hirdetés

Létünk, ez a plazmatikus

Bárka 2008/1

2008. február 29.

A Bárka folyóirat első 2008-as lapszámának szépirodalmi szekciója következetesen váltogat verset és prózát. A versek között olyan szerzők írásai szerepelnek, mint Géczi János, Szentmártoni János, Papp Tibor, Lengyel Tamás, Hartay Csaba. Emellett Vámos Miklós, Pallag Zoltán és Jenei László elbeszélését  olvashatjuk, valamint regényrészletet Garaczi Lászlótól, mely után a szerzővel készített beszélgetés következik Létünk, ez a plazmatikus címmel.

hirdetés

A Műhely rovatban a közelmúltban elhunyt Csernus Tibor festő- és grafikusművészre emlékeznek írásaikkal Fertőszögi Péter, Stenczer Sára és Takáts Márton. Zalán Tibor Gömöri György verseiről, Halmai Tamás pedig Tóth Krisztina Bárka című verséről osztják meg gondolataikat, Elek Tibor Sinka Istvánra emlékezik.
 
A Figyelő rovatban olvashatunk aktuális könyvkritikákat. Dávid Ádám: Ki a franc az a Mester Jánoska? címmel ír Vámos Miklós Utazások Erotikában című regényéről. Erdős Kinga Szőcs Géza Limpopo című könyvéről ír, Vincze Ferenc pedig Erdős Kinga tanulmánykötetéről ír. továbbá olvashatunk kritikát Csehy Zoltántól (Bánki Éva: Magyar Dekameron) és Krupp Józseftől (Király Levente: Nincs arany közép).
 
 
 
 
Tartalomjegyzék:
 
Gömöri György: A száműzetés kertje; Kavafiszos (versek)
Géczi János: Nem így; s az is (versek)
Papp Tibor: No 17; No 23; 02-es számlap; 13-as számlap; 07-es számlap (versek)
Vámos Miklós: Zümm (próza)
Szentmártoni János: Apám után (1); Apám után (2) (versek)
Nyilas Atilla: Az Álmoskönyvből; Borudvar (versek)
Turai Laura: Nápolyi canzonetták; Hétközép; Pompei (versek)
Jenei László: Piercing, sneci, ostya… (elbeszélés)
Simek Valéria: Olyan csöndesség volt; Rőzsefény; Aki ma még (versek)
Lengyel Tamás: Lump úr és a közlekedő regény; Burnam Burnam; Rögevők (versek)
Magyari Barna: Szavakkal jöttél; Kétfázisú mámor; Húsheverőmön (versek)
Pallag Zoltán: Naomi (elbeszélés)
Eszteró István: Miként a hazajáró; Merre Bonaparte (versek)
Hartay Csaba: Harminc; Önházasság; Elveim; Sem vagyok; Kígyófa; Fügebor; Yes, disco (versek)
Fecske Csaba: Előszó; Új leoninusok; Itt van az ősz, itt van újra… (versek)
Nagy Zopán: Haikuk; Öt haiku (versek)
Garaczi László: Arc és hátraarc (regényrészlet)
Kiss László: Létünk, ez a plazmatikus Beszélgetés Garaczi Lászlóval
 
M ű h e l y
Zalán Tibor: A szerkesztő tűnődései a mű fölött, mely így már kicsit az övé is… Gömöri György válogatott verseiről
Prágai Tamás: A bűvös vadász Papp Tibor bűvös négyzeteiről
Halmai Tamás: A szeretet mitológiája Tóth Krisztina Bárka című verséről
Elek Tibor: 110 éve született Sinka István
Végh Károly: Szabó Pál házánál
Fertőszögi Péter:: Néhány gondolat Csernus Tiborról Csernus Tibor kiállítása Békéscsabán
Stenczer Sára: Csernus Tibor élete és halhatatlansága
Takáts Márton: Tűnődések Csernus Tiborra emlékezve
 
F i g y e l ő
Erős Kinga: Az őshovába vezető út Szőcs Géza: Limpopo
Dávid Ádám: Ki a franc az a Mester Jánoska? Vámos Miklós: Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?)
Csehy Zoltán: Csak toszkán ég alatt? Bánki Éva: Magyar Dekameron
Krupp József: Van arany közép Király Levente: Nincs arany közép
Vincze Ferenc: A létezés felelőssége Erős Kinga: Könyvbölcsőm
 
