hirdetés

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

2009. április 9.

Keresztények, zsidók, arabok, hívők és hitetlenek, boldogtalanok és megszállottak – Ulickaja kimeríthetetlennek tűnő fantáziával és emberismerettel népesíti be regényében a Daniel Steint körülvevő világot a huszadik század második felének történelmi forgatagában és hétköznapjaiban.

hirdetés

 

Daniel Stein lengyel zsidó menekült, aki szinte gyerekként a Gestapo tolmácsa lesz a megszállt Litvániában, közben életét kockáztatva zsidókat szöktet a gettóból, aztán partizánnak áll, majd a háború után egy krakkói kolostorban szerzetesi fogadalmat tesz, hogy néhány év múlva Izraelbe utazzon; föltett szándéka, hogy ott az őskeresztény közösségek mintájára föléleszti Jakab, az Úr testvére egyházát. Egész élete csupa hit, csupa szeretet, csupa szolgálat. Ám egy idealistának a Szentföldön sincs könnyű dolga, a világ mindenütt a maga módján bánik az idealistákkal…

Keresztények, zsidók, arabok, hívők és hitetlenek, boldogtalanok és megszállottak – Ulickaja kimeríthetetlennek tűnő fantáziával és emberismerettel népesíti be regényében a Daniel Steint körülvevő világot a huszadik század második felének történelmi forgatagában és hétköznapjaiban. Ulickaja lebilincselően mesél, a mese azonban nem fedi el a nyugtalanító kérdéseket sem. És az író válasza mindig egy hős sorsa: ezúttal Daniel testvéré, aki tolmácsként „nyelveken szól”, emberként fáradhatatlanul keresi és meg is találja a fényt – önmagában is, a világban is.

Ljudmila Ulickaja 1943-ban született a szibériai Jekatyerinburgban, ahová családját politikai okokból száműzték. Ljudmila alig egy éves volt, mikor visszaköltözhettek a fővárosba, így már Moszkvában nőtt fel, ott végezte tanulmányait, és jelenleg is ott él. A magyar olvasók elsőként a Médea és gyermekei, valamint a Kukockij esetei című regényeit vehették kézbe, amelyek hamar az olvasók kedvencévé tették Ljudmila Ulickaját. 2004 őszén az Életművésznők című regénye megjelenése és az Embertan és irodalom: elbeszélésbe oltott gének Ljudmila Ulickaja regényeiben elnevezésű pécsi konferencia hozta Magyarországra. 2009-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként újra Budapestre érkezik.

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács, Magvető Kiadó, Fordította: Morcsányi Géza, 576 oldal, 3490 Ft 
 
Részlet:
 
 
 
 
1.
Boston, 1985. december

Ewa Manukjan



Én mindig fázom. Még nyáron is, a strandon, akárhogy éget a nap, a gerincemből nem múlik el a hideg. Biztosan azért, mert erdőben születtem, télen, és életem első hónapjait anyám bundájának levágott ujjában töltöttem. Igazából nem is lett volna szabad életben maradnom, úgyhogy ha valakinek ajándék az élet, hát nekem az.

Bizonyos embereknek egészen kiskorukból is vannak emlékeik. Az én első emlékem kétéves koromból való, a katolikus menhelyről. És mindig nagyon szerettem volna tudni, mi történt velem és a szüleimmel azokban az években, amelyekből semmire nem emlékszem. Ezt-azt megtudtam a bátyámtól, Witektől. De ő is túl kicsi volt még, a tőle maradt emlékekből nem állnak össze képek. A kórházban teleírt egy fél iskolai füzetet – mindent elmesélt, amire emlékezett. Akkor még nem tudtuk, hogy anyánk él. Witek szepszisben halt meg, tizenhat évesen, mielőtt anyánk visszajött volna a lágerből.

