hirdetés

Leo Perutz: Szent Antal tüze (részlet)

2018. május 21.

Kómában tölt közel öt hetet a közlekedési balesetet szenvedett Amberg doktor, vagy a Morwedében körorvosként átélt bizarr kalandjai végződtek olyan inzultusban, amely kórházba juttatta? – Az osztrák író a Gondolat Kiadónál, Tatár Sándor fordításában megjelent 1933-as regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Hetedik fejezet

Malchin báró a dolgozószobájában fogadott, egy tágas, alacsony mennyezetű, tölgyfatáblás helyiségben, amelynek ablakai egy teraszra és a parkra néztek. A szivarfüst sűrű felhőkben lebegett az íróasztal fölött, bekúszott a könyvespolcok közé, és ritkuló gomolyokban szállt a mennyezetet tartó szúrágta keresztgerendák felé. A falakat régi vágó- és szúrófegyverek gazdag gyűjteménye díszítette. Ritka és becses darabok is voltak közöttük; láttam például egy XVI. századi csatabárdot, egy bőrszíjakkal körbetekert nyelű lengyel harci bárdot, egy svájci alabárdot, egy spanyol gyűrűs tőrt, egy vadászgerelyt a XVI. és egy buzogányt a XV. századból, egy hatalmas kétkezes kardot és egy velencei kardot abból a fajtából, amelynek schiavona a neve. S miközben tekintetem csodálattal függött a kétkezes kardon, amelyet szaracén eredetűnek sejtettem, tájékoztattam a bárót kislánya hogylétéről.
Figyelmesen hallgatott. Néhány közbevetett megjegyzéséből megtudtam, hogy már nagyon korán reggel meglátogatta a kislányt, és hogy az erdészné tapasztalt betegápoló; két, születésüktől fogva betegeskedő gyermekét nevelte föl.
– Az én kis Elsie-m jó kezekben van – mondta a báró. – Most pedig, hogy ön itt van, tökéletesen nyugodt vagyok.
Több szó a kis Elsie-ről e látogatásom alkalmával nem is esett; Malchin báró édesapámra terelte a szót.
Ha felidézem magamban édesapám képét, általában a munkájába merülve látom. E munka értelméről világos elképzelésem csak azon ifjonti éveimben volt, amikor elkezdtem gondolkodni és megfigyelni a környezetemet. Akkoriban a leghalványabb kétségem sem volt afelől, hogy az íróasztalán heverő sűrűn és feltűnően szépen teleírt lapokra olyan varázsigék és imádságok vannak lejegyezve, amelyek megvédik a házunkat a tolvajoktól. Csodáltam apámat; munkája egyszerre ébresztett bennem elfogódott tiszteletet és kíváncsiságot. Később a házvezetőnőnktől megtudtam, hogy apám „történelmi műveket" ír, hogy nekem nem szabad közben zavarnom, és hogy ezeknek a műveknek semmi közük azokhoz a kalóz- és kalandtörténetekhez, amelyeket iskolatársaim kezében láttam, kölcsönkönyvtárakban vagy karácsonykor az ajándékaim között az asztalon találtam. Ezzel hosszú időre ki is hunyt az érdeklődésem édesapám munkája iránt.
Életének utolsó éveiből világosabb emlékeket őrzök. Látom, amint lehajtott fejjel, erősen töprengve föl-alá járkál a szobában; látom, amint öreg házvezetőnőnk számláit ellenőrzi; arca örökösen sápadt, időnként felsóhajt, és homloka redőiből kiolvashattam volna azokat a gondokat, amelyekről gyakran beszélt, s meglehet, hogy aggodalmat, sőt bizonyos csalódottságot is. Nagyon magányos férfi, aki már egyedül nekem és a munkájának élt; így maradt meg atyám az emlékezetemben.
Ez a bennem őrzött kép azonban egyetlen ízében vagy vonásában sem egyezett meg azzal, amelyet a báró festett apámról. Alkalmasint ifjúkori kép lehetett, amely a báró szavai nyomán kibontakozott előttem, egy olyan ember korai portréja, akit én csak hanyatló, reményeit eltemetett korából ismertem. Ellenállhatatlan életszomj és a világra való nyitottság jellemezte férfiként, nők meghódítója- és férfiak lenyűgözőjeként, a vadászat és a nehéz borok barátjaként, világfiként, aki hol itt, hol ott volt a nemesi kastélyok türelmetlenül várt és szívesen látott vendége, önmaga nagyvonalú eltékozlójaként, aki egy palack bor és egy szivar mellett valósággal árasztotta magából a briliáns gondolatokat – így őrizte Malchin báró emlékezete apámat, akinek én csak kimerült, visszahúzódó éveinek lehettem tanúja.
– Ez meglepő – mondtam halkan és elgondolkodva magam elé.
– Úgy van. Meglepő képességekkel megáldott ember volt – jelentette ki a báró. –Igazán nagy és jelentős személyiség. Gyakran gondolok rá. Mit nem adnék érte, ha még egyszer beszélhetnék vele, és köszönetet mondhatnék neki!
