Lesi Zoltán versei

Daphnis ketskéi (részletek); Paraditsom; Narantslé; Hártya; Kékszakáll

"Jobban értem, átélem e feszítettebb-pontosabb, jóllehet, nyelvileg sokkal hagyományosabb verseket. A játékosság lefojtódott, szövegszervező elemmé vált, főként a sorátviteleket segítve.
  • 2008. október 1.

 
 
Daphnis ketskéi
(részletek)
  
 
 
Holdczipő   
   Telített tálak, össze mart száj. Gáláns
kert, gőgös georginát simít.
Baracz'hab, madártej. Hótest, kinyílt
enigma. Krémes sajt, ementál'. Nyálát
 
   tsorgatja, illat orgiát szőtt párás,
dúskáló álkony, okkerszín bilints.
Katsák narantsos dzsemmel, hókiflik,
Esterházy rostélyos. Ólasz bárány.
 
   Feszűlö fűző, ring kotsónya. Kék sajt.
Tükörszobában azt látja, mint lát
más, így magára néz a bú, a bánat.
 
   Kartsú holdczipőt vesz, vihánczot rop rajt',
felejtni kéket, hogy nő, bús spongyát
vet. Füttyörész éhenkórász apámmal. 
 
Vörös füled   
   Vér szín szülemént ringat ezüst szemid
hajója, trópusi pára fullaszt
tomboló vágyba görbedett tsupasz
testet. Gyönyört fülelsz falon túl, telítt',
 
   apró, erőtlen kelyhet, istenfik ál-
tal ringatott bimbót. Arany kertnek
szüléme, mint’ szólítnálak? Leplek
alatt lobógo tűz, mind az lángh imád.
 
   Tsalfa szemed tsalán levéllel tsapdos-
sák víg tselédek, hópor pereg ar-
czodon. Kálváriád e hosszú folio-
 
   só, ajtókban vitsorgó szúkák, fallosz
imádó némberek. Nem lehet azt,
most nem, vörös füled ég egy pofontó'.   
 
Szobor   
   Tudom bibédet: dalt szőtt,
canzonét írt rólad mind-
en igricz. Olvasok ke-          
servet az álmos orczán -
örökkön áluszik. Pók-
hálót font rezgö fényű
legenda. „Rőt hubákat”
kikáczarászod, fáraszt
erőlködés, felejtsd sza-
vad, úgyis vissza talál
 
  hószín madonnád, Léthe
mellé. Tudom bibédet:
szobor vagy, nagy lassan mo-
ha nő körül. Selyembe,
buggyos vászon köntösbe
tsomágollak, mirhát ke-
nek arczodra. Pszt! Finom föld
takar be, rósaszínbe
dermedsz. Nem is tudom már,
miként szólítottalak meg. 
 
Molylepék   
   Kigombolt blúz, kastélyod
elillan. Elkényezte-
tett vadrósák, sipító
tsend fényes kúpolánk a-
latt. Búdoár, keringő
víg molylepék, ridíkül',
mí' kints kiván leendni.
Tsinos hazugságok, mint
ütemre járó parkett-
tánczósok típegése.
 
   Festékes blúzod öltöm
magamra - érzelgős fi-
tsúr. Dundi tested mással
legyezteted, kitsinyke
kegylód tsiklandi. Almát
dob rám e tsitri, fűzes-
be fútos. Unlak álmos,
fitos' orrú tehénkém.
 
Gipsz stukkok   
Sejtetted, éber őröd erőtlen, al-
vó tsígolyáid közt se nyugodhat. Is-
     tennel mindig hajnalban ittad
  kí hüvös éjjelek édes, ében
 
ragyógású méregpoharát. Vörös
hullámokat ringat fekete trombi-
     ta hang. Meákulpázni késő.
  Eltsalogattad imádatos pun-
 
czikat tsaló, nyúgodt lakomába, el-
vesztéd hüvös gipsz stukkok alatt iste-
     ni voltodat. Tsikland kaczagvás
  serczenö szárnya: „Hazudsz.” - sugallá.
 
