Leporelló, leporoló, Manolito
Gyerekkönyvek korhoz igazítva
A Könyvfesztivál idején kapható új gyerekkönyvek közül mutatunk be néhányat, leporellóktól a hagyományok leporolásán át Manolitóig; vagyis a legkisebbeknek szánt nézegetnivalóktól (a Naphegy Kiadó Böngésző-sorozatától) egy klasszikus mesén (Alice Csodaországban) és a klasszikus mesei hagyományokra támaszkodó mesekönyvön (Boldizsár Ildikó: Boszorkányos mesék) a más, de szintén nagy múltra visszatekintő, gyerekszáj-monológok humorát idéző Manolito-történetekig – figyelembe véve a megcélzott olvasóközönség életkori sajátosságait.
- 2007. április 11.
Rotraut Susanne Berner illusztrátor a ráismerés örömével ajándékozza meg a legkisebb „olvasókat”: azokat, akik még csak most tanulnak bele a könyvhasználatba, s már sejtik, hogy a könyvvel való adekvát bánásmód nem a rakosgatás-építkezés, hanem a nézegetés. A képek, tárgyak, ismerős figurák újra és újra felfedezése, diadalmas megnevezése valódi örömforrás a kétévesek számára, akik amúgy is a „mi ez?” kérdés bűvkörében élnek.
A Naphegy Kiadó hatalmas, kemény – akár építkezésre is kiválóan alkalmas – képeskönyvei az évszakoknak megfelelően látják el vizuális ingerekkel a kis olvasókat: a nagy sikerű Téli böngésző után piacra került a Tavaszi böngésző, s számíthatunk a sorozat további köteteinek megjelenésére is – amelyek mindegyikéhez kirakós- és memóriajáték is várható.
A Tavaszi böngésző helyszínein belül – társasházban, farmon, építkezésen, áruházban stb. – a téli részben megismert szereplőket ismerősként fedezhetik fel a gyerekek, de izgalmas feladat lehet akár a könyv hátoldalán megjelenő életképek felkutatása a könyvben, nem beszélve arról, hány és hány fantasztikus történet kerekedhet ki a zsúfolásig telt lapok számtalan szituációjából a gyermeki fantázia és a felnőtt segítsége révén.
A „mi ez?” korszak türelemjátéka még habkönnyű szórakozás a „miért?” korszakhoz képest, de a szüntelen válaszadásban el-ellankadó figyelmű szülők számára is könnyebbséget jelenthet, hogy a képek nem negédesek, sőt mernek humorosak, szórakoztatóak is lenni.
(Rotraut Susanne Berner: Tavaszi böngésző; Naphegy kiadó, 16. old, 2007, 2490 Ft)
Lewis Carroll Alice Csodaországban című klasszikusát nem kell bemutatni. A General Press Kiadó most Szegedi Katalin varázslatos illusztrációival jelentette meg a groteszk humorú százötven éves mese Kosztolányinak köszönhető magyar változatát.
Szegedi Katalin képei kiválóan alkalmasak klasszikus művek illusztrálására: részletgazdag montázsai felidézik régmúlt korok elfeledett tárgyait, hangulatait. A legapróbb részletekben is szépség búvik meg: szinte érezni az ábrázolt textúrák tapintását, a kelmék súlyát, a tollpihék semmiségét, a megsárgult papírosok illatát. A könyvön végigvonuló kártya-motívumon kívül az írás (magyar és angol nyelvű kézírás és nyomatott szöveg) állandó felbukkanása izgalmas többletjelentéssel ruházza fel kép és a szöveg amúgy is jelentésteli viszonyát.
Alice történetét, hirtelen óriássá cseperedéseit és törpévé zsugorodásait a gyerekek akkor képesek szeretni, amikor ők maguk már túljutottak a saját kicsiségük miatt érzett kiszolgáltatottságukon, de még nem szabadultak meg annak emlékétől. A kisiskolások tehát emlékként idézhetik fel Alice történetével saját gyermeki létük bizonytalanságait – és a mesei áttételben vezethetik el a megmaradt feszültséget.
Hogy Alice története ne a rémségek kicsiny tárházaként működjék, fontos figyelembe venni ezt az életkori sajátságot – mindenesetre Szegedi Katalin illusztrációi bizonyosan nem a szorongást, hanem az oldódást, az örömet idézhetik elő.
(Lewis Caroll: Alice csodaországban. Fordította: Kosztolányi Dezső és Szobotka Tibor. Illusztrátor: Szegedi Katalin. General Press Kiadó, 108 old, 2007, 2800 Ft)
Az igazi mesékben minden megtörténhet. Rokonságuk a mítoszokkal, kapcsolatuk a keresztény középkor vallásos bűntudatával mesés lényeket kelt életre: a mintegy eredetmítoszként működő, a természet egyes jelenségeit a maga csudás logikájával magyarázó mesékben megszólalhatnak a felhők, a virágok, az eső, boldogságukat kereshetik a madarak és mindeközben boszorkányok lesnek az eltévedő vándorlegényekre…
Az igazi mesékben, a népmesékben – vagy akár Boldizsár Ildikó Boszorkányos meséiben.
