Lovas Ildikó

A kis kavics

Szabálytalanságok tanulságok nélkül

2.
Egy furcsa eset

Az 1900-as évek vége felé, az egyik rendhagyóan forró nyáron furcsa eset történt a városban. Mindenki meg volt győződve arról, hogy a hátborzongató történés hátterében nem a szélsőséges időjárás áll, noha mindenki igyekezett arra fogni, azzal magyarázni, hanem sokkal inkább a város megváltozott élete, a darabjaira hulló közös emlékezet, ami egy adott terület lakóit közösséggé alakítja. A közös emlékezet nem azért hullott darabjaira, mert a város belső szerkezete ezt így diktálta volna, sokkal inkább az utolsó balkáni háború rezgései és következményei hatottak, amit egyszerűen csak durvaságnak nevezhetünk, a finom porral belepett és álmos várost ellepő durvaság elképesztő méretével. Ami azt illeti, engem teljesen elbizonytalanítottak a történések, a gimnázium vége felé közeledett, nekem a felvételire kellett készülnöm, történelemre nem volt könnyű bejutni, de valahogy nem akarózott tanulni, ilyesmit azelőtt sohasem tapasztaltam, inkább töltöttem volna minden időmet a színházban, akkoriban sokan vendégszerepeltek, furcsa színházi világok tárultak fel, mintha leképeznék a zajló világot, a tőlünk nem messze mindennapossá váló halált és az éjszakáinkban ropogó fegyvereket. Amiknek különben semmi céljuk nem volt, úgy értem, nem öltek meg a golyók senkit a városban, csak ettől egyesek faszább gyereknek érezték magukat.
A könyvtárban is sokat üldögéltem, mert nemcsak a fölvételire kellett készülni, hanem érettségi dolgozatot is kellett írni, amihez szintén nem sok kedvem volt, egyáltalán: nem tudok felidézni semmi olyant, amihez kedvem lett volna, a színházat kivéve, az olyan volt, mintha kiléptem volna a valóságból. Csak az zavart, hogy előtte be sem léptem egy másik valóságba, abba, amiről elképzeltem, hogy végzős gimnazistaként majd feltárul előttem. Olyan volt, mintha kiraboltak volna álmomban. A könyvtárban a régi újságokat lapoztam, valami összefüggésfélét próbáltam találni a város társadalmi alakulása és kulturális életének fejlődése között, ami meglehetősen bizarr feladatnak tűnt, mert közben a város a szó legszorosabb értelmében eltűnt körülem, a pompei láva sem volt több, csak látványosabb. És az ellenkezőjéről senki sem akart meggyőzni, a tanáraim sem, ők is csak lézengtek a régi falak között, sápadtak voltak és fáradtak, de lehet, hogy őket inkább a háztartási számlák nyomasztották, nem a város széthullása, mert fizetést nem nagyon kaptak, így éjszaka, délelőtt, délután, vagyis mindig, amikor nem voltak óráik, kénytelenek voltak benzint és alkoholt csempészni.
Nagyon forró volt az a nyárelő, állítólag soha azelőtt ilyen hirtelen és kitartó meleg nem fordult elő, noha a Dél-Alföld, ahová mi is tartozunk földrajzilag, mindig is a legmelegebb vidéknek számított. Ezt tudományosan is alátámasztották a kutatások. És a meteorológia tudománya nem játék, abban rengeteget számít a fizika, matematika, vagyis a megbízható tudományok. Ezekben én soha nem jeleskedtem, Léni, jobban tennéd, ha színház helyett a kétismeretlenesekkel foglalkoznál, mondta a matektanárom, aki nem volt félelmetes, viszont a fizikatanárnő, az borzalmas volt, Kozma, maga teljesen reménytelen, remélem semmi olyannal nem foglalkozik majd az életben, aminek a legcsekélyebb köze van az észhez. Magamban azt gondoltam, egészen nyugodtan megbaszódhatna a tanárnő, amennyiben a rengeteg esze ezt lehetővé tenné, de szólni egy árva szót sem szóltam, mert akkoriban még – a városban és az életünkben zajló dolgok ellenére – hittem abban, hogy normális életem és jövőm lesz, kár volna tönkretenni.
