Juhász Ferenc: Az én március 15-ém

A múlt század első negyedében születtem, Bián. Azóta nyolcvan évessé öregedtem. Emlékszem: mi, elemi iskolások ott álltunk a csendőrség épülete melletti hősi emlékműnél, a függőleges bordavályús kőoszlopnál, aminek tetején kő-sólyom volt. S ott állt Szenteleky Kornél úr is, lúdtollas leventesapkában. A hosszú fehér lúdfaroktoll hegyesen fölfele szúrt, mint egy homlokából kinőtt pihefátyol kard. S ott állt az emlékmű tövénél osztálytársunk K.P. is. Jobb talpát ütemesen a földhöz csapta, s úgy szavalta Petőfi Sándor versét, a Talpra magyart! Istenem, majd egy évszázada már! És mi minden történt e hosszú lét-idő alatt! Minden őrület, elmebaj, szegénység, nyomor, háború, faj-irtás, kitelepítés, betelepítés, zsarnokság, megszállások, félelem-örvények, kormány-változások, rendszerváltozások, bombázások, ország-fölrobbantás, rab-táborok, a budapesti Duna-hidak fölrobbantása, mikor a gyönyörű vashidak a Duna-vízbe lógva, mint ős-sárkány csontvázak, új rend, új zsarnokság, börtönök, perek, akasztások, kitámasztott elméletek, listák, csönd, szegénység, újrakezdés, építés, gyűlölet, álomittas szabadság-háború. Nem is folytatom tovább! És hány ember, politikus és bűnöző, lángelme és gazember foszlott semmivé, mint a szélfújta őszi köd. És mi mindenre használták létezésük igazolására Március tizenötödikét! Én hálót szőnék azokból az 1848-1849-es eszmékből, s ráteríteném ezt a szeretet-hálót, erkölcsi önismeret-hálót, hűség-hálót erre a gyötrődő, hullámzó, titok-merengésű országra, mint az Evangéliumi apostolok a tóra. Hálót szőnék szeretetből és bizalomból, tisztességből és tisztaságból, hogy kimerítse az eleven gyűrődésből a jövő-hitet és megmaradás-bizalmat.

******

Takács Zsuzsa:
(félre)

Most, hogy magyarnak lenni itt
szánalmat vált ki azokból, akikkel beszélek
a La Terra asztalánál. A hosszú, kockás
kötényben sürgölődő pincérek gyűrűjéből
kinézek, szemben az önkormányzat
szürke márciusi zászlói áznak az esőben.
Már nem kérdezik, mint húsz valahány
évvel ezelőtt: miért élek, értsd:  rohadok,
itt?   Nem keresnek kitörési lehetőséget
nekem. Nem tervezik a jövőmet. Úgy 
bánnak velem, mint egy szenvedélybeteggel.
Kerülnek bizonyos szavakat, ítéleteket,
melyekbe belevörösödnék, amelyek
ellen tiltakoznom kellene, bár – őszintén
szólva – ellenérveim nincsenek. Meg-
könnyebbülnek, amikor búcsúzom,
szemük elől egy idegen ország szakadt
fővárosának barlangi kapujában eltűnök.
A másnapi vendégséget tervezik. Ahova
nem hívnak meg, mert nem akarnak fájdalmat
okozni nekem, hiszen vidám arcokat
akarnak látni, ha  egymás között vannak.