 
Részletek:
 
Gömöri György
A száműzetés kertje


Ez nem olyan kert, mint a többi:
angol, vagy ápolt francia, kecsesen japán,
nyitott, vagy zárt, virággal-dús, vagy pázsitos-
ez olyan kert, ahová a szám űzött,
a szájam, amit egyszer jól kinyitottam
és kimondtam valamit. Korántsem olyan
elszomorító ez a kert, mint sokan képzelik,
de nem is olyan szines, illatos-buja,
ahogy az egy sivár bérházból tűnik.
Két gyümölcsfa dísziti ezt a kertet:
a szabadság fája, meg az emlékezeté.
Mindkettőről egyformán kell enned,
és sohasem lehet elfeledned,
hogy bár a kertet magadnak teremted,
az a két fa azért az Istené.
 
 
Garaczi László
Arc és hátraarc
(regényrészlet)


Csonti kezében teásbögre, most vette le az olajkályháról. A többiek a faluban portyáznak. Paprikás krumplit főzünk, az ügyeletes asztalról leakasztjuk a leveles rekesz ajtaját, azon vágjuk a hagymát. A bolt szerdán és pénteken van nyitva, a kocsma mindennap. A postás hétfőn jön, csomagtartóján két bőrtáska átvetve, megáll a házak előtt, csilingel a biciklicsöngőjével, kijön a néni, a postás megnyalja ceruzája hegyét, beír egy füzetbe. Az udvarra teherautó fordul, erőlködik a fagyott sárban, kiszáll egy tányérsapkás. Gyilok pa­pa belöki az ajtót, csattanva vágódik a falnak. Mintha késsel vágnák el a beszélgetést, motosz­kálást, mindenki megdermed. Elöljáró, ordítja Tóth, szakasz, vigyázz! Felpattanunk. Csonti áll az ajtóhoz legközelebb, haptákba vágja magát, jobb kezében a fémbögre, ballal szalutál. Gyilok papa még a belépés lendületében a kezére csap a lovaglóostorral, a bögre nagyot csattan a kö­vön, szétfolyik a tea, gőzölgő tócsa Csonti lába körül. Mintha egy szigeten állna. Gyilok papa a pörgő bögrébe rúg, nekivágódik a falnak, legyezőszerűen szétszóródó foltokat fröccsent rá. A felvágott hagymát és krumplit is a földre löki. Végignéz a „díszes társaságon”. Arca sötét, nyálas ajkán látszik, hogy részeg. Hogy áll!, üvölti Tóthnak, akkora fasza van, hogy csak terpeszállás­ban bír megállni? A szekrényekhez megy, kiszórja a ruhákat a földre. Körbesétál, Bernát sliccére bök sakálmosollyal: mi van, kopasz, vár valakit? Bernát begombolja a nadrágját, vigyázzállásba merevedik. Olyan kamcsatkát csinálok, hogy belerokkannak! Aztán Tóthtal behozat egy vödör ultrás vizet, leönteti a kupacba szórt ruhát. Dölavíz. Rodézia. Habrahab. A lovaglóostorral su­hogva, csattanva megcsap egy ágyat, asztalt, széket. Csontihoz lép, aki előre-hátra inog. Húzza ki magát, mert hasba rúgom! Néz rá, mint a vasvilla. Csonti próbál mozdulatlanná merevedni, előreszegezi a tekintetét, belül remeg, igyekszik, hogy ne terjedjen szét a testén. Gyilok papa körbejárja, mint egy szobrot, megböki az állát az ostorral. Mi maga, muzulmán? Megborotvál­kozik, este jelentkezik kihallgatásra! Körbenéz. Óhaj, sóhaj, bánat, panasz?!… Pihenj, oszolj! Kiköp megvetően, és eltűnik.
      Az emberek óvatosan kezdenek mozogni. Mintha közlekedési baleset érte volna őket, és még nem tudják, megsebesültek-e vagy sem. Magabiztosabbak lesznek, de még mindig valahogy merevek, bizonytalanok, zavartak. Mintha hosszú és fáradságos útból érkeztek volna meg.
       Tóth szólal meg először: Fasz kivan.
       Elképzelni Gyilok papát, ahogy összeszűri a levet azzal az állítólagos apácával. Ahogy teszi neki a szépet.
       Torkukat köszörülik, cigaretta után nyúlnak. A vizes ruhakupacot és Csontit bűntudatosan kerülik, mint harcoló katonák a halottat.
       Lehoczky fintorogva, vékony hangon cincogja: mi van, kopasz, vár valakit? Hát mi maga, muzulmán? Felröhögnek.