Hazánk éghajlatának leírásához, számszerű jellemzéséhez hosszú sorozatú és sok elemre kiterjedő meteorológiai adatbázis szükséges. A kezdetben hőmérséklet- és csapadékmérésekre alapozott időjárás-megfigyelések Magyarországon a 18. században indultak meg elsőként Sopronban, Eperjesen és Késmárkon. A rendszeres műszeres mérések 1781-ben kezdődtek, amikor a Mannheimben működő Societa Meteorologica Palatina által létesített európai megfigyelőhálózat egyik állomásaként Buda is bekapcsolódott az első nemzetközi s a korábbinál már komplexebb meteorológiai adatgyűjtésbe.
1850-ben az akkori Magyarországon az osztrák központi meteorológiai intézet szervezésében öt időjárás-figyelő állomás (Buda, Selmecbánya, Pozsony, Nagyszeben és Brassó) működött, majd 1870-ben, amikor megalakult az önálló magyar meteorológiai intézet, számuk 42-re emelkedett. Az ezt követő 15 évben a hazai meteorológiai állomások száma gyorsan gyarapodott. 1885-ben már 230 helyen működött állomás, amelyből 50 csapadékmérési adatokat szolgáltatott, míg a többi 180-on több éghajlati elemre kiterjedő adatgyűjtés folyt. E megfigyelések alapján a 19. század második felében egyre-másra jelentek meg az ország éghajlatát leíró munkák.
Az 1890-es évektől az időjárással kapcsolatos észlelések köre tovább bővült. Különböző mérőműszereket helyeztek el az állomásokon, sőt négy obszervatórium is létesült (Ógyalla, Kalocsa, Temesvár, Zágráb), ahol már részletes mérési programok folytak. Abban az évtizedben indult meg a hóvastagság, a szél, a napfénytartam és a csapadékmennyiség mérése is. Továbbra is gyorsan gyarapodott a megfigyelőhelyek száma: 1900-ban már 765, 1910-ben pedig 1426 meteorológiai állomás működött a történelmi Magyarországon. Méréseik több évtizedes adatbázisára és az addig megjelent monográfiákra támaszkodva írta meg Róna Zsigmond a Magyarország éghajlata című könyvet (1909), amely több évtizeden át határkövet jelentett a hazai éghajlatkutatás történetében.
A trianoni békeszerződést követően (1920) az új országhatárokon belül 320-ra csökkent a meteorológiai állomások száma. Közülük 55 volt klímaállomás és 265 csapadékmérő hely. A két világháború közötti évtizedekben az összezsugorodott országterületen újból megkezdődött a megfigyelőhálózat bővítése, ami a második világháború után sem fejeződött be.
Ezt a cikket valamelyik szabad polcon heverő újságban találtam, a mi könyvtárunk remek hely volt abból a szempontból, hogy sohasem tartottak benne túl nagy rendet. Unalmamban olvastam el, de nagyon érdekesnek találtam, sőt, egyenesen elvarázsolt a cikk, be is másoltam egy francia kockás füzetbe, amit akkoriban kezdtem arra használni, hogy idézeteket gyűjtsek belé, lejegyezzem a kedvenc verseimet. Azért varázsolt el, mert olyan érzésem támadt tőle, hogy jobban magába foglalja az elmúlt időket és életeket, mint bármely regény vagy történelemkönyv, ebbe a társadalomtörténettel foglalkozókat is beleértve, azt az új irányzatot, amit felénk akkoriban fedeztek fel és az volt a lényege, hogy újraírják a történelmet egy egészen új szempontból, a padlások titkai felől – legalábbis nekem akkor így magyarázta a muzeológiatanárom, aki történész is volt. A padlásokon rejlő tárgyak, könyvek, feljegyzések és a szóbeli visszaemlékezések által a városok új történetét kezdték írni, ami sajátos megközelítést tett lehetővé, mert a tények és történések objektív szemlélete mellé felsorakoztatta a szubjektív módon felhalmozódott tárgyi, írásos és szóbeli emlékeket is, persze tudományos módszerek által feldolgozva.
Na, mindegy, ezt akkoriban nagyon komolyan vettem, fel is mentem a padlásra, ott akadtam rá például a Bors és fahéj című kötetre, amiről kiderült, hogy az egyetlen könyv, amit apám olvasott – saját állítása alapján, ami természetesen hazugság volt, de ez gondolkodóba ejtett, mert hogyan lehet tudományos módszerrel kiszűrni a hazugságot, vagy ami még rosszabb, mi van akkor, ha a tények, adatok, összefüggések, amiket történelemből tanulunk, ugyanolyan hazugságokra alapulnak, mint amilyent apám benyomott nekem, szórakozásból. Ebben a helyzetben, meglehetősen kétségbeejtő helyzetben, hiszen a választott pályámba vetett hitem ingott meg, akadtam rá a meteorológiáról szóló cikkre. És akkor szinte biztos voltam abban, hogy ez nem csak komoly, ám értelmetlen, mondhatom, önmagában és önmagáért létező tudomány, hiszen amit a híradó végén időjárás-előrejelzésként mondanak, az vagy úgy lesz, vagy pont nem, az pedig, hogy száz éve hogyan volt az évnek ebben a szakában, egyáltalán nem számít. Csak mint érdekesség, akár a radió reggeli adásában elhangzó ,,ezen a napon történt”-egyveleg. Viszont igenis használhatóak ezek a visszamenőleg meglévő adatok a történelemnek abban az újszerű irányzatában, a padláskutatásban. Aki hozzájut az időjárási adatokhoz, az sokkal nagyobb biztonsággal tudja értékelni egy város életében bekövetkező változásokat is. Mert ha rendkívül esős volt egy év és kirohadt az összes búza, akkor logikus, hogy megnő a kártyán elvesztett birtokok száma, és ezzel párhuzamosan az öngyilkossági statisztikák is emelkedő tendenciát mutatnak. Biztos voltam abban, hogy ez járható út, ha nem is az érettségi dolgozatomban, de a későbbiekben jól fel tudom majd használni, amennyiben nem akarok színházi előadásokkal foglalkozni. Az érettségire készülve, a régi újságokat lapozgatva nagy élményem volt Blaha Lujza, Kabos Gyula vendégszerepléséről szóló minden hírlapi tudósítás.
Nagyon sok kételyem és tervem volt egyszerre, párhuzamosan futottak a fejemben, de mindegyiknek a hátterében egyetlen szándék volt, kiküszöbölni a hazugságot. Kiszűrni a hazugságokat, leleplezni, mint apámat, sorolva a könyveket, amiket olvasott, büszkén figyelni a reakcióját. Ami egyébként nem volt nagy valami, megvonta a vállát és annyit mondott, nem számít. A kérdés az, hogy miért mondtam, amit mondtam. De ezzel nem volt időm foglalkozni, reggelente terveim és céljaim voltak, talán a kávé illata vagy a napsütés tette. Nem tudom, de a mai napig elő szokott velem fordulni a reggeli kávé közben, amikor a madaraktól vagy a reggeli naptól olyan erősnek érzi magát az ember, hogy tervei és céljai lesznek.
Közben pedig izzadtam, akár egy ló, hihetetlenül forró és száraz nyárelő volt. Sokat fújt a szél is, szerintem sirokkó lehetett, megbolondult tőle az ember, sajgott a feje és minden csontja, még a varratok is a koponyáján. Nem szerettem ezt a meleget, úgy értem, nagyon élveztem volna még a fejfájás ellenére is, mert szeretem és bírom a meleget, csak rendkívül izzadós fajta vagyok, és ez nagyon ocsmány. Ha nem fehérben vagy feketében voltam, a hónaljam környéke percek alatt átnedvesedett. Volt egy lila blúzom, az percek alatt mélylilára, püspöklilára színeződött a karom környékén, de nemcsak a hónaljamnál, hanem majdnem a derekamig, végig a blúz két oldalán hatalmas püspöklila foltok terjengtek, a hátamon is egy hosszúkás pecsét, a mellem alatt is, gyakorlatilag merő víz volt a blúz és benne én. Persze ha fehérben vagy feketében voltam, akkor is csuromvizes voltam, de nem látszott. És az, amit nem lehet látni, egészen más. Undorító volt így élni, a testem fürdött a sós verítékben, az arcom pedig száraz volt, akár egy száraz tó. Száraz tónak nedves partján, döglött béka kuruttyol. Nagyjából így foglalhatom össze, hogyan éreztem magam azokban a forró hónapokban, és akkor még