******

Jónás Tamás: Levél

Gondolkodtam pár órát, és ugyan tényleg megtisztel a felkérés, de sajnos nagyon rosszkor érkezett. Most nem merem elvállalni, hogy verset írjak. Félő, hogy csúnyán alulteljesítenék, ha egyáltalán sikerülne valamit írni.
Ma, ebben a minden szempontból válságos helyzetben, csak szomorúan, lassan, elmélázva lehet szeretni az országot. Azzal az odaadó, szinte anyai vagy apai magadhoz öleléssel, amit ilyen ünnepeknek olyan üdítő lenne felidézni, nem megy. Úgy érzem, nem is illik. Nekem, aki zavartan állok két rettenetesen nagy, hasonlóan kiszolgáltatott és meg nem értett, és sajnos még csak nem is elégségesen ismert kultúra határán, nagyon jó lenne szólni. Egyszerűen, szinte elég lenne mormolni is. Odamutatni az arcomat a Hunnak, a Romnak. De én egy ideje sem magyarként, sem cigányként nem találom az arcom. A tükreim is széttöredezve, itt-ott, némelyik a múltban, némelyiket én törtem szét.
Szeretem az országom. Nem vagyok erre a szeretetre büszke.
Tévéreklámban nem lelkesednék. Sőt, gyakran szégyellem magam. Mert mindig, mindenben megértést és alázatot csihol ki belőlem ezt a szeretet. Irracionális. Ezért nem fog elmúlni. Nálunk, a családban divat volt hallgatni, ha megbántották az embert. Pár napig apám, anyám nem evett, ha legmélyebb érzéseiben bántotta meg valaki. Nem háborút indított, még csak nem is zsarolás volt ez. A döbbenet és a fájdalom csendje volt.
Én régen ebben a csendben ülök. Körülnézek magamban, és nincsenek itt versek. Egyedül ülök. Egyedül forrongok, egyedül vagyok fiatal.
Én március tizennegyedikén leszek 36 éves.