 
 
Paraditsom
 
„Minek van a sárgarépa?”
Füst Milán
 
Iszonyátos áltsend, tütsökczirip a belső udvarról, néhány tompa puffanás.  Tegnap is így kezdődött: valaki bevágta a  léptsőház ajtaját.  A távtsövön át figyeltem. A nő tsak sikongátott, ahogy a baseball ütő újra és újra. Állatok vagyunk kedvesem, motyogtam, mintha közöm lenne hozzájuk. Pedig tsak egy voltam a páholyból a czirkuszban. Talán túl sok volt a paraditsom az arczán, ahogy folyt lefelé. Senki nem látta, hogy bevették a mindégnapit, a marék gyöngyhagymát, vagy akármi mást. Talán tsak nem tudták hova tenni a sárgarépát a nadrágban, a szomszédos fára akasztották volna szívesen - a madáretető mellé, ha tudnak mondani valami félreérthetőt, de mindig a másik jelent meg, akiről nem lehetett beszélni.
 
 
Narantslé
 
Nehéz paplan volt rajt', mint egy fehér szövetbe göngyölt hernyó, egy báb feküdtél. Reggel lepuczoltad az éjjeliszekrényt, hogy jövök. A nővérek vásároltak neked a büféből. Narantslé a szorulás előtt. Addigra már tsont és bőr voltál, istentelenül káromkodtál a kórteremben. Képeket hordtam hozzád, meg  hírt „Rembrandt szomszédról”, a kutyáról, aki haza kísért. Egy hete nem járt nálad senki, naphosszat a meszelt égboltat figyelted, vártad, mikor lesz felfekvésed. Már semmi nem érdekelt, de még érezted a kéz melegét, mindig nem fogtad föl, hogy ez agyvérzés, mintha nem a kövön az ajtóban találtak volna rád. Nem tudtam adni semmit. Talán, ha tényleg sikerült volna elveszíteni valamit magamból, nemtsak a fejem, de többre nem voltam képes.
 
 
Hártya
 
Próbálom kitalálni, milyen vagy, aki olvasol éppen, milyen az anyád, igen a tied. Tegnap figyeltem őket, amint apámmal voltak. A tisztaszobában csak a tévé világított, meneteltek a hangyák. Az arcát kerestem, mintha csiklandozták volna, úgy kacagott. Jó lett volna köztük lenni, vagy alattuk, vagy csak feldúcolni a párnákat a belső kertben. Vártam az óra alatt, a huzatban, de már nem történt semmi. Hűvös volt, október végi tiszta idő, csak a csukott szemű madár maradt az ablakban. Ilyenkor lenne jó megszületni, érezni belülről a kis nőt, aki busszal jár Gyulára vizsgálatra. Reggelig figyeltem, ahogy résre nyitott szájjal alszik, az este, mint idegen hal hártyája hullt le róla. Kávét főzött, mert alacsony a vérnyomása. A rádióba, mint a barokk zenébe életet öntött, hogy visszatérjen a testmeleg a kis dobozba. Eszébe jut az először, mikor véres lett a seb, akkor is, mintha figyelték volna. Istenke megkocogtatta a világnagy tömbház ablakát, még a kukkoláshoz sem vagyok elég türelmes.
 
 
Kékszakáll
 
Orrhangú motyogás egy mélygarázsból. Két oszlop közé leparkol valami kékszakáll. A hátsó ülésen kertészet, vagy dzsungel. Mintha, csak ott felejtené őket a sötétben. Egy hétig ki se mozdul a lakásból, földön fekve hallgatja, amint az arabok a tévét gyilkolják a szomszédban. Akármi történhetne. Éjjel kel fel, a többi lakóra is kíváncsi, ahogy ledobják magukat az ágyra, ahogy reggelig égetik a villanyt. Mindegy mit akarnak, már becsomagolták, úgysem lesz belőle semmi. Langyos vízbe lóg a lábuk, nem veszik észre, hogy milyen szépek. Szeretné nyugtatni őket, ha már magát nem tudja, fejüket simítani, mint testmeleg pingpong labdákat. Nem, talán mégse, hazudik most is, nem nyúl a sebbe, idegen állat bőrét húzza magára a belül leselkedő elől. Merül tovább a gyávaságba, mintha az apjával horgászna újra, a leereszkedett napkirállyal, de most nincs kötél, amivel kihúzhatná.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!