A lány aki velem, vagy legalábbis mellettem sétál a Lövölde utcában, először azt hiszi, hogy csak viccelek, de nem, tényleg nem tudom hirtelen, hogy hány napos a december, a számokat valahogy soha nem tudtam megjegyezni, mondom neki, azt is mindig újra kell tanulnom, hogy a szenteste az most huszonnegyedike vagy huszonötödike, nem gondolom, hogy ez különösebb jelentősséggel lenne az életemre, ki is törlődik mindig, ahogy a szilveszter is, de akkor jó, most egy időre megjegyzem ezt a számot, harmincegy, készülni viszont nem készülök rá akkor sem. Aztán, ha tényleg eljön, akkor már legyen valami. Jávorszarvas, Impi, Hello Baby mondja már egy másik hang, egy fiúé, vagy talán inkább férfié, ez részletkérdés persze, a befutó a lényeg, de nem jön össze neki sem, nekem sem, pedig ők a favoritok, legalábbis a Turf szerint, mi pedig kénytelenek vagyunk bízni az újságban, ha már jobb tippet nem kaptunk, mert hát kitől is kaptunk volna, a tuti tippekre nem vagyunk méltók. Egy gyorsan ürülő Hubertus-os üveget passzolgatunk oda-vissza, amíg elindul a következő futam, megtettem Imikét tétre, mondom hirtelen, én meg Lola Goldot, válaszolja, mert olyan neve van, mint egy pornószínésznőnek. Megint nem nyerünk, és idén ez volt az utolsó futam. A tűzijáték végét nem várjuk ki, még a tömeg előtt meglógunk, ezt gondoljuk legalábbis, de gyorsan kiderül, hogy a tömeg elől nem lehet meglógni, ott várnak a metrómegállóban, aztán amikor leszállunk, újra, ki tudja, hogyan, mindig elénk kerülnek, a Deákról egy mellékutcában igyekszünk az Oktogon felé, de itt is körbevesznek, beledudálnak a fülünkbe, konfettit szórnak ránk, petárdát dobnak mellénk, de valahogy azért mégis hazaérünk. Félretolhatom az asztalt, kérdi egy másik lány, táncolni szeretnénk, nincs kedvem válaszolni, de azért bólintok egyet, vagyis inkább csak lehajtom a fejem, csupa üvegszilánk a padló. Mire újra felemelem a tekintetem, már nincsen senki a konyhában, egy romhalmaz az egész, ezt a rombolást hívjuk ünnepnek tulajdonképpen, de persze ebben eddig is biztos voltam. Aztán csengetnek, a szilánkok között egyensúlyozva kisétálok az ajtóhoz, mit hoztál, kérdezem a vendégemtől, ahogy meglátom a szatyrot a kezében, lencseleves, mondja, miközben félretol néhány üres üveget, hamutálat az asztalon, és helyükre két kis műanyag dobozt pakol ki. Te csináltad, kérdem kicsit gyanakvóan, amikor elővesz két tányért, hogy mégse dobozból együnk, dehogyis, mosolyog, itt vettem, a sarkon, a töröknél, az jó, felelem, akkor legalább tudom, hogy mi következik.