       Felbukkan egy egér, a kövön rohan, a becsurgó víz űzte ki a rejtekhelyéről. Az egyik ágyláb­nál megtorpan. Tóth Gáspár megközelíti, és a vizes seprűvel fejbe vágja. Az egér elájul, aztán magához tér, beteszik egy befőttes üvegbe. Szívósan ostromolja az üvegfalat, szalad körbe-kör­be. Bernát szerint az egér memóriája három másodperces, három másodpercenként ugyanott keresi a menekülés útját. Aztán elfárad, megéhezik, észreveszi az üveg alján a kenyérhéjat és a mackósajtot.
       Meleg szőrcsomó, tenyerünkbe fogjuk, izeg-mozog, pici karmával kapaszkodik, kilóg vé­kony farka az ujjaink közt. Szeme piros, mint egy vércsöpp. A lába hosszabb, a farka vasta­gabb és szőrösebb, mint egy átlagos egérnek. Egy pici majom. A biológia-szakos előfelvételisek szerint egér, csak fura az alkata. Módosult cickány. Az lesz a neve, hogy Állat. Adtál enni az Állatnak? Hogy van az Állat? Nézd, alszik az Állat, de édi. Nyúzzam vagy boncoljam, kérdezi Kenéz, mikor első este meglátja. Falusi gyerek, náluk otthon nem szokás egeret tartani. Ki akarja venni Varró kezéből, Varró nem hagyja.
       A mindenkori körletes feladata etetni, gondját viselni, fészkét tisztítani. Ébresztő, tánto­rogsz ki a folyosóra mezítláb a hideg kövön, mert elszakadt a gumipapucsod pántja, odanézel az ügyeletes asztalra, hogy megvan-e a befőttesüvegében. Ül a szalmán, pislogva figyel.
       Az Állat fölött még Gyilok papa is szemet huny, kaszárnyán kívül, úgy látszik, megenged­hető ez a lazaság.
       Az ügyeletesé a legkívánatosabb beosztás. Nem mész dolgozni, egész nap egyedül vagy a meleg körletben, alszol, olvasol, kipihened magad. Nem veszélytelen: kizökkensz a ritmusból, hülye gondolataid támadnak, másnap sokkal nehezebb munkába állni, kezdeni elölről.
       Egyik reggel észreveszem, hogy Csonti odahajol, és beszél az egérhez, de nem úgy, ahogy egy állathoz szokás, gügyögve, hanem nyugodt, komoly hangon. Mintha egy barátjának számolna be az ügyeiről. Vagy tanácsot kérne. Aznap ő az ügyeletes, és estére az Állat eltűnik. Nyoma vész, csak az üres üveg marad utána. Kenyérhéj kunkorodik a szalmán. Kenéz van a legjobban kibukva, pedig utálta az egeret, de most úgy érzi, becsapták, megrövidítették. Megy fogat mosni, épp szembejön vele Csonti az ágyak közt, kérdőre vonja, hol az Állat, mit művelt vele. A fogkeféje úgy mered ki az ökléből, mint egy rövid tőr.
       Eltűnt, mondja Csonti, megszökött. Egyszer csak már nem volt az üvegben. Kereste a föl­dön, a hálóban, a fürdőben: felszívódott. Talán a kenyérhéjon valahogy felmászott, és úgy.
       Kenéz szerint egy egér nem mászhat ki egy befőttesüvegből. Kizárt. Csonti nem tud elfo­gadható magyarázattal szolgálni, Kenéz arra gyanakszik, és nem is rejti véka alá, hogy Csonti az egeret megnyúzta, megsütötte és megette. Vagyis megelőzte őt, ez az ő jussa lett volna, kibabrált vele, kitúrta a jogaiból.
       Egész közel hajol Csonti arcához.
       Nem, mondja Csonti, nem ettem meg.
      Kenéz nem ereszti, nézi közelről. Tudom már, mondja. Elengedted. Kiszabadítottad. Ki­szabadítottad, mint Petőfi Táncsicsot. Te hős, te kis hős! Megbokszolja a vállát jó erősen: na, Petőfikém, halljuk az igazságot!
