Kedves Szilárd,

tán meglep a kérdés, amivel előhozakodom, másrészről viszont talán megbocsátasz, hisz megszokhattad, milyen szűrőn keresztül figyelem a világot.

Azt kérdezném, milyen szerepet tölt be az írásaidban (és az életedben) a humor? Olvasom a műveidet, s talán a Hosszú nap el kivételével, mindig élsz a humor eszközével(?), mentőövével(?), a tragédiából való kizökkentéssel(?). Két köteted, a Mint.minden.alkalom és a Míg alszik szívünk Jézuskája humoros párja talán két tragikus elődjének, a Hosszú nap elnek és a Halotti pompának, de ez utóbbi, igen drámai kötetnek is vannak humoros versei. Halálosan komoly interjúdban a legváratlanabb pillanatokban állsz elő egy viccel (pl. a depresszióról).

Tragikus és komikus számodra jegyesek? Minden Himnusz megszüli Vanitatum vanitasát?

Vagy hogyan vagy ezzel?

Szeretettel gondolok Rád,

innen, ahol a humoromat már az égi Kar inti,

Karinthy

Kedves Mester,

levele megtisztelő; a humor nagyon komoly dolog, amihez sajnos keveset konyítok. A kedélyhullámzások elleni védekezésképpen a játék és a kitérés társalkodási eszköze, a szerepek mögé rejtőzés, a dolgok néha tovább már alig fokozható abszurditása elleni védekezés a helyzetek kifordítása. Ha néha ilyesmi látszik kicsendülni silányka irományimból, az persze nem csak a véletlen műve. Mint a legtöbb tapintatos melankolikus, arra törekszem, hogy mások számára elviselhetővé tegyem a velem való, bizonyosan még ekképp sem könnyű társalkodást. Igyekszem minél kevésbé terhére lenni embertársaimnak.

És, mint a mélakór gyakorlói, jól ismerem azokat a helyzeteket, amikor az ember ésszel ugyan tudja, hogy sem magát, sem a mondandóját nem lehet sem önmagának, sem másoknak komolyan venni, és ésszel azt is tudja, hogy itt nagy gáz van, de a kedély kényszere nem engedi kilépni ebből a fajta szerencsétlenségből, amely a tudás és a cselekvés, a tudják és mégis teszik, kriptomarxista megoldása. Ez az ellentmondás önmagában a humor forrása, mert a humor komoly dolog, és ahol már a komolyság sem segít, akkor marad legvégül a keserű nevetés.  

Nagyon jót nevettünk, amikor Schein Gáborral, akit bizonyára jól ismer a T. Mester, utaztunk vissza Kolozsvárról, és a vonaton két életerős asszonyság beszélgetését kihallgattuk. Tőlük hallottam ezt a kedves anekdotát, amely az egyik Csíkban élő rokonukról szólt. Egyszeriben, szinte minden ok nélkül, rosszkedvű lett, és szenvedett ettől a rosszkedvtől. Elment orvoshoz végül, ahol kiderítették, hogy depressziós. Ez mindenkit meglepett, egyrészt mert sosem hallottak arról, hogy van ilyen, másrészt pedig képtelenek voltak megérteni, hogy valaki tartós és vigasztalhatatlan szomorúságot kapjon, ha nincs rá semmi néven nevezhető oka. Kérdezgették hát, hogy milyen az a depresszió. „Tudod”, mondta a beteg, „este, amikor lefekszem, mindig azt kívánom, bár halnék meg.” „De jó neked”, válaszolta rá a kérdező, „én meg este, amikor lefekszem, mindig attól félek, hogy meg fogok halni”.

De a Mesternek ettől már nem kell félnie, ha félt ettől valaha. És a jövendő viszontlátás reményében arra gondolok, hogy odaát ezek szerint csak boldog depressziósok tartózkodnak. Vagy mégsem így van?  

Válaszát e tárgyban elvárva maradok tisztelettel, ki még az életét éli:

Kedves Mátyás,

nagyon örülök, hogy a szívemhez legközelebb álló férfiúval, a Bátyámmal foglalkozol, bár tudom persze, ez számodra afféle hivatali kötelesség, de így is meghat.

Olvasom, hogy szeretett Bátyám, Benedek Regulájának szokatlan értelmezését vetetted papírra. Mennyiben szokatlan ez? S miért gondolod, hogy egy nem annyira megszokott értelmezés volna a helyes?