Szeretettel
Jónás Tamás

******

Tóth Krisztina: Idus

Nem tudom, megfigyelték-e, hogy Március 15-én szinte mindig esik. Ha voltak is ritka, napfényes ünnepek, ezeket egyszerűen kimosta belőlem a zápor. Csak a szélrohamokkal tarkított, ernyőt kifordító, esős ünnepekre emlékszem. Egyébként így hiteles, ne is süssön: az iskolában is azt tanultuk, hogy amikor kitört a forradalom, esett.
 Az én gyerekkoromban ez még nem volt hivatalos ünnep, vagyis nem kellett úttörőruha, de kokárdát azért mindenki tűzött, még a tanárok is. És feldíszítettük a faliújságot: középen a Nemzeti dal, nemzeti színű keretben, körülötte rajzok, Petőfi Sándor szaval, ezt a tankönyvből másolta ki valaki pausszal. Hogyha bent az iskolában ünnepeltünk, tehát nem a jó levegőn, akkor szavalóverseny volt.
 Petőfi Sándor: A puszta télen. „Jól van, mehetsz a helyedre. Csak máskor kicsit hangosabban, bátrabban, és ne tekerd a hajad versmondás közben.”
 Ha a jó levegőn ünnepeltünk, akadályversenyre vittek minket gyerekbusszal. A kiválasztott pajtások, (vagyis az őrsvezetők és az igazoltan sérültek) pontoztak, a többiek meg csúszkáltak a sárban. Akadályverseny közben rendre ömleni kezd az eső, ilyenkor néhány túlpörgött kispajtás futott tovább a stafétával, a többiek meg a dzsekijüket a fejük fölé feszítve rohantak gyülekezni. Egyszer belefutottam egy tehénszarba, a buszban mindenki rajtam röhögött, aztán meg kellett állnunk, hogy letisztítsam a cipőmet. Az egy emlékezetes Március 15-e volt.
 Semmit nem értettünk az egészből. Mi az egyáltalán, hogy március idusa?!– tanakodtunk. Nekünk volt ugyan egy Idus nevű rokonunk, de ez nyilván mást jelentett. Senki nem magyarázta el, hogy mit is– megkérdezni meg ciki lett volna. Emlékszem a képre a tankönyvünkből, Landerer és Heckenast, alatta a 12 pont. Akkoriban úgy képzeltem, hogy a költészethez hozzá tartozik a tömeg és a forradalom. A költő kiáll és elszaval valamit, amitől mindenki nagyon lelkes lesz. Mennek a költő után, az meg elöl, mert ő tudja, hogy mit kell tenni. A Nemzeti dal-tól engem is elöntött valami ünnepi hangulat, olyasféle, mint ami énekórán fog el, amikor azt énekeltük, hogy Munka hadának a lépte dobog.
 Igen! Ez az! Rabok többé nem leszünk!, Le a Magdi nénivel!– gondoltam. Velejéig gonosz, gyerek és életgyűlölő, vastag lábú, disznószemű tanítónő volt. Arról fantáziáltam, hogy bezárjuk a kazánházba és nem tud kijönni, hiába dörömböl. És én állok őrt, nekem aztán könyöröghet, mert nem nyitom ki a vasajtót. Fényesebb a láncnál a kard, rohadj meg, Magdi néni!
 Alsó tagozaton úgy ünnepeltünk, hogy zászlókat készítettünk: piros- fehér - zöldet, meg pirosat is, hogy ki legyen egyensúlyozva. Kifestettük és hurkapálcára tekertük, mindenki kettőt.
 Ha az elkészült zászlókat valamelyik ismert ünnepi helyszínre vittük ki, hamarosan megláthattuk a Gyomlálóember. A Gyomlálóember mindenütt ott volt, ahová a gyerekek kimentek megemlékezni. Mostanában gyanakszom, hogy talán nem is egy ember volt, hanem afféle szabadcsapat, az emlékezetemben mégis egy konkrét figura él. Jöttek az úttörők, letűzték szépen a piros-fehér-zöld zászlókat meg a pirosakat, valaki elszavalt valamit, aztán fölfejlődtek alakilag és levonultak.
 Ekkor lépett színre ő: odaugrott és precízen, villámgyorsan kitépkedte a pirosakat. Sitty-sutty, itt a piros, hol a piros, nincs is sehol. A kétoldalas zászlónál zavarba jött: az egyik kreatív kispajtás ugyanis olyat csinált, hogy az egyik fele piros-fehér-zöld volt, a másik meg tiszta piros. Emberünk itt egy másodpercre elbizonytalanodott, aztán kikapta azt is. Jöhetett a következő megemlékező csoport.
 Már egyetemista voltam, amikor tizenöt évvel később a Bölcsészkar mellett a Március 15-e téren a szerelmem lefényképezte a Gyomlálóembert, a szerelmemet pedig lefényképezte valaki, amint épp a Gyomlálóembert fényképezi. Lehet, hogy mindannyian rajta vagyunk azon a képen. Vajon hol járhat az a fotó? És a szerelem?! És vajon él-e még a Gyomlálóember? Vagy élnek-e még, ha többen voltak?
 Kokárdát mindig a metróban és a virágárusoknál lehetett vásárolni. Halottak napján mécsest, Iduskor meg kokárdát. Bonyolult nagyot három Forintért, kicsi, gombostűvel feltűzhető szalagot egyért. A gombostűs nem volt jó, folyton leesett.
 Mi egyébként sose vettünk, nekünk volt otthon. Anyám csinálta őket.
Már akkor gondolkodtam azon egyébként, hogy vajon ki gyártja azt a sok kokárdát. Hogy az illető egész évben varr-e, vagy mondjuk február végétől rááll a kokárdára – és akkor hajrá.
 Középső csoportos volt a kisfiam, amikor először elvittem ünnepelni. Sütött a nap, kiabált a huszárok után. Megsimogatott egy lovat, és – természetesen – kapott kokárdát is. Most már évek óta nem viszem sehová ezen a jeles napon. Nemhogy ünnepelni: még az utcára sem.
Akkor még jó szívvel tűztem rá a kabátjára a kokárdát.
 Nem oda, Marcikám, a másik oldalra− mondtam neki.
 Nem, nem szúr meg, ne félj. Majd én. Így ni, a szíved fölé.
Neki nem én varrtam, mint valamikor az enyémet anyám. Az a régi elveszett, (ahogy az ünnep hangulata is). Úgy emlékeztem, hogy a varródobozba tettük, de nem volt sehol.
Pedig ritka ma már az olyan kokárda. Anyám annak idején egy nagy gombot húzott be, aztán beráncolta körben az anyagot: olyan volt, mint egy nagy virág. Tessék, kislányom, meglátod, a tiéd lesz a legszebb az egész osztályban.
A fiamnak csak egy kis egyszerűt tűztünk ki, de kisfiúknak talán nem kell olyan hatalmas. Így ni – mondtam neki. Ne oda tűzd, a másik oldalra: a szíved fölé. Anyám is ezt mondta, emlékszem. De hát mit tudtam én akkor, hol is van a szívem. Azóta meg mennyit fájt, többek között ezért az ünnepért is.