Somlyó György
Lesz-e?


Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse,
e szonettek szorgalmas vésnökét?
Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét
szemével a forduló napba nézve.

Hajlik a délután aranya rézbe
körülte, s minden fa, tetőcserép,
arc, virág, házfal külön fényben ég
a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme.

Nem tudom, szivének s arcának éle
kirajzolódik-e a mélybehullt
idő s az örök táj ércébe vésve.

Ha külön Napként tán nem kelt az égre,
de érzékeny tükörként, mint a hold,
felelt a nagy bolygók tündökletére.

Tóth Krisztina
Csön-csön gyűrű

Somlyó György mindig viselt a jobb keze gyűrűsujján egy nagy, karneolköves gyűrűt. Amikor megismertem, fiatal egyetemistaként ezt meglehetősen modorosnak és visszatetszőnek találtam. Úgy éreztem, a költői lét minden hangsúlyozott gesztusa és külsőséges megnyilvánulása ellentmond a költészet tulajdonképpeni lényegének, a rejtőzködésnek. A költő ugyanis, bármilyen kitárulkozó mesterségnek tűnjék is az írás, valójában remete, magányos írnok, kívülálló, megfigyelő, személye tehát – akárcsak az ókori írnoké – háttérben kell maradjon. A lényeg maga a szöveg. Később aztán megszoktam ezt a gyűrűt, még később pedig, amikor megtudtam, miféle jelentést hordoz és miért viseli állandóan, meg is kedveltem. Hadd idézzem, mit írt erről ő maga: A vaskos, ezüstfoglalatú, tört kövű, régi karneol-gyűrű, amelyet az ujjamon hordok, régóta az irodalomtörténeté: több évtizede ott csillog, apám húszegynéhány esztendős „sötét és lángoló” alakjával együtt, Kosztolányi prózájának szikrázó foglalatában.
Vagyis a gyűrű a folytonosságot jelentette, az időbe ágyazottságot. Erről eszembe jut egy régi magyar népi játék, amikor körben ülnek, és a hátuk mögött egy gyűrűt adnak kézről kézre, a kör közepén állónak pedig ki kell találnia, merre jár a gyűrű. A játékot mostanában nemigen játsszák, a hagyomány megszakadni látszik –igaz, költészetet is egyre kevesebben olvassák: ki tudja, merre jár a gyűrű, kézen-közön vándorolt, megvan-e még egyáltalán, ki őrzi.
Aki írással tölti a napjait, az valamiképpen az idővel száll szembe, az idő múlását próbálja kijátszani. Rögzíteni akarja a pillanatot, hogy ne tűnjön el, nyomot kíván hagyni, ha már a test halandó. Elmesélni, mi is volt, tanúságot tenni egyszeri léte illékony csodáiról.
Somlyó György számára az első, és mindörökké megközelíthetetlen csoda maga az apa volt, Somlyó Zoltán, az elátkozott költő, a perzselő tekintetű bohém. A titokzatos keleti herceg, aki mögé az ábrándos boglári kisfiú bársonyos titkokat és ragyogó gazdagságot képzelt. A zalai zsidófiú, aki a fővárosban örökre otthontalanul tébláboló vidéki maradt. Somlyó Györgyöt kisgyerekként az apa barátai vették körbe: az örökké viccelődő Frici bácsi, azaz Karinthy Frigyes, s a melankolikus tekintetű, fagylaltot vásároló, kedves Desirée bácsi, azaz Kosztolányi Dezső. Ők képviselték a felnőttek világát, a kávéházak zsongító morajában éldegélő barátokat.
A második csoda a rejtélyesen érkező halál volt. A gyerek nehezen érti meg, hogy szülei halandók. Somlyó György számár meghatározó trauma volt az apa halála: a kiterítve fekvő költő egyik legszebb és legmegrendítőbb versében nem a szavak mágusaként, hanem  halandó, romlandó testű emberként ábrázoltatik, hátán az enyészet kiütköző foltjaival. Nehéz a fiúknak az apák öröksége, különösképp, ha ugyanazon a pályán indulnak el. Somlyó számára a költészet nemcsak örökség, hanem megkérdőjelezhetetlen evidencia volt. Míg más költőknek a társadalom valamely szélesebb rétegének „normális” környezetéből kell elindulniuk a művészet különleges világa felé, én az életbe ebből a „rendhagyó” közegből indultam.–  írja magáról. Az apa „gáttalan szenvedélyességű” lírájának ellenpontjaként intellektuális mestereket választ, s a személyes élményanyag ritkán üt át direkt módon a versek bonyolult mintázatú, irodalmi utalásokkal teleszőtt anyagán. A hihetetlen erudícióval és féken tartott szenvedéllyel átitatott költői anyagon belül is sajátos egységet alkotnak költői meséi.– de mielőtt ezekről utalnék, a mesei hármasság jegyében ejtsünk szót a harmadik csodáról, amely végigkísérte pályáját.
