Mi volt ez a telefonbeszélgetés, amit az imént véletlenül kihallgattam? Mész teherautósofőrnek Londonba?

Nem, egy barátom akar menni. Én már dolgoztam kint két évet.

Mit csináltál?

Vigyáztam gyerekekre, dolgoztam étteremben, kocsmában, árultam paintball-jegyeket az utcán, voltam utánfutóalkatrész-ügynök, újítottam fel lakásokat, házakat.

Miért, kőműves vagy?

Á, ott nem így megy az. Az angolok ugyanis nem értenek semmihez. Ha kifested a falakat, már király vagy. Én életemben először Angliában tapétáztam, de az ott végtelenül egyszerű. Bármit vásárolsz a barkácsboltban, adnak hozzá használati utasítást, a csavarhúzóhoz is, olyan  részletes leírással, hogy nem lehet elrontani. Veszel tíz tekercs tapétát, elolvasod, mi van a hátára írva, fölrakod, és kész. Az ott marad. Jó munka volt, egyedül csináltam, annyit dolgoztam, amennyit akartam.

Kint is akartál maradni?

Nem, csak szeretem Angliát. Én angol szakon végeztem, itt, a szegedi egyetemen, angoltanár volnék, és úgy éreztem, kezdem felejteni a nyelvet, azért mentem ki. Ez 2000-ben volt.


Akkor 30 éves lehetsz kb.

Most leszek decemberben, igen.

A Grand Café a te tulajdonod?

Nem, a Képszínház Művészmozi Alapítvány viszi a helyet 1996 óta. Karsai Attila kollégámmal ketten vagyunk alkalmazásban teljes munkaidőben, meg vannak rajtunk kívül a kicsik, az egyetemisták, akik részmunkaidőben dolgoznak. S ami haszon bejön a kávézóból – ami most nagyjából nulla –, az fedezi az alapítvány költségeit.


A programokat ki szervezi?

Itt mindenki csinál mindent. Mint látod, én is kiszolgálok, Attila is beáll a pult mögé, máskor vetítünk, beszélgetéseket tartunk, kiállítást rendezünk, képeket rakunk a falra. Az egésznek a fő motorja egyébként Erdélyi Ágnes, azt azért meg kell mondanom. De bárkinek van valami ötlete, programjavaslata, azzal előáll, és ha jó, megcsináljuk. Bár, most már egy ideje olyan helyzetben vagyunk, hogy inkább minket keresnek meg írók, festők, fotósok, hogy szervezzük meg az estjüket, tárlatukat, szóval, válogathatunk is. Rendeztünk konferenciát tavaly Hajnóczy Péter újraolvasásának lehetőségeiről, nemrég Thomas Bernhard halálának 20. évfordulója alkalmából. Aztán van a Vitamin-estek sorozatunk (írd le így is, hogy: Vita. Min?) szerda esténként, ma éppen Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című regényét mutatjuk be. A helyi írók közül Darvasi Lászlónak igen népes rajongói tábora van, az ő estjeire alig lehet beférni. Nemsokára jön ki a nagyregénye, arra már előre készülünk. Ja, és naponta legalább két filmet vetítünk.

A törzsközönség jobbára fiatalokból áll?

Igen, 20-30 évesek, egyetemisták járnak hozzánk többnyire.


Hétvégenként vannak bulik?

A vendégeink szeretik a bulikat, de itt nem nagyon lehet hangoskodni. Szemben van a Tisza szálló, és ha kinyitjuk az ablakokat, nem tudnak aludni, állítólag. A moziterem pedig a szomszéd ház egyik lakása mellett van, pont a hálószobára megy a decibel, azt sem szokták szeretni. Úgyhogy ritkán csapunk bulikat, de akkor azok nagyot szólnak.

Te mit szeretsz leginkább a Grand Caféban?

A fizetésemet.

Na, az nem lehet túl nagy…

Hát, nem. Az van, hogy én ezt olyan régóta csinálom, hogy már teljesen hozzám tartozik. Én itt élem az életem. A munkaidő kötetlen, beosztjuk magunknak, a döntéseket közösen hozzuk. És itt mindig történik valami jó. Nekem buli itt dolgozni.

Zelki János