Igaz szeretettel,

Szent Skolasztika

Kedves Skolasztika,

kicsit zavarban vagyok: nem tudom, hogy szenteket illik-e levélben visszategezni. Most, hogy elolvastam, amit írtál [eldőlt (a tegezés)], mindjárt ezer dolog ötlött fel bennem, amit szeretnék én is megkérdezni. Mert hát – legyünk őszinték! –: lényegében csak az az egy történet maradt rólad a Dialógusok 2. könyvében (Liber Dialogorum 2:33; PL 66,194-196), de nem tudom, mit szólsz hozzá. Nehéz lenne eldöntenem, hogy Nagy Szent Gergely kezét (tollát) mennyire köti meg az éppen alakuló hagiográfiai hagyomány, vagyis hogy szó szerint értendő-e, amit ír: hogy gyermekkorodtól Istennek voltál szentelve, és hogy évente egyszer szoktatok bátyáddal, Benedekkel találkozni. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy miről beszélgettetek akkor, amikor nem akartad őt visszaengedni a monostorba, és képes voltál az itáliai nyár derült egére akkora vihart imádkozni, hogy ki sem tudtatok lépni a házból. Mindenesetre Nagy Szent Gergely azt írja, hogy egész reggelig szerettél volna Benedekkel beszélgetni „a mennyei élet örömeiről”, és aztán – hála az imádsággal előidézett felhőszakadásnak – sikerült is. Kiderül az is a történetből, hogy ez volt utolsó találkozásotok...

Hogy ne kerüljem meg a választ, elmondom neked, én is szeretem bátyádat, Benedeket hallgatni. Legfőképpen azért, mert nem mond többet, mint amennyit tud. Hívőknél – bizonyára Te is észrevetted – már jó ideje nagy a veszélye, hogy többet mondanak, mint amennyit megtapasztaltak. Benedek pedig, bár maga is sokat tapasztalt, tudásában összegyűjti szépen azt is, ami a sivatagi szerzetesektől vagy éppen Baszileiosztól megtanulható. Ha ma írná a Regulát, sok baja lenne a szerzői jogokkal, de az is látszik, hogy az intertextualitás nagy mestere. Idéz, idéz, de a végén mégis a saját bölcsessége szerint fogad el és értékel újra. A keresztény ókorban és középkorban ehhez sokan értettek, de Benedek emberismerete szerintem egyedülálló: a hitet egyrészt – és talán mindenekelőtt – praxisznak tekinti, de soha, egy pillanatra sem választja le a tehóriáról. A szent szöveget, az Írást helyezi a középpontba; és a legszigorúbban arra épül nála mind a praxisz, mind pedig a tehória, pontosabban: e kettő egysége.

Kedves Skolasztika, számomra bátyád az az ember, aki egyben lát. Egyébként erről is ír Nagy Szent Gergely, amit aztán én magam is értelmezek az általad említett könyv első fejezetében. Mert hát szerintem egyre inkább azt kellene tudatosítanunk, hogy hány világ is van. Eszembe jut egy történet, amit nemrégiben valahol egy művészetről szóló kerekasztal-beszélgetésen elmeséltem, és többeket is megbotránkoztattam vele: Budapestről hazafele Pannonhalmára diákjaimmal arról esett szó az autóban, hogy milyenek is az éppen kihelyezett katolikus óriásplakátok. Volt, akinek tetszett, volt, akinek nem. Aztán arról tanakodtak, hogy mit lehetne kiírni az autópálya mellett (ha egyáltalán szükség van erre), ami valóban üzenne valamit. Valami hiteleset. Látszott, hogy nem egyszerű. A gyerekek különféle javaslatait hallgatva az jutott eszembe, mekkora ötlet volna azt kiírni egy ilyen óriásplakátra: „Egy világ van. Magyar Katolikus Egyház” Mert ha még az evilág és túlvilág is feltételezi egymást, hogyne lenne ez így hívővel és nem-hívővel, kereszténnyel és nem-kereszténnyel stb. Persze, nemcsak kiírni kellene, hanem eszerint intézni a dolgokat. És az meg még nehezebb... Mindenesetre én úgy látom, hogy Benedek erről sokat tud, megvan benne még a korai kereszténység alázatos viszonya a külvilághoz.

Kedves Skolasztika, ha lenne még ötleted ezekből az évenkénti beszélgetésekből bátyáddal, Benedekkel, hogy mit írjanak a katolikus óriásplakátokra Magyarországon, kérlek, írd meg, mert nagy szükségünk lenne rá.

Őszinte szeretettel:

Mátyás

T. Horger Úr,

kitüntető figyelmét köszönöm. Érzem én, bizony nagyon is érzem, műveltségem tátongó hiányosságait. Pedig jártam korrepetálásra, még egyetemista koromban is, a helyes írás tárgyából. Lévén diszlexiás, akár kérhetném felmentéseim is immár, hogy ne nyúzzanak a helyes betű- és szórakosgatás szabályaival, hiszen az agyi pályák hibás működése folytán erre teljességgel képtelen vagyok. Talán ezen alkati hiba folytán nem is vagyok képes belátni, mi végre valók a rögzített nyelvi szabályok, ha a helyes írás maga is tele van önkényes és helytelen formákkal. Miért ne lehetne három betűt egymás mellé helyezni, ha ott háromnak kellene lennie a szabályok szerint? Akkor, ha ezeket a szabályokat fel lehet függeszteni, mert erre is van egy szabály, akkor miért tartsunk be más szabályokat, amelyek nem kevésbé illogikusak, kérdem én, tisztelt Professzor Úr? Mert vajon csúfbá válik-e a nyelv, ha csúffá tesszük? Avagy talán szebbbé lesz-e a nyelv, ha csak két bét írunk ott, ahol pedig logikusan háromnak kellene lenni? A barokkal helytelen, de szép, míg a barokkkal logikus, mert minden hang és betű megvan, ámbátor csúf, és ami Önnek még nem szúrhatott szemet, nekem most szövegszerkesztő masinám, a belém épített grammatikai önkontroll technikai segédlete azon mód piros hullámos vonallal ízibe alá is húz? Vajh tudja-e azt a nagyon tisztelt Professzor Úr, hogy becses nevét hasonlóképpen csúfosan pirossal jelzi, mint grammatikailag inkorrekt alakot? Eszerint a tisztelt Professzor Úr szóalakja volna egy nyelvi hiba a gépely számára, amely nem ismeri a nyelvi logikát, csak a szabályok alapján analizálja a szóalakokat? Hogy ezzel a névvel, Horger, nem lehet átcsúszni egy helyesírás-ellenőrző programon? József Attilát viszont csont nélkül továbbengedi. Szóval itt tartunk, és akkor most tessék ezen elgondolkodni.

Ami pedig közös ismerősünket, a már említett, és pirossal alá nem húzott, József Attilát illeti, maga tudja a legjobban. Ilyen öntelt, kiállhatatlan, gyerekes, követelőző mamakedvencét keveset találni a magyar nyelvű kávéházakban.  

Kedves Kolléga,

olvasom verseit, s hallottam azt is, hogy Horger Antal úr kissé fennakadt azon, amit Borbély-kolléga a helyesírással űz. No ezt nem kommentálnám, Borbély úr bizonyos, rólam szóló megjegyzései miatt.

Azonban Maga, kedves Mátyás, miért tartja fontosnak, hogy a központozás szabályait másképp értelmezze? Ennek mi a költői hozadéka? A nagybetűkre például miért haragudott meg? Úgy gondolja, a nagybetű túlzásba esik?

S kedves Mátyás, Maga miért nem ír szabályos verseket? Magának nem adna biztonságot, ha belesimulna a költészet hagyományába? Mert már meg ne sértsem, de ahogy Maga versel, az a poézis klasszikus szokásaitól kissé távol áll, s mielőtt rám kezdene mutogatni, hogy én is letértem volna a jelzett útról, azért felhívnám figyelmét, hogy én a céhből való kiválás előtt megírtam mester-szonettemet. Vagy Maguknál a formai tudás bizonyítása már nem fontos?  

József Attila

Kedves József Attila,

valóban nem írtam még sem szonettkoszorút, sem mester-szonettet, bár azzal kísérleteztem már, hogy megépülhet-e egyetlen mondatból a szonett. Meg azt is kipróbáltam, hogy lehet-e [értsd: tudok-e] egy egész napon át hexameterben beszélni. Lehet [értsd: tudok, sőt, estére már szinte a beszéd természetes módjává vált, alig lehetett abbahagyni].

Hogy miért bánok így a nyelvvel? Leginkább azért, mert ezt kéri tőlem. Nekem igazában a pontosság a célom, hogy minél pontosabban mondjam el, amit szeretnék. Ehhez van szükségem eszközökre. Gondolom, annak idején (Petrarca és Shakespeare korában) ugyanilyen eszköz volt a szonett. Akkor is sokan mondhatták volna: minek így kicsavarni a nyelvet? Miért nem jó egyszerűbben? Ezekre a kérdésekre szerintem egyetlen elfogadható válasz van: mert így a legpontosabb.

Egy szó vagy szórend megválasztása igen fontos számomra, de – akár hiszi, akár nem – ezeknek a verseknek van valamiféle zeneiségük is. Sőt, néha azt gondolom, hogy csak az érti meg őket, aki ki is mondja a szavakat. Aki betartja a pontok, vesszők látszólag önkényes notációját, aki ráérez a benne lévő zenére. Kedves Attila, ha van kedve, próbálja ki!

Mert a „szép szó” nekem is fontos, de úgy tartom, hogy pontosság nélkül nincs szépség.

Kérdezhetné persze, hogy mit értek „pontosságon”. Jó kérdés, nagyon jó. Mert nem egyszerűen precizitásra gondolok, amikor „pontosságot” mondok, hanem arra, amit a francia egyetlen szóval „juste”-nek nevez, vagyis ami egyszersmind igaz, jogos, indokolt, pontos, helyes, megfelelő stb.. Talán minden művészet erre törekszik a maga eszközeivel. S a kérdés valóban az, hogy legyünk vagy ne legyünk tisztességesek, ha egyszer „kiterítenek úgyis”...

Varga Mátyás