Gondolatok Végel László Hontalan esszék c. kötetének (Jelenkor) bemutatója kapcsán.

A Műcsarnokban 2002. dec. 4-én a kiadót Csordás Gábor képviselte, a szakmát Radnóti Sándor esztéta.

Az Új Symposion első nemzedékével indult, 1941-ben született, Újvidéken élő és dolgozó szerző előző napon kapta meg Budapesten a Füst Milán díjat.

Ha az Ex-sympo legutóbbi estjén arra jutottam, hogy az annakidei Jugoszlávia egy földrész volt inkább, mintsem ország, akkor Végel László kötetének részleteivel és az azt követő beszélgetéssel rátett újabb jelentésekkel bővült a mezei szimulákrum: a balkáni birodalom valójában egy másik bolygóról pottyant volt a szomszédba. A bolygó neve: Anakronizmus. Nemcsak, hogy sajátos nyelvi mutációk születnek ottan, mint Bábel előtt, szabadon, de lakói maguk is időutazók, az én verziómban: ufók. Ez az észlelet a 90-es évek háborúját követő felismerések összegzése, mert bár voltak előjelek a valami más, különös, komplikált érzékelése okán addig is, de azt egészen a klánfőnök Tito haláláig lehetett a balkáni monarchikus felépítményre fogni.

Végel László Titóról készül könyvet írni. Titóról, az ut'só osztrák császárról. Titóról, akinek problematikus, (mert félkilós) arany övcsatja annyi fejtörést okozott az udvartartásnak, meg magának a poszt-bizantián uralkodónak is. Titóról, az imperátorról, akit megannyi legenda övezett, akiért rajongott(?!) a birodalom, mint Kádárért a mi csekélyke értelmű, és ilyetén formában sosem volt népünk, ahogyan azt az Élesszemű Csaplár Vilmos Igazságos Kádár Jánosában megénekelte.

Az, akinek élete részben vagy egészben a történelem manifeszt módon érzékelhető idejére esik, a békében vegetálók számára mindig szolgálhat újdonsággal. Elsősorban azzal a rémes felismeréssel, hogy a Történelem az emberi kommunikáció erőszakos formáiban válik nagybetűssé. Minél erőszakosabb a közlekedés a játékosok között, annál nagyobb betűssé. Minél jobban eszkalálódik az erőszak ebben a közlekedésben, annál még nagyobb betűssé. Ez bármennyire is 'pfúj!', de egyszeri életünkben, úgy tűnik, igaz.

Végel felismerései közt az egyik legérdekesebb volt, hogy a balkáni háború esetleges (képzeletbeli) megelőzésének lehetőségét azon a banánhéjon látta megcsúszni, mellyel a nyugat-európai agy, (hát még az ámerikai!) méltán nem számolhatott. Nevesen a polgárháború és az etnikai háború különbségével. Onnan, a távoli civilizáció béke-szigeteiről, abból az ezredvégi evolúciós hi-tech perspektívából ez a különbség nemhogy nüansznyinak tűnt, de nem is látszott. Tán a szótárukban sem volt meg az odaillő kifejezés. Legalábbis a korrekten (jól-rosszul, de mondjuk a többi szoc. országhoz képest tetszetősebben) működő Jugoszláviával kapcsolatban senki nem gondolt volna erre. A csúcsragadozók távlatából egynemű-simának tűnő etnikumok sokaságának durva szövevényére és az ebben rejlő titkos fegyverre. A régi mondásra - oszd meg és uralkodj - mindenki csak később eszmélt rá, mint jó ismerősre. Tito még tudott bánni a sokféleség kínálta politikai manipuláció eszközével, nem véletlenül látja meg benne Végel az időtlen idők mélyéről kísértő birodalomépítőt. Persze erre a fináléra még Tito sem gondolt - vagy talán csak ő, ki titkon jól tudta, hogy tényleg e'ccer élünk.

Végel László többféle hontalant számol össze, azt, ki menekült a katonaság elől, azt, ki a kényelem reményében váltott "hazát", s azt, ki maradt ott, ahol és aki volt, mindig is hontalan. A nagybetűs okán. Sajátos derűre Végelnél - de tanulságképp is - az a felismerés adhat okot, hogy a népek csattanós keveredése csattanás nélkül is szükségszerű velejárója az emberiségbeni létnek. Sokan vagyunk, az elosztás mindig is egyenlőtlen volt, a gyerekek enni kérnek, a legelők fogynak - sivatagosodás vagy háborúk miatt -, úgyhogy lecc'go: odébb kell néha állni, plusz helyet szorítani a frissen bemenekülteknek. Vagy csak egyszerűen mozogni, világot látni, nyelvet váltani, más kultúrában megmerítkezni: Ismerd meg Tenbolygód! Ez lenne a békés változat. A migráció nem kéne, hogy mumus legyen, békeidőben főleg nem. A nemzeti kultúra nem attól marad, hogy érintetlen a másokéitól. A nemzeti kultúra a nemzettől marad, az meg vagy marad, vagy nem.

Végel László látja az EU-ba lépő anyaországot is, és szíves engedelmünkkel meg együttérző tapintattal arra hívja fel a figyelmet, hogy egy lehetséges verzió szerint az anyaország is egyre inkább kisebbséggé lesz egy nagyobb halmaz részévé válva. A végeli tapasztalat tanulságos lehet mindazoknak, akik a történelmi folyamatok logikájának kiismerését választják túlélési, élési, megbékélési stratégiának.