       Úgy csinálok, mintha nem figyelnék, az egyik málhazsákban kotorászok: Csonti, kiáltok fel, hol a fenébe’ van a cipőkrém? Kenéz megfenyegeti a fogkefével, még számolunk, mondja, és otthagyja. Az üres üveg az ügyeletesi asztalon: Lehoczky másnap hajtogat bele papírból egy műegeret. Az előző, az élő egérnek Állat volt neve, az újnak Táncsics. Táncsicsot nem kell etetni, nem kell a szállását pucolni. Viszont nem mozgatja az orrát, nem kapaszkodik körmös kis lábacskáival, nincs értelme kivenni a helyéről. Porkarima rakódik a hátára.
       Csontinak az utóbbi napokban kikerekedik a szeme, szája mindig nyitva, szaporán szedi a levegőt, mintha futásból érkezne. Szótlan, új szokásokat vesz fel, például ingben, molinóban, zokniban alszik.
       Szombat délután együtt indulunk a Gyenes-kocsmába. Megállunk a kopasz kis parkban, rágyújtunk. A közért előtt egy Robur áll KENYÉR felirattal. Csonti elmeséli, hogyan tűnt el az egér. Miután elmentünk munkába, vagy egy órát az ágyán heverészett. A kályha duruzsolt, csak arra figyelt, hogy el ne aludjon. Hogy meghallja, ha Gyilok papa dzsipje bekanyarodik az udvarra. Esni kezdett, később elállt, a kinti tompa homály egy árnyalattal világosabbra vál­tott. Egyszer csak, a semmiből, ott állt Gyilok papa a körlet közepén.
       Százados elvtárs, jelentem, kiáltotta, ahogy felugrott az ágyról, rendkívüli esemény nem történt! Mire Gyilok papa: Nem vagyok kíváncsi a nemi életére.
       Csonti lopva megigazítja az ingét, a százados rádörren: Mit vakarózik? Tetves? Tudom aján­lani a szappant. Csodákra képes.
       Aztán Gyilok papa lelép, micsoda bűz van itt, szellőztessen, mondja még búcsúzóul, aztán rá lehet szakadni a retyóra. Csonti szellőztetés gyanánt kinyitja az ajtót, az ablakban áll, az üvegen megjelenik a szó, amit tegnap este írt fel, és a beáradó hideg levegőtől most előbuk­kan: „Kamilla”. Látja a lányt az iskola halvány fala előtt, az udvaron, ahogy lehajol az elejtett füzetekért, és közben körbenéz, hogy nézi-e valaki. Előveszi a fényképet: Kamilla egy balatoni kertben, fehér fürdőruhája kiemeli barna bőrét, pokrócon ül, napszemüveg, egyik lábát kicsit felhúzva olvas. Hosszú comb, a lábszár vonalai. Nézi a képet, mint valami halálos üzenetet.
       Olvasni próbál, de az Állat zörgeti kint a faforgácsot. Iszik egy kávét, kezd magához térni. Arra gondol, hogy játszik kicsit az egérrel, de nem akar a hideg folyosón ülni, behozza a kör­letbe az üveget, az asztalra teszi. Nyitva felejti az ajtót. Állát a kezére támasztva közelről veszi szemügyre az Állatot. Bolyhos szőre alatt a teste az utóbbi napokban mintha összetöpörödött volna. Bajuszkája izeg-mozog. Az orra rőt, idegesen szimatol. Körbe-körbe rohangál, hirtelen két lábra áll, az üvegnek támaszkodik. Mozdulatlanul, erősen figyel. Tűhegyes, egyértelmű tekintet. Honnan tudja, hová kell nézni? Ősi reflex, a másik szeméből olvasni: pupilla-tágulás, agresszió-szint, a támadás előtti pillanatok.
       Megint esni kezd, lassan permetezik az ablakra. 
       Onnan tudod, hogy valaki buzi, mondta tegnap este Kenéz, hogy nem néz a szemedbe, elfordítja a fejét, az ilyen genyó az mind buzi.
       Nem szabad, hogy az egér buzinak higgye.
       Egyáltalán, látja őt vagy csak nézi?
       Egy veszélyesen közeli, émelyítő szagú lény.
       Beszédesnek tűnik a tekintete, nyílván csak beleképzeli. Két üres luk, a látás biológiai funk­ciója, működés, nincs mögötte tudatosság, terv, emlékek, megfontolás, lélek.
       Az egér számára ő, Csonti, ugyanolyan, mint a forgács az üveg alján, a csepegő eső, a föld zsírossága, a fal mögötti járatok kacskaringói. Szag- és látványkomplexum. Nincs különbség, minden ugyanaz. Illetve csak jók és rosszak vannak, vonzás és taszítás, és Csonti a rosszak, a veszélyes dolgok közé tartozik.
