcán az a legfinomabb pókháló; s a szájánál kétfelől elmélyül a gyakóránc. Sebbel-lobbal indul lefelé a nagy szálába.

A hites társak egyike a másikat köszönti illőn, s úgy zsémbel csak mindjárt tovább az úr:

– Az a szolgáló leán, essez lélek, merre vagyon?

– Találja csak meg kegyelmed. Hol vón?! – kiált le az asszony. – Hol szok az járni? Mondjak csak annyit: új vendég van, a hiúban fenn a kamrája. Hungarus peregrinus, érkezett a minap.

A kis cseléd szapora boldogan kuncog, én meg vele örvendek. Megesik. Ismételjük el, ez a mai lecke, a tapasztalat mutatja: hogy ha egy meleg vérű, épkézláb nő és férfi hiányos öltözetben egy takaró alatt találja magát – ágyban, kazalban, liftben, Lincoln hátsó ülésén, tavaszi havon az első hóvirág napján, vagy csupasz betonon, akkor sok minden megtörténhet, de a leginkább egy. A kis kedves már nyögdel, szívből jövőn.

Fogadósné visszaér a nyekergő garádicson sietve, ura a nyomában liheg-piheg. Hanna elfordítja arcát férjeurától.

S talán már ki is találtad: engem ott a szolgáló hasán talál. S ha úgy, én a jónak elrontója nem leszek, már nehogy közben elmenjen mellettem az élet. Ami műben benne vagyok, ugyan félbe nem hagyom.

S ahogy már lát, látnak mindketten, a nőnek kell szólni, tenni.

Az a mindenes asszonyka bizony se lát, se hall, csak úgy búg, nyí a jó teher alatt, s bele-beledorombol jóllakottan. Oly igen ínyére vagyon az együttes munkálkodás.

Igen, nekivágtam a rút erőszakos, füsttel-lánggal fenyegető világnak. És attól a perctől, hogy a Fehér Lónál jókor érkezem, őrizem a biztos tudást. Ím, van abban más is.

Így, úgy, amint szemem-fülem nyitva áll külsőbbekre is, mit látok?

Hanna a pőre bokámat ragadja. Felnézvén a szeme csillogását látom, a szája sarkának küszködését, már ki ne fakadjon belőle a viharos, elsöprő, megállíthatatlan nevetés.

– Ilyen, olyan, amolyan, ez s ez adta koszmó vándordeákja, hogy mit nem bátorkodik az én fedelem alatt! – Elkanyarít ennek-annak, előbb engem, mert igazságos a lelkem és férfiközéppontú a társaság, majd meg a kis nőt: – Szedte-vette repedt sarkú dajnája, te! te!, szőni-fonni, főzni-sütni, azt nem, de minden kóbor ágyba magad vetni, azt igen?! He?! – S ez így megvolt.

Azért a Liának még, amíg húz le róla arany kézzel:

– De hogy te meg mit eszel ezen az ágrólszakadt, mire se jó pennakoptatón, én ugyan fel nem foghatom.

(– Na!)


Az Élet és Irodalom jóvoltából a Literán is olvashatják Lengyel Péter szövegét, amely (feltevéseink szerint) az évtizedek óta készülő új regényéből is sejtet valamit. A szerző május 23-án, az MTA székházában, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia felkérésére elhangzott, akadémiai székfoglaló előadása eredetileg az ÉS 2018. május 25-ei számában jelent meg. Az előadás videón megtekinthető a SZIMA oldalán.

Fotó: Szigeti Tamás / MTA

Lengyel Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.