Az irataimban Emszk városa szerepel születési helyként. Valójában ez a fogantatásom helye. Anyám 1942-ben szökött meg az emszki gettóból, hat hónapos terhesen. Vele volt az akkor hatéves Witek. Én Emszktől vagy száz kilométerre születtem, az áthatolhatatlan erdőségben, egy titkos táborban, ahol a gettóból szökött zsidók bujkáltak egészen Belarusz felszabadulásáig, 1944 augusztusáig. Ez egy partizánosztag volt, illetve tulajdonképpen szó sem volt osztagról, hanem vagy háromszáz zsidó élt itt, igyekeztek életben maradni a németektől megszállt vidéken. Szerintem a fegyveres férfiak inkább a földbe vájt kunyhókban lakó nőket, öregeket és a néhány megmaradt gyereket védték, semmint a németekkel harcoltak volna.

Az apám, ahogy sok évvel később anyám mesélte, bent maradt a gettóban, és ott pusztult el – a szökés után néhány nappal a gettó összes lakóját kivégezték. Anyám mondta, hogy apám azért nem volt hajlandó szökni, mert szerinte az csak fölbőszíti a németeket és sietteti a leszámolást. És akkor az én állapotos anyám fogta Witeket és elment. A gettó nyolcszáz lakójából csak háromszáz szánta el magát a szökésre.

A gettóba az emszkieket és a környező falvakból való zsidókat terelték össze. Anyám nem volt helybéli, de nem véletlenül tartózkodott azon a vidéken, Lwówból küldték oda összekötőnek. Megszállott kommunista volt. Witeket egy elvtársától szülte a lwówi börtönben, harminchatban, engem pedig egy másik férfitól, akivel a gettóban ismerkedett meg. Életemben nem találkoztam olyan nővel, akitől annyira távol állt volna az anyaság, mint anyámtól. Gondolom, a bátyám is, én is kizárólag a fogamzásgátlás és az abortusz hiánya miatt születtünk meg. Fiatalkoromban gyűlöltem anyámat, aztán éveken át idegenkedve, elképedve néztem őt, és mind a mai napig alig vagyok képes kommunikálni vele. Hála Istennek, nagyon ritkán kell.

Bármit kérdezek tőle a múltról, rögtön fölfújja magát és ordítani kezd velem: neki én a mai napig megmaradtam apolitikus kispolgárnak. Az is vagyok. De én is szültem gyereket, és pontosan tudom, hogy a nő élete ilyenkor a gyereknek rendelődik alá. Többé-kevésbé. De nála nem. Neki a párt a mániája.

Egy hónappal ezelőtt megismerkedtem Esther Hantmannal. Bűbájos, finom, törékeny kis öreg hölgy, nagyon fehér, kékes-ősz hajjal. Karinnak jó ismerőse, együtt dolgoztak valami karitatív szervezetben, és Karin már sokszor beszélt róla, de engem abszolút nem érdekelt. Karácsony előtt nem sokkal Karin partit rendezett az ötvenéves születésnapja alkalmából, és ott rögtön fölfigyeltem Estherre. Valahogy kitűnt a sok félismeretlen ember közül. Ez a kis estély sokkal szívélyesebb volt, mint általában az amerikaiaknál: volt ott egy csomó lengyel, pár orosz és egy-két jugoszláv. Szóval olyan jól hatott a szláv jelenlét az amerikai ünnepben, néha lengyel beszédet is lehetett hallani.

Oroszul és lengyelül egyformán folyékonyan beszélek, de angolul lengyel akcentusom van, erre figyelt föl Esther, amint az illedelmes fecsegés során érdektelen mondatokat váltottunk egymással.

– Te lengyel vagy? – kérdezte.

Ettől a kérdéstől mindig zavarba jövök kicsit, nehezen tudok válaszolni rá – elvégre az nem megy, hogy lakonikus válasz helyett belevágok egy terjengős történetbe, hogy az anyám Varsóban született, én meg Belaruszban, nem tudni kitől, a gyerekkoromat Oroszországban töltöttem, Lengyelországba csak ötvennégyben kerültem, aztán megint elmentem Oroszországba tanulni, utána átmentem az NDK-ba, aztán meg kijöttem Amerikába…

De valami miatt ezúttal úgy válaszoltam, ahogy soha nem szoktam:

– Emszkben születtem. A Csornaja Puscsán.

Az öregasszony halkan fölkiáltott:

– Mikor?

– Negyvenkettőben. – Soha nem titkolom a koromat, mert tudom, hogy fiatalnak nézek ki, senki nem gondolja, hogy negyvenhárom éves vagyok.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.