– Köszönetet? – kérdeztem csodálkozva. – Miért?
– Több mindenért tartozom hálával neki, mint ahogy azt ő maga gondolta. Egy mellékesen odavetett gondolatából nőtt ki az életem munkája.
– Ön tehát a középkori német történelemmel foglalkozik? – kérdeztem.
A báró egy pillantással végigmért. Keskeny, élesen metszett arcáról eltűnt a szívélyes kifejezés; megkeményedő vonásai szenvedélyességet és fanatizmust sugároztak.
– Történelmi kutatásaimat már lezártam – világosított fel. – Pillanatnyilag a természettudományoknak szentelem időmet és képességeimet.
Megint fürkésző tekintettel nézett. Talán apám ismerős vonásait kereste az arcomon. Én szótlanul jártattam pillantásomat a falakon függő középkori fegyvereken.
– Úgy látom, kis gyűjteményem fölkeltette az érdeklődését – jegyezte meg, s arca felöltötte korábbi szívélyes, ám némiképp személytelen kifejezését. – Az a kétkezes kard ott eléggé magára vonja a figyelmet, igaz?
Bólintottam.
– Szaracén munka a tizenkettedik század végéről. Eltaláltam?
– Úgy van. Van az illető műhelyből egy másik darabom is, egy páncéling. A kard neve bele van vésve a pengébe; Al Sorubnak, A mély sebet ejtőnek hívják. Ez a fegyver tanúja volt a második keresztes hadjárat csatáinak; utolsó tulajdonosa Beneventnél esett el, urával, a császár fiával, Manfreddal együtt.
– És az ott – kérdezte egy rövid, szablyaformán görbülő kardra mutatva, amely a szaracén penge alatt függött, – azt ismeri?
– Ezt a fegyverfajtát – kezdtem a válaszba –, Franciaországban braquemart-nak hívják, a németeknél malchusnak. Formája ősrégi. Hasonlítanak hozzá azok a vadászkések, amelyekkel a római gladiátorok voltak fölfegyverezve.
– Nagyszerű! – kiáltotta a báró. – Szakértővel van dolgom, már látom. Gyakrabban kell meglátogatnia, doktor úr; valahányszor csak ideje engedi. De komolyan, doktor, ezt meg kell ígérnie. Hosszúak az esték, és itt, a helységben egyébként sem igen fog társaságot találni.
Felállt; egy whiskysüveggel és poharakkal tért vissza az asztalhoz. A szobában fel-alá járkálva sorolni kezdte azokat a helyi lakosokat, akikről úgy vélte, társaságot jelenthetnek számomra.
– Itt van rögtön kedves, régi barátom, a lelkész. Ő konfirmáltatott annak idején. Csodálkozni fog, doktor, milyen mélységű és mennyiségű tudással találkozhat egy egyszerű falusi papnál. Tetőtől talpig jóságos és szeretnivaló ember... Csak éppen... Ne értsen félre, doktor! – Az utolsó évek némiképp kimerítették. A vele való társalgásnak nem igazán van már meg a régi varázsa. – Még egy whiskyt, doktor! Egy lábon nem jó állni. – Lelkész barátom megértéssel és beletörődéssel szemléli e világ dolgait, és ezt sokan tévesen értelmezik. Pedig nem együgyűség, de mennyire nem az; talán csak rezignáció. Öreg barátom vállát túlságosan is nyomja éveinek terhe.
Szivarjának maradékát eldobva folytatta:
– Intézőmet, Praxatin herceget már ismeri. Bármilyen kártyajátékot megtanulhat tőle, nemkülönben a világ sajátosan orosz szemléletét. Mellesleg ő a Rurik-ház utolsó sarja. Bizony; a Praxatinok a Rurikoktól származnak. Ha világunkban nem az igazságtalanság lenne az úr, ma a herceg a cári trónon ülne.
– Vagy golyóval a testében holtan feküdne valamelyik uráli ólombányában –vetettem közbe.
Malchin báró közvetlenül előttem megállt, és csörtére készen nézett a szemembe.
– Úgy gondolja? Bátorkodom másként vélekedni. Ne felejtse el, hogy a Holstein-Gottorpok idegenek voltak az országban, s azok is maradtak, hiába vették fel a Romanov nevet. Legitim uralkodóházának cárjai alatt az orosz nép más útjára tért volna a fejlődésnek.
Újrakezdte a szobában rótt köreit.
– Asszisztensnőmmel csak nyolc nap múlva ismerkedhet meg. Tegnap autóval Berlinbe küldtem; nagyobb teljesítményű nagynyomású sterilizátorra van szükségünk.
– Mezőgazdasági célokra? – kérdeztem, ám kérdésem puszta udvariassági gesztus volt, valójában a legkevésbé sem voltam kíváncsi rá, mi szüksége van Malchin bárónak a birtokán nagynyomású sterilizátorra.
− Nem – felelte vendéglátóm −, nem mezőgazdasági célokra. Mint már említettem önnek, egy egészen konkrét természettudományi problémával foglalkozom. Az ifjú hölgy, aki tanácsaival segít és támogat a munkámban, bakteriológus és a kémia doktora.
