hirdetés

Lovas Ildikó: Az évek múlásával Miss Marple-osodok majd talán

2009. március 6.
Írogatsz még? című interjúsorozatunk eheti válaszadója Lovas Ildikó, akivel az írás idejéről, a szabadságról és a röghöz kötöttségről, a szarkalábakról és a vidéki perspektíváról beszélgettünk.
hirdetés

Darabos Enikő kérdezi tőled: Mi ez a nagy csend, hol élsz, hogy írsz/hogy élsz, hol írsz?


Lovas Ildikó: Nincs akkora csönd, legalábbis remélem, ha meg igen, akkor az jófajta. Ugyanott élek, ahol eddig is, ugyanott írok, ahol eddig is, a Kertvárosban Szabadkán, arra, hogy hogyan élek, nem tudok jó választ adni, a negyvenen túliak kevesebbet-többet látó szemével. Ez némileg hátráltat az írásban, sok a kérdés, kevés a hang. Bennem. De különben sem gondolom, hogy ezt az írás-dolgot egyforma ritmusban kellene csinálnia mindenkinek. Az enyém ilyen: gyors-gyors, lassú.

Tudható, hogy aktívabban veszel részt a Vajdaság politikai életében. Ebből adódóan biztosan kevesebb az időd az írásra. Amikor hasonló kérdésekről Keresztury Tiborral, aki a Stuttgarti Magyar Intézet igazgatója, beszélgettem, ő azt mondta, hogy igen ám, de annyi prózai megmunkálásra alkalmas tapasztalat halmozódik fel egy ilyen munka során, hogy győzze majd megírni, amint lejárt a mandátuma. Te is hasonlóan vagy ezzel?


L. I.: Nem kevesebb az időm, mert biztos vagyok abban, hogy az írás egy másik időben történik meg. Ha így nézzük, akkor nem volt több időm az előző két regényre sem, hazamentem a munkából, mint minden más köztisztviselő és délután írtam, mint minden más író – aki délután ír. Ilyen szempontból nem kevesebb az időm. Más az időbeosztásom. A mondatokat pihentetem. Ez igaz. De amit Keresztury mondott, azzal teljesen egyetértek. A tapasztalatok mennyisége és minősége ijesztően megváltozik. De ennél is több történik. Minden, amit tudni vélsz az emberről, más megvilágításba kerül. Amiként az is, amit magadról tudni vélsz. Meg az, amit mások vélnek tudni rólad. Ez utóbbit menetközben kell feldolgozni, hideg-meleg, támogatás, értetlenkedés, minden van benne. Többek között ezért is pihentetem a mondatokat. Elkezdtem ugyanