Lopott mondat
Kezdhetném ott, ahol az István. Hogy milyen ötsoronként karakterszámot nézni, megvan-e a kétflekk, és milyen, amikor valami valóban zavarba hoz. Mostanában viszont úgy élek, amitől még a hideg is kiráz, azzal szembe megyek, előre köszönök és rámosolygok, jöjjön előbb zavarba ő. - Csobánka Zsuzsa 2Flekken.
- 2009. szeptember 1.
Lehet, hogy ez nem a Fejlődés, hiszen a csecsemő nem nyúl újra a tűzbe, ha egyszer megégette magát, ellenben velem, aki szeretek újra és újra belenyúlni. Mondhatnánk, ez már Stockholm szindróma, hogy nagy vagyok abban, beleszerelmesedek mindenkibe, aki fogva tart és terrorizál, én jobb szeretem a határátlépésekre fogni. Nyúlkáljak addig, amíg már én leszek a tűz, de ez mindenhogyan patetikusan hangzik – vállalom.
Ebből a képlékenységből még bármi lehet, bármi lehet tehát belőlem, mint abban a bizonyos viccben, gyufa, ha el nem baszom. Ekkor jönnek a szarkák, kamaszkorom legszebb nyári reggelei, ők keltenek csettegésükkel, ők altatnak is. Most, kilenc körül csendben vannak. Végigeveznek ezen a nyáron, hoztak új embereket, döbbenet, hogy valóban mintha csenték volna nekem, hangoskodnak is. Olyankor nem veszem észre, visszalopják őket, elviszik, mert a csettegésre figyelek erősen, miközben bebújnak a paplan alá, és mormolják a buddhista szöveget, ami jön, fogadd, ami megy, engedd.
Ilyenekből lesz a kétflekk is a 26. év után, ami kérlelhetetlen, és arra kényszerít, mérlegeljen az ember, nem is kell messzire menni, a good year ez a 2009-es, van bor, van mámor, talán lesz Provance is. Erős változások a helyi rendszerben, annyi különbséggel, hogy Kuksira utalva, most bármikor ehetek banánt. A különbség abban mérhető, hogy régen jobb kézzel téptem le a felső csücskénél a héját, ma gondosabb vagyok, két kézzel nyúlok érte, az alján pattintom szét, belemélyesztem vörös körmeim, és a teteje majd magától fordul ki. Ez azért necces, mert talán fordítva illendőbb lett volna, régebben kellett volna gondosabbnak lenni, amikor még csak a Télapó zsákjában volt déli gyümölcs, banán és mandarin, de fiatalabb voltam és csélcsap is. A rendszer változásából például csak arra emlékszem, első osztályos lehettem, és még szoptam matekórán az ujjam, hogy hazaengednek, mert blokád van, az 1. c-t, kérem most hazaengedik, a szerencsésebbek egyedül mehetnek, mert ők közel laknak. Én közel laktam, a szerencsés. Az utcából a rettegésre emlékszem, mert hiába nézett a paneltömb az osztályteremre, a blokád azért mégis valami nagy és félelmetes dolog lehet. Persze fogalmam sincs, valójában mit jelent, de Gabi néni elég vészjóslóan mondta, miközben meg-megrándult az arca. Lehet, hogy azért elodázható, mert én pont nem láttam azt a Walt Disneyt, amikor Antall József meghalt, sőt Antall József sokáig csak a miskolci színház mögötti parkot jelentette, ahova suli után és péntek este cigizni jártunk. Határidőben születtem, voltam gyerek, Cseh Tamást már magamnak kerestem az egyetemen, adna némi fogódzót, mit is jelent magyarnak lenni itthon. Hol vagyok itthon, ha apám Kárpátaljáról anyám szoknyája mögé bújt, aztán acélos vágással ki alóla, hol vagyok itthon, ha anya Miskolcon, én Wekerlén ágyazok. Hol vagyok, ha gyerekkoromban azzal riogattak, ha rossz voltam, hogy mehetsz a földszintre lakni. Vannak legfélelmetesebb, arctalan mondatok. Például mert a földszinten lakókról csak annyit tudtam, sötétebb a bőrük, és a legfiatalabb fiú csupaszon, mezítláb száll be a liftbe játszani, nem beszél róla, de ő most szeretne kicsit föl és le liftezni, játszani, nem kisautóval, a gazdálkodjokosant nem is ismeri, és feketén világít a körme alatt a kosz. Innen indulunk, amikor előveszem a Húzd rá, cigányt vagy egy év múlva Babitsot, nagy meccsek ezek, hangoskodnak a fiatal fiúk, dühösek és nekem esnek, sorolják a történeteket, amikor éjjel vagy nappal, csapatban vagy csak egy-két ember állításuk szerint nekik esett. De persze, vannak kivételek, teszik hozzá, de tudom, csak azért, mert megszerették a tanárnőt, aki biztos ilyeneket akar hallani. De van ennél rosszabb is. Mit kezd az ember lánya húszon felül azzal, ha a kedves tanítványa hátára öles betűkkel van kivarrva, hűségem a becsületem. Hogyan kezdi el megmagyarázni egy tizennyolcévesnek, hogy bár tanárnő a tolerancia mintapéldánya lenne és szereti nagyon Lajoskát is, de ez nem jó. Hogy ettől a hideg kiráz, minden, ami a szemében otthonos volt, az most idegen lett, hogy értetlenül állok az emberi butaság és gyűlölet előtt, hogy nem értem, miért nem hiszi el, hogy könnyebb előre köszönni, rámosolyogni, jöjjön zavarba a másik. A lopás pedig a szarka reszortja, tetováltasson magára saját mondatot.