Boldizsár Ildikó mesekutató mindent tud a boszorkányokról. Tudja, hogy a „boszorkány” a Néprajzi Lexikon szerint népmeséink rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, idős asszonyainak gyűjtőneve. Tudja, hogy a boszorkány alakja gyakran kontaminálódik a vasorrú bábáéval. De azt is tudja, hogy a magyar népmesék boszorkányainak egy része jóindulatú, sőt, több olyan mesénk is létezik, amelyben a boszorkány őrzi ambivalens jellegét: a gonoszból jóvá alakulás készségét, lehetőségét.
És ha nem is a mesekutató szakkifejezéseivel élve, de számot tudna adni erről a tudásról-tapasztalatról a meseolvasók többsége is, hiszen Lázár Ervinnek köszönhetően létezik egy „legkisebb boszorkány” is irodalmunkban, Amarilla, aki kishúga Andersen kis hableányának: ahogyan a kis hableány levegővé, úgy Amarilla széllé válik, mert szerelmük halála árán nem váltják meg önmagukat.
Kevesebben tudják azonban, hogy Amarilla nem csak a kis hableánynak, de Amáliának is húgocskája: szívünk és irodalmunk első szépséges-szomorú boszorkánya ugyanis már 19991-ben, Amarilla előtt megszületett, Boldizsár Ildikó tollából. (Amália álmai – Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról címmel olvashattunk róla történeteket. Ez a kötet, s az 1997-es AFekete Világkerülő Ember meséi képezik a Boszorkányos mesék válogatásának alapját.)
A boszorkány-szakirodalom egyes nézetei szerint a boszorkányok valaha tündérek voltak: ezt a tudást sejthette meg Szegedi Katalin illusztrátor is, aki gyerekkorában épp egy gyönyörű Andersen mesekönyv hatására kezdett el királylányokat rajzolni, és ebből a szenvedélyből nem nőtt ki felnőtt fejjel sem. A Szegedi Katalin által ábrázolt Amália egyszerre tündér és boszorkány, s bár nem az összes mese szól közvetlenül Amáliáról, Szegedi Katalin megerősíti azt az érzésünket: csak Amália lehet e boszorkányos tudások birtokosa – fel-felbukkan a képeken, hogy szemlélődjön, hogy krónikása, mesélő hangja lehessen a világ rendjéről szóló történeteknek.
Lázár Ervin említett meséjének végén Király Kis Miklós, Amarilla szerelme, a győztes, állt szomorúan a kertben: a szél csak sírt, sírdogált körülötte, „és mintha egy vörös hajtincset látott volna, egy szeplős arcot.” A Boszorkányos mesék borítójára pillantva biztosak lehetünk abban: a szerelmes szívű, vörös hajú, szeplős boszorkányok, váljanak bár széllé, lakjanak bár Hold-mezőben, Kancsali utca 3. szám alatt – közelebb vannak, mint gondolnánk.
(Boldizsár Ildikó: Boszorkányos mesék. Illusztrátor: Szegedi Katalin. Móra Könyvkiadó, 104 old, 2007, 1990 Ft)
Szintén életkori sajátosság, hogy egy idő után a gyerekek elutasítják a mesebeli csodákat, bár izgatottan olvasnak mindenről, ami a világban csodálatos: nem vágynak seprűnyélen avagy táltos paripán lovagolni, de szívesen landolnának a Holdon – űrhajóval, természetesen.
Ebben a korban a gyerekek olyan „igazi” hősökre vágynak, mint Robinson; de a tapasztalattal, hogy a környezetükben élő egyes felnőttek viselkedésmintái adott esetben elfogadhatatlanok számukra, hogy az élet dolgaihoz konfliktusok, frusztrációk tapadnak, megnő a vágyuk arra is, hogy képzeletben javítsanak a felnőttek világán – vagy legalább olyan kortársak izgalmas-nevettető kalandjairól olvashassanak, akikkel könnyű azonosulni.
Az irodalom vásott kölykei közül egy spanyol kis fickóval ismerkedhetnek meg a magyar olvasók: Pápaszemes Manolitóval.
Sorolhatóak az irodalmi-rokoni szálak: a francia Kis Nicolas kisöccsének, vagy a mi Janikovszky-teremtette, névtelenül monologizáló kisfiúnk pajtásának vélhetnénk Manolitót – bár Elvira Lindo, a szerző könyveinek hangvételét és hősét Mark Twain merész humorával, Hucklebery Finnel, Tom Sawyerrel rokonítja inkább, s bevallja, Manolito valós modellje is létezik: ő maga az.
Ruppl ZsuZsanna fordításában fergeteges gyerekszáj-történeteket olvashatunk, amelyek rádiójátékból nőttek önálló könyvekké: a nyolcvanéves nagypapa, aki magára vállalja unokája csínytevéseit, a késleltetett hatású nyakleveseket osztogató anyuka, az iskolai közeg, no és a kistestvér alkotják Manolito közvetlen környezetét – a környezetet, amelynek ideje megtanulni: a Manolito-féle rosszcsontok is „kiszámíthatók, csak békén kell hagyni őket”.
Elvira Lindoval, az írónővel most élőben is találkozhat a kis- és nagyobb közönség: 2007. április 12-én csütörtökön fél hatkor a Cervantes Intézetben, később a Könyvfesztivál rendezvényein is részt vesz.
(Elvira Lindo: Pápaszemes Manolito. Fordítototta: Ruppl ZsuZsanna. 2004, 136 old.; Elvira Lindo: Szegény Manolito. Fordította: Ruppl ZsuZsanna. 2006, 144 old.)
Hozzászólás