Csekély érdeklődéssel hallgattam a bárót; közömbös volt számomra, hogy természettudományos vagy egyéb problémákkal foglalkozik-e, utolsó szavai azonban villamos ütésként járták át bensőmet. Egy lehetséges összefüggés sejtelme derengett föl bennem, amelyet egyszersmind hirtelen felcsapó öröm és a csalódástól való félelem kísért. ... Nem mertem a lehetetlenben hinni. Bakteriológus – Bibiche – a kémia doktora – a báró tegnap Berlinbe küldte az asszisztensnőjét – tegnap Osnabrückben, a pályaudvar előtti téren láttam Bibiche-t – nyolc nap múlva visszajön... de hát ez lehetetlen; hogy itt éljen, a közelemben, hogy naponta láthassam; nem, ilyen csodák nincsenek; ez csak álom, egy röpke pillanat álma... a báró kocsival küldte Berlinbe – talán egy zöld Cadillac-kel... meg kell kérdeznem, haladéktalanul meg kell kérdeznem...
A báró azonban visszatért korábbi témájához:
− Igen, és aztán itt van még a falu tanítója. Róla nem szeretnék beszélni; nem akarom előre befolyásolni az ítéletét, doktor. Vagy talán már meg is ismerkedett vele? Igen? Hát akkor úgyis tud már mindent. Szabad szellemnek nevezi magát... − Isten az égben! Szép kis szabadság! Neki van az egész községben a leggonoszabb nyelve, élvezettel feketít be mindenkit tetőtől talpig, mindenütt összeesküvést orront – de ő aztán a veséjükbe lát az embereknek, igaz? Őt nem lehet becsapni – legalábbis ez a meggyőződése. Engem, fogalmam sincs miért, esküdt ellenségének tart – hèlas, ezen nem tudok változtatni. Ugyanakkor alapjában véve ártalmatlan. A helybeliek ismerik, és hagyják, hadd beszéljen.
Teljességgel visszanyertem a nyugalmamat. Átgondoltam a dolgot – lehetetlen, hogy Bibiche itt éljen, ebben a faluban. Elkényeztetett, körülrajongott ifjú hölgy; neki luxus kell és a nagyváros komfortja, ezeket képtelen nélkülözni. Micsoda nevetséges gondolat itt keresni Bibiche-t, ezek között a füsttől fekete parasztházak és hófödte krumpliföldek között, ezen a sáros kátyúkkal teli falusi utcán! Már el is temettem a gondolatot avagy a reményt, hogy itt találjak Bibiche-re.
Ám valami mégis arra ösztökélt, hogy a báró autója után tudakozódjam, az után a kocsi után, amellyel az asszisztensnője Berlinbe ment. Kerülőúton igyekeztem megtudni, ami furdalta az oldalamat.
− Elképzelhető, hogy időnként a szomszédos falvakba is hívnak majd beteghez, nemde? – kérdeztem. – Lehet itt a faluban sürgős esetben autót szerezni?
A báró kiürítette a whiskyspoharát. Szivarja a hamutartóban füstölgött.
− Van saját autóm – mondta. – Persze szinte soha nem használom. Ahhoz a kihalóban lévő emberfajtához tartozom, akinek nem sürgős, akik szívesebben ülnek nyeregben, mint a volánnál. Nemigen szeretem ezt a gépekbe bolondult kort. Itt nem fog a földeken – egyébiránt jó földek, doktor, meszes talaj, lápos talaj, homokos rónaság, valamint márgás föld −, szóval a birtokaimon nem fog sem traktorokat, sem vetőgépeket látni, csak lovat, bérest és ekét. Nyár végén pedig a cséphadarók ősrégi tánczenéjét hallhatja a csűrökből. Így volt ez a nagyapám idejében, és így is lesz, amíg csak élek.
Fölvette a szivarját az asztalról, s elgondolkodva leverte róla a hamut. Úgy tűnt, elfelejtette, hogy az autója után érdeklődtem.
– Megboldogult nővérem – folytatta –, a ház minden helyiségébe bevezettette a villanyvilágítást. Én viszont – láthatja – legszívesebben olajlámpa fényénél dolgozom. Csodálkozik, doktor, sőt mosolyog? Az emberi szellem igazán nagy alkotásai bizony olajlámpa világánál születtek, Vergilius Aeneis-e csakúgy, mint Goethe Faust-ja. Olajlámpás világított az ismeretlen mesternek, miközben gyalulatlan parasztasztalán megszületett az aacheni dóm terve. Krisztus is ismerte barátságos és szelíd fényét, hiszen az evangélium okos szüzei olajlámpással a kezükben siettek a Megváltó elé. Úgy bizony... de miről is beszéltünk? Igen, persze – ha szüksége van rá, használhatja a kocsimat. Tud vezetni? Nyolchengeres túrakocsi, Cadillac... Rosszul van, doktor? Egy konyakot? Egy pohár vizet? Te jó isten, hogy néz ki! Kicsit jobb már? Na, hála Istennek! Egészen megijesztett, doktor!