Van még mit tanulnom nekem is.
Ebből a képlékenységből még bármi lehet, bármi lehet tehát belőlem, mint abban a bizonyos viccben, gyufa, ha el nem baszom. Ekkor jönnek a szarkák, kamaszkorom legszebb nyári reggelei, ők keltenek csettegésükkel, ők altatnak is. Most, kilenc körül csendben vannak. Végigeveznek ezen a nyáron, hoztak új embereket, döbbenet, hogy valóban mintha csenték volna nekem, hangoskodnak is. Olyankor nem veszem észre, visszalopják őket, elviszik, mert a csettegésre figyelek erősen, miközben bebújnak a paplan alá, és mormolják a buddhista szöveget, ami jön, fogadd, ami megy, engedd.
Ilyenekből lesz a kétflekk is a 26. év után, ami kérlelhetetlen, és arra kényszerít, mérlegeljen az ember, nem is kell messzire menni, a good year ez a 2009-es, van bor, van mámor, talán lesz Provance is. Erős változások a helyi rendszerben, annyi különbséggel, hogy Kuksira utalva, most bármikor ehetek banánt. A különbség abban mérhető, hogy régen jobb kézzel téptem le a felső csücskénél a héját, ma gondosabb vagyok, két kézzel nyúlok érte, az alján pattintom szét, belemélyesztem vörös körmeim, és a teteje majd magától fordul ki. Ez azért necces, mert talán fordítva illendőbb lett volna, régebben kellett volna gondosabbnak lenni, amikor még csak a Télapó zsákjában volt déli gyümölcs, banán és mandarin, de fiatalabb voltam és csélcsap is. A rendszer változásából például csak arra emlékszem, első osztályos lehettem, és még szoptam matekórán az ujjam, hogy hazaengednek, mert blokád van, az 1. c-t, kérem most hazaengedik, a szerencsésebbek egyedül mehetnek, mert ők közel laknak. Én közel laktam, a szerencsés. Az utcából a rettegésre emlékszem, mert hiába nézett a paneltömb az osztályteremre, a blokád azért mégis valami nagy és félelmetes dolog lehet. Persze fogalmam sincs, valójában mit jelent, de Gabi néni elég vészjóslóan mondta, miközben meg-megrándult az arca. Lehet, hogy azért elodázható, mert én pont nem láttam azt a Walt Disneyt, amikor Antall József meghalt, sőt Antall József sokáig csak a miskolci színház mögötti parkot jelentette, ahova suli után és péntek este cigizni jártunk. Határidőben születtem, voltam gyerek, Cseh Tamást már magamnak kerestem az egyetemen, adna némi fogódzót, mit is jelent magyarnak lenni itthon. Hol vagyok itthon, ha apám Kárpátaljáról anyám szoknyája mögé bújt, aztán acélos vágással ki alóla, hol vagyok itthon, ha anya Miskolcon, én Wekerlén ágyazok. Hol vagyok, ha gyerekkoromban azzal riogattak, ha rossz voltam, hogy mehetsz a földszintre lakni. Vannak legfélelmetesebb, arctalan mondatok. Például mert a földszinten lakókról csak annyit tudtam, sötétebb a bőrük, és a legfiatalabb fiú csupaszon, mezítláb száll be a liftbe játszani, nem beszél róla, de ő most szeretne kicsit föl és le liftezni, játszani, nem kisautóval, a gazdálkodjokosant nem is ismeri, és feketén világít a körme alatt a kosz. Innen indulunk, amikor előveszem a Húzd rá, cigányt vagy egy év múlva Babitsot, nagy meccsek ezek, hangoskodnak a fiatal fiúk, dühösek és nekem esnek, sorolják a történeteket, amikor éjjel vagy nappal, csapatban vagy csak egy-két ember állításuk szerint nekik esett. De persze, vannak kivételek, teszik hozzá, de tudom, csak azért, mert megszerették a tanárnőt, aki biztos ilyeneket akar hallani. De van ennél rosszabb is. Mit kezd az ember lánya húszon felül azzal, ha a kedves tanítványa hátára öles betűkkel van kivarrva, hűségem a becsületem. Hogyan kezdi el megmagyarázni egy tizennyolcévesnek, hogy bár tanárnő a tolerancia mintapéldánya lenne és szereti nagyon Lajoskát is, de ez nem jó. Hogy ettől a hideg kiráz, minden, ami a szemében otthonos volt, az most idegen lett, hogy értetlenül állok az emberi butaság és gyűlölet előtt, hogy nem értem, miért nem hiszi el, hogy könnyebb előre köszönni, rámosolyogni, jöjjön zavarba a másik. A lopás pedig a szarka reszortja, tetováltasson magára saját mondatot.
Van még mit tanulnom nekem is.
Hozzászólás