A harmadik csoda maga a Nő volt. Először a csöndes, szomorú, hosszú hajú boglári anya, utána pedig a sok-sok szeretett és csodált nő, akik mind a hazatalálás ígéretét hordozták. De hát a költő sohasem találhat haza: egész életében vándorol, hiszen éppen a be nem teljesülhető vágyak szirénhangjai csalják újabb és újabb szellemi tájak felé.
A mesék Somlyónál nem valódi mesék a szó klasszikus értelmében, sőt: ezekben a versekben nincsenek mesei jegyek, a mesék szimbolikus nyelvéhez képest kifejezetten racionálisak. Mégis, a gondolatiság ellenére van bennük valami, ami a költészet legarchaikusabb megszólalásformáit idézi, valami prehisztorikus, nyelv alatti dübörgés.
A Mese a huszonnyolcadik napról című vers például a huszadik századi sámánének a női menstruációról, a Mesék a mese ellen pedig szűkszavúságában archaikus: szinte matematikai az Énről é a külvilágról szerzett tapasztalatoknak, elegáns sztélé a költői tudásról.
Somlyó György mindent tudott a költészet mesterségéről. Teljes életével, minden idegszálával költő volt, vagyis számára az írás nem foglalkozás volt, hanem életforma. Azt hiszem, egyik utolsó tagja volt annak a lassanként távozó nemzedéknek, amelyik a költészetet egyetemes nyelvként élte meg. Ismerte, szerette és fordította a világirodalom szerzőit, magyar költőként pedig hírét vitte a világban a mi irodalmunknak. A magyar költészetben- írta- ama mesebeli szétdarabolódás csak részlegesen ment végbe. Jelen helyzetében van ezért valami nyugtalanítóan rendhagyó. Máig őriz valamit a költészet Rimbaud előtti integritásából.
Amit itt Somlyó megfogalmazott, az különös módon érvényesnek tűnik az ő –immár befejezett– életművére is. Talán borúlátó vagyok, de úgy érzem, utoljára adatott meg mű és élet egységét látni, vagyis mi vagyunk az utolsó nemzedék, akik ismerték azokat, akik arra a kérdésre, hogy mivel foglalkozol, nem azt válaszolták, hogy írással, vagy műfordítással, hanem magától értetődő természetességgel azt, hogy költő vagyok.
Somlyó György is költő volt, aki kihívó bátorsággal és leplezett, de a versekben minduntalan kiütköző szomorúsággal viselte költő-jelmezét- és költősorsát is.
Nem tudom miért, legerősebben egy párizsi találkozásunk idéződik most fel bennem. A St. Sulpice téren futottunk össze, a Magyar Intézetbe tartott egy kiállítás megnyitóra. Én nem voltam meghívva, de elkísértem. A megnyitó után fogadás következett, ő pedig föl- le járkált a frissen vásárolt piros sálban és sorra üdvözölte az ismerősöket. Hangosan beszélt és mindenre rákérdezett, mint az öreg, nagyothalló emberek szoktak: pedig ő öregnek se volt öreg, akkor este is csak esendő. Addig ezt az esendőséget valahogy sose fedeztem föl benne, ez új volt. Láttam már hiúnak, bosszantónak, bölcsnek, nosztalgikusnak, félelmetesnek, de esendőnek addig nem.
Ahogy odahajolt az egyik hidegtál fölé, észrevettem, hogy a piros sálon ott fityeg egy áruházi cédula, szinte belelóg a majonézbe. Mellé álltam és szóltam: - Te, Gyuri, ezt vágjuk már le! Először nem értette. Mikor meg igen, szabályosan megrémült, forgolódott, hogy kitől lehetne gyorsan kérni egy ollót. -De Gyuri, egy kiállítás megnyitón?
Végül félrehúzódtam és gyorsan elharaptam a cérnát, aztán átnyújtottam a sálat. Hálásan vette vissza, fontos kellék volt. Ahogy az óriási pecsétgyűrű is, amit akkor is viselt. Nem tudom, azóta hová lett, de valamiért azt képzelem, hogy nem adható tovább.