hol volt augusztus, amikor a furcsa eset történt. Kuruttyoltam, akár egy döglött béka, arcom száraz tó, testem a nedves partja. És semmit nem lehetett tenni ellene, ahogyan csorgott a víz a testemen, attól kirázott a hideg, lúdbőrössé vált a testem és furcsa, lágy érzések kerítettek hatalmukba, amikről egyáltalán nem is akartam tudomást venni. Volt egy magas fiú, egyébként birkózó, ez önmagában elég érdekes volt, mert minden birkózó, akit csak a városban ismertem, úgy értem látásból, egytől egyig alacsony volt és szakközépbe járt, ha egyáltalán. Sokan közülük nyolcadik után munkába álltak, és szabad idejükben a zsákolásból maradt erejükkel birkózni jártak, füleik tépett, cakkos, begyógyult sebhelyek voltak. Olyannak tűntek, mint egy sebhely. Homlokuk is alacsony volt, úgy látszik, ez olyan birkózós-boxolós jellemző. De az a magas fiú nem ilyen volt, a füle elképesztően szép, nem a kicsisége, hanem a hibátlansága tette széppé, hogy nem engedte gyűrni-csavarni, vagy olyan ügyes volt, hogy el sem jutottak a füléig, nem tudom, soha nem láttam a birkózószőnyegen. És korábban gimnazista volt, még emlékeztem is rá, vagy a folyosón láttam a fényképét. Ettől a fiútól nemcsak úgy lettem lúdbőrös, mint a testemen folyó izzadságtól, hanem különösen, mintha szelek járnák át a testem. Sajnos észre sem vett, úgy járt egy lánnyal, hogy szét sem nézett. Mindez nem tette könnyebbé azt a nyárelőt, a pénztelenséggel, az éjszakában ropogó fegyverekkel, a tankoktól felmart úttesttel. A hiányzó tanárokkal, akik tartalékosként tűntek el a tanáriból. Olyan volt, mintha a testem külön életet élt volna, viháncolt volna a verítékben, miközben csonttá kellett volna száradnia. Olyannak láttam magam, mint Karcsi volt, aki a halotti torokon vicceket mesélt, szerinte nem tahóságból, hanem oldani akarta a hangulatot. Másfelől viszont olyan érzése is volt, mint amikor egy nagybeteg elpanaszolja a baját, és a másik elragadja tőle a szót, hosszan ecseteli, hogy a melegtől állandóan pattanás nő a bugyija korcánál, és mennyire zavarja. A nagybeteg a város volt, azt hiszem, így éreztem, de lehet, hogy ezt csak visszafelé gondoltam, amikor bekövetkezett az a furcsa eset.
A szelek lassan támadtak fel, és észre sem lehetett venni, mikor állandósultak, valahogy egyszerre váltak a mindennapok részévé, eleinte még rácsodálkoztak az emberek, nagyon furcsa volt, errefelé tavasszal fújtak a böjti szelek, aztán elcsendesült a határ, ellágyult a táj. Sirokkószerű szél volt, legalábbis ezt mondta mindenki, szerettük volna megkérdezni a földrajztanártól, de ő a határ túloldalán volt. Nagyon sokáig nem mertem senkitől megkérdezni, lehetséges-e errefelé a sirokkó, Afrika lehelete. Az évek azt mutatták, noha ebben biztosan nincs semmi következetesség, úgy értem, attól, hogy mérik, mennyi eső esik évente vagy az év bizonyos szakában, még nem számítható ki, hogyan fog alakulni a következő év, aszályos lesz-e vagy ellenkezőleg, az időjárásban – és ebbe a szél is beletartozik – csak a bizonytalanság a biztos. A változékonyság. Azt mutatták az évek, hogy amikor a várost eléri a sirokkó, mintha Afrika sötét és terhes természete telepedne ide, furcsa események történnek.
Anyám azt mondta, hogy a változékony időjárás kedvezőtlenül hat. Ezzel inkább engem akart megnyugtatni meg biztos saját magát is, mert már nem lehetett legalább részben nem venni tudomást azokról a dolgokról, amik a városban történtek. Az után a furcsa esemény után különösen nem. Akkor már jócskán benne jártunk a nyárban, az állandósult szél borzolta az idegeket és a fákat, én nem csináltam semmit, csak hevertem a leeresztett redőnyök mögött és olvastam, Karen Blixen regényét, mert azon a nyáron vetítették a filmet a nyári moziban, és borzasztóan megtetszett nekem. Bemásoltam egy rövidebb részt a francia kockás füzetembe.