       Hideg levegő ömlik be kintről. Nem mozdul, nem csukja be az ajtót, a kályhába nem önt olajat. Mennyi idős lehet, hány napja él? Ez a tudás nincs, nem lehet kiszámolni, ez az adat nem lé­tezik. Nincs kora az egérnek. És vajon hányszor forgott életveszélyben? Hány szerelmi kalandja volt, ha volt egyáltalán? Lehet, hogy ő is szűz? Mi a kedvenc kajája? Ügyesebb, okosabb, ráter­mettebb, vagy bénább, szerencsétlenebb a többi egérnél? Hogy foglyul esett, ez az ügyetlenség vagy a vakmerőség jele? Van-e egy egérnek története, sorsa, végzete? Szokványos, mindennapi egérsors, vagy kiválik, feltör, más lesz, mint a többiek?
       Csonti megmozdult, elgémberedett a nyaka, mire az Állat is testhelyzetet váltott, de aztán megint csak bámult a szemébe. Nézte a rejtélyt, a rejtély is nézte őt. Beledermedtek egymás tekintetének fókuszába.
       Nem, nem, nem fogok zavarba jönni, gondolja Csonti, vagyis kezd zavarba jönni.
Csönd, csak a kályha pattog, peng, ahogy hűlnek az alkatrészei. Kint se moccant semmi, a csirkék behúzódtak az ólba az eső elől. Csonti lehunyja a szemét, az Állat is lehunyja, mintha utánozná vagy gúnyolódna. 
       Már percek óta szemeznek, mikor hihetetlen dolog történik. Az egér csak egyszer mozdult meg, lényegében ugyanabban a várakozó tartásban nézte őt az üvegfal mögül. Ekkor hirtelen, minden előkészület, nekirugaszkodás nélkül felugrott az üveg peremére. Nem vett lendületet, egyetlen villanással, egyetlen magától értetődő mozdulattal fenn termett. Megcsinálta, ami egy hete nem sikerült neki. Mintha Csonti tekintetéből merített volna ihletet vagy plusz energiát. Az üveg élén kapaszkodva, a szabadság kapujából nézett Csontira.
       Ugyanúgy húsz centiről nézték egymást, de már nem üvegfalon keresztül. Teljesen új hely­zet állt elő, az esélyek egy csapásra kiegyenlítődtek. Már nem rab és őrzője voltak, hanem két egyenrangú lény. Csonti tudta, hogy az egér a legkisebb mozdulatára eliszkol, és nem fogja tudni elkapni. Azt is tudta, hogy a többiek számon fogják kérni rajta az egeret. Valami hihető magyarázattal kell előállnia, nem elég, hogy csak úgy kiugrott az üvegből.
       Az egér nem mozdult, állt a magasban, mintha esze ágába se lenne menekülni. Csontit fixírozta. Mint egy párbaj, mintha várná, hogy a másik mikor veszti el a türelmét. Az idegek harca, ki bírja tovább. Egyetlen esély maradt Csonti számára, várni, hátha történik valami. De mi? Újabb perc telt el. Aztán még egy. Józan ésszel az egérnek már réges-rég kereket kellett volna oldania. De maradt, vigyázott, hogy az utolsó pillanatban nehogy hibázzon. Nem tudta, Csonti mire képes, milyen gyors. Nem tudta, hogy a sérült kezével úgyse tudná elkapni.
       Csonti nyaka elzsibbadt, nyelnie, pislognia kellett, fájt a keze, a válla, a szeme égett. Fékez­ve, lassan pislogott egyet, milliméterenként engedte le a szemhéját, mint egy lassított film, elő­ször a balt, aztán a jobbat. Mikor a jobb szemét kinyitotta, akkor ugrott meg az egér. Közben elállt az eső, az udvarról kárálás hallatszott, talán ez volt a jel. Megint csak minden készülődés, lendületvétel nélkül, egy hirtelen halálugrással levetette magát az üveg pereméről a mélybe. Csonti reflexszerűen utánakapott, el is érte, megragadta egy pillanatra a csupa izom, rángatózó testet. Az egér belemart a kézfejébe, majd kiszabadulva végigrohant az asztalon, hallatszott, ahogy a körme kopog. Az asztal végén levetette magát a földre, meghemperedett a kövön, felpattant, és eltűnt az ágylábak közt.