Tatár Sándor fordítása

Kómában tölt közel öt hetet a közlekedési balesetet szenvedett Amberg doktor, vagy a Morwedében körorvosként átélt bizarr kalandjai végződtek olyan inzultusban, amely kórházba juttatta? Ártalmatlan, lomha medve az ágya körül sertepertélő segédápoló vagy a hazájában lezajlott forradalom nyomán Németországba emigrált orosz herceg, aki von Malchin báró birtokán talált menedékre és kenyérkeresetre, ám a váratlan morwedei „proletár"forradalomban a báró ellen fordult és életére törő plebsz illetve csőcselék egyik legfőbb fölbujtója lett? Csak a vágy elérhetetlen tárgya Amberg számára a Berlinben megismert szép görög vegyésznő vagy egy éjszakára a kedvese is lett Malchin báró birtokán, ahol az ifjú hölgy a báró laborasszisztenseként dolgozik az anyarozs-drog szintetizálásán, majd az említett forradalom éjszakáján fúriaszerű amazonként tüzeli-vezeti a felkelt parasztokat-béreseket-zselléreket uruk, a báró ellen? Miért veszett ki a vallásos elragadtatás korunkból, s mi köze lehet ennek illetve a rajongás újjáélesztésének egy osnabrücki régiségbolt kirakatában megpillantott márványdomborműhöz és egy vidéken, szintén a báró birtokán nevelkedő, tehetséges kamaszfiúhoz? Létezett-e egyáltalán a haladás ellenfeléül fölesküdött von Malchin báró, aki az anyarozs nevű gabonaélősdi pszichedelikus hatású alkaloidája segítségével (amely az LSD-nek is alapanyaga) akarja újra fölszítani a korunkból kiveszett vallásos elragadtatottságot s ekképp föltámasztani a Szent Német-Római Birodalmat a régi (szerinte ki nem halt) császári dinasztia leszármazottjának jogara alatt? – Leo Perutz osztrák író (1882−1957) első ízben 1933-ban megjelent regénye választ tartogat ezekre a kérdésekre. És, korántsem utolsó sorban, megmutatja, miként és milyen vihart arat egy megszállott, aki a haladás helyett a történelem kerekének visszaforgatásán munkálkodik. Akár fitymálhatnánk is a könyvet mint fölfújt tankölteményt vagy példázatot a tömegmanipuláció veszélyes és önveszélyes, magát a manipulátort veszélyeztető, sőt elpusztító voltáról. Csak ne állítana elénk olyan hús-vér alakokat olyan plasztikus helyzetekben, ne vetné föl olyan érdekesen és elgondolkodtatóan a valóság (alternatív valóságok), fikció, hitelesség kérdéseit – ne lenne annyira letehetetlen.

Leo Perutz: Szent Antal tüze, Gondolat Kiadó, 2018, 204 oldal


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.