Szálinger Balázs

A legnemesebb öreg

Lesz-e, aki kivárja, s fölhasítja,
Akiben lesz még annyi türelem,
Hogy, ha mi is követtük őt a sírba,
Megméri majd emlékezettelen?

Lesz-e, aki asztalra csapja húsát,
Lehántja róla a betűszagot,
S nem zavarja a bolondos hiúság,
S fölfedezi a szeretnivalót?

Áttör rajta a vakító verőfény,
Nem kristály, de királyi tejüveg;
Azt mondatja a vak, ifjúi önkény:
Ő a látott legnemesebb öreg,

Aki most már, s mindenével, hiányzik:
Nem hazudnám el tőle a hibáit.

Kun Árpád

Somlyó György szonett helyett hűtőládában

A gleccserből hűtőládába tértél,
ami örökebb ma az örök télnél,
hogy jégsapkát olvaszt az örök nyár a
kihaló jegesmedvék bánatára.

Kulturmirelithez viszont lesz áram,
míg norvég víz táncol a turbinában.
Piros sálad nem lobog, bádogkemény,
és maradandóbb, mint ez a költemény,

ami nem szonett, mégis hungarikum
itt, hol más nyelven beszél a publikum,
s ütődött hódolat, hogy ne csak könyvben,
de klasszikus legyél egy szép jégtömbben!

("Európa legnagyobb szárazföldi jégmezőjét, a norvégiai Jostedal-gleccsert sem kíméli a globális felmelegedés. Az utóbbi évtizedek mérései szerint a Jostedal-gleccser évente három méterrel lesz kurtább. A gleccser ráadásul szokatlan meglepetéssel szolgált 2008-ban, nevezetesen azzal, hogy az idei, véglegesen kiolvadó három méter pár száz jégköbméterében húsz-harminc, teljesen épen konzerválódott emberi tetemet találtak. Ezeknek a tetemeknek kőkorszaki embereknek kellenne lenniük a jég megfagyásának az időpntja alapján, mégsem azok. A rajtuk lévő ruházat első ránézésre elárulta, hogy az előző évezredben éltek, mégpedig szinte mindegyik más-más korban, a középkortól egészen napjainkig. A norvég tudományos élet, ami sajátos helyzeténél fogva igencsak nehezen döbben meg, ha jégről és olvadásról van szó, ezúttal mégis mélységesen megdöbbent. Olyan kérdések kezdtek rá záporozni, amelyek a norvég, de az egyetemes tudomány mai állása alapján is megválaszolhatatlanoknak tűnnek. Ha a kiolvadó jég hat-hétezer éve fagyott meg, hogy lehet, hogy a benne konzerválódott tetemek legrégibbje is csupán legfeljebb nyolc-kilencszázéves, nem is beszélve azokról, amelyek éppen csak a huszadik századból valóak? Egyáltalán mi a frászt kerestek ezek az emberek fenn a Jostedal-gleccseren a megfagyásuk pillanatában? És mikor volt az a pillanat? Ha hat-hét ezer éve nem, akkor tényleg mikor, tekintve hogy az emberek maguk a legkülönfélébb korokban éltek?  Az külön fájdalom, hogy miért nem voltak a mi norvég viszonyainkhoz öltözve? A legmelegebb ruha, amit egyikükön találtak, egy hiúzszörméből készült, kócsagtollas kucsma, amely még mindig nevetséges a gleccseren tomboló mínuszfokokhoz képest. A többiek azonban még ennyi meleg ruhát sem hordtak, legfeljebb egy városi felöltőt vagy egy reneszánsz korabeli sujtásos ködmönfélét. De akadt olyan is, aki egyenesen ingujjra vetkőzött, megint mások egy zakóban fagytak meg csokornyakkendősen vagy egy lazán nyakra tekert, piros sállal. A gleccserből tehát - márcsak az öltözékek alapján is  - olyannyira valószínűtlen társaság került elő, hogy néha már áprilisi tréfának tűnt mélyen frusztrált norvég tudományos életünk számára.
Bár a fajsúlyosabb kérdésekre továbbra sincs válasz, a véletlen folytán egy aprócska részlet mégis tisztázódott.
A Jostedal-gleccserhez közel lakik egy magyar család, amely meglátogatta a gleccser lábánál álló gleccser-múzeumot, ahol hűtőládákban néhányat kiállítottak az előkerült holttestek közül. A magyar család határozottan állította a látogatás után, hogy felismerte a hűtőládákban a magyar költészet nagy klasszikusait. Frusztrált norvég tudományos életünknek elég volt néhány klikkelés, hogy megtalálja a magyar család által megnevezett klasszikusok képét az interneten, és összevesse az előkerült holttestek arcával. Így derült ki, hogy a Jostedal-gleccsernek a globális felmelegedés miatt idén eltűnt három méteréből a klasszikus magyar költészet nagyjai kerültek elő, és lettek hűtőládába téve egy 13. századi domonkos rendi szerzetestől kezdve egészen a két éve elhunyt Somlyó Györgyig."  A Sognavis nevű norvég, megyei napilap november 15-i, pénteki számának egyik cikke nyomán)

Balla Zsófia

VÁLASZ EGY KÖLTŐNEK


Feleltél nagy bolygók tündökletére,
igen. Ha van, kit szellem s forma vonz,
annak majd egy pár versed is a bére.
Téged nemlét suvickol, aranyoz.

Mért ad Isten hiányt? Válaszra várok.
Megtörtént, ami megtörténhetett.
A lét, a száz ereklye is szivárog.   
Szeretetnél fakóbb a tisztelet.

Hogy égi tükrökben szemléld magad,
mi ad ahhoz erőt? Elbotlott évek?
A jóvá tett idő, ha fölfakad?

Árammá feszül a megmunkált lélek,
tépi a vezetéket: nem szabad
elfednie a műnek azt, hogy élek.