Megtaláltuk a megjelölt kávésorokat, egy pillanatra megálltunk, majd egymás után elindultunk közöttük. Lábunkra mokaszint húztunk, nem ütöttünk zajt. Az izgalomtól reszketés fogott el, nem mertem közel menni Danyshez, nehogy észrevegye és visszaküldjön, de nagyon lemaradni sem mertem, mert bármelyik pillanatban szüksége lehetett a lámpára. Mint később rájöttünk, az oroszlánok már jártak a dögnél. Amikor meghallottak vagy megszagoltak bennünket, egy kicsit odébb mentek, be a cserjék közé, hogy megvárják, míg elhaladunk mellettük. Valószínűleg azért, mert úgy találták, túl lassan lépkedünk, az egyik mélyen, rekedten felmordult nem sokkal előttünk és jobbra. Olyan halk volt, hogy abban sem lehettünk biztosak, hallottunk-e egyáltalán valamit. Danys megtorpant, és anélkül, hogy hátrafordult volna, megkérdezte: – Maga is hallotta? – Igen – feleltem. Továbbindultunk, és a rekedt morgás megismétlődött, ezúttál már egyenesen a jobb oldalunkon. – Gyújtsa meg a lámpát – szólt rám Danys. Ez nem volt olyan könnyű, Danys ugyanis jóval magasabb volt nálam, s nekem a válla fölött a puskájára, valamint a puska elé is kellett vetítenem a fényt. Amint bekapcsoltam, az egész világ hirtelen vakítóan megvilágított színpaddá változott, a kávéfák vizes levelei fénylettek, a földön egyenként kirajzolódtak a rögök. [...] Amikor a lövés közvetlenül mellettem eldördült, készületlenül ért, hirtelenében azt se tudtam, mit jelent, mintha mennydörgés lett volna, mintha egyszeriben én magam kerültem volna az oroszlán helyébe. Úgy vágódott el, akár egy kődarab. – Tovább, tovább azt a fényt! – kiáltotta Danys. Odébb fordítottam a lámpát, de a kezem úgy reszketett, hogy a fénykör, amely most az egész világot fogva tartotta, s amelynek én parancsoltam, szinte vitustáncot járt. Hallottam, ahogy Danys felnevet mellettem. – A lámpamunka annál a második oroszlánnál kissé retyketeg volt – mondta később. A vitustánc közepén azonban ott volt a második oroszlán, már távolodott is tőlünk, félig eltakarta egy kávécserje. Amint a fény utolérte, hátrafordította a fejét, és Danys lőtt. Kizuhant a körből, de felkelt és újra belekerült, felénk pördült, és épp amikor a második lövés felcsattant, hosszú, dühödt hörgés tört elő a torkából. Afrika egy másodperc alatt végtelenül nagyra nőtt, Danys és én pedig, akik rajta álltunk, mérhetetlenül kicsivé zsugorodtunk. A lámpa fénykörén kívül nem volt semmi más, csak a sötétség, a sötétségben kétfelé oroszlánok, és az égből eső hullt.
A könyvet tán végig sem olvastam, untam a sok fekete-történetet, de ezt a részt újra és újra elolvastam, szinte fejből tudtam, magamban is felmondtam, miközben feküdtem az ágyamon,  rám néz és többé nem enged. Elmeséltem anyámnak is ezt a jelenetet, talán őt is meghatotta, ugyanakkor megrémítette, amit a szememben láthatott, mert azt mondta, Léni, remélem tisztában vagy azzal, hogy ilyesmi csak a regényekben lehetséges. Amire én azzal vágtam vissza, hogy akkor ez a forró, sirokkószerű szél sem lehetséges és az sem, hogy olyan ez az év, mintha álmunkban kiraboltak volna bennünket, nem maradt semmi, csak a sok cserebogár a kertben. A változékony időjárás kedvezőtlenül hat, ez biztosan így van, a többinek pedig hamarosan be kell fejeződnie.
Pedig még csak akkor kezdődött.