       Csonti előtt csak az üres befőttesüveg marad, benne kenyérhéj, faforgács és egérszar. A dráma, az akció, a szökés jelene még annyira friss volt, ott rezgett a levegőben, még nem ért véget, még zajlott, nem múlt el, nem vált befejezett ténnyé. Még minden most van, most billen át a jelen múltba. Még lehet, még kell valamit csinálni, jóvátenni a jóvátehetetlent, meg nem történtté tenni a megtörténtet. Nem juthatott messzire, kushad valahol a közelben, kotyog a szíve, reszket a bajsza, liheg.
       Csonti kézfején vércsöpp bújt elő a sebből, letörölte az ingujjával. Felállt, leguggolt, hátha meglátja valamelyik sarokban. Az ágylábak szabályosan rövidülő sora, az ágyak végében szürke törülközők. Csak az ő két levetett bakancsa törte meg ezt a szabályos, geometriai rendet. A többiek bakancsai jelenleg kint tapossák a sarat a répaföldön. Megfordult, másik irányban ugyanaz: az ágyak mértani rendje, huszonnégy vasláb az olajzöld falig. És akkor a fal előtt, az ágyak végében, a két utolsó ágyláb közt, igen, semmi kétség, ott állt az egér. Mintha megint csak sóbálvánnyá változott volna. Bámult feléje a két kis lukból, csak most nem tíz centiről, ha­nem öt méterről. Szabad volt, de mintha nem hitte volna el. Az ember, aki bezárta, aki átlátszó kővé változtatta a levegőt, ilyen távolságból is rettegéssel töltötte el, az ilyen mindenre képes.
       Csonti úgy döntött, feladja, győzzön a jobbik. Megfogta a bakancsát, és az egér felé lökte, hogy csak menjen már, szaladjon, tűnjön el. A bakancs pörögve csúszott saját tengelye körül forogva, mint egy meteor a világűrben. Eonok teltek el, galaxisok hunytak ki és keltek életre. Az Állat először az ablak felé rohant, de ahogy a bakancs orra éppen arra fordult, megtorpant, ellenkező irányba kezdett futni, aztán az ágy másik lábához érve megint lefékezett: a nagy, barna rettenet, ami röpült feléje, mintha állandóan irányt változtatott volna, képtelen volt kiszámítani a röppályáját.
       Pillanatonként változott a helyzet, megint az ablakhoz rohant, de az a közeledő valami lekövette a mozgását, szabályosan vadászott rá, az orrával mindig felé fordult. Az egér föl-alá cikázott a két ágyláb közt, egyre gyorsabb tempóban, egyre kisebb fesztávon, egyre őrjöngőbb hektikussággal. A bakancs végül a falnak csapódott. Tompa puffanás, csend. Az egér eltűnt.
       Csonti toppantott a lábával, semmi. A bakancs a fal előtt állt rézsút. Újra toppantott, erő­sebben. Odament, félretolta az ágyat, a vasláb megcsikordult a kövön. Bekukucskált, semmi. Kijjebb húzta az ágyat, viszolyogva meglökte a surranót. Arra számított, hogy az egér a bakancs mögött hever, szeme csukva, szája sarkában fekete vércsöpp.
       De nem volt ott semmi. Körbejárta az ágyat, másik oldalról is megnézte. Két ujjal fölvette és iszonyodva kirázta a bakancsot. Még egyszer körbenézett. Az Állat egyszerűen eltűnt. De hát nem futhatott el észrevétlenül! Csonti pontosan látta, hogy eltalálja a bakancs, éppen akkor ért középre, pont telibe trafálta.
       Csonti áll a körlet közepén, összerázkódik, a falak fenyegetően fölé zárulnak. A kályha ab­bahagyta a pattogást. Ömlik be a hideg az ajtón. Kimegy az udvarra, a csirkék a sárban kapir­gáltak. Reszket egy szál ingben, fehér tajték csap ki a száján. Ellenséges csend, hideg trágyaszag. Az ablakban tükröződő palaszürke ég. Több száz méterre nincs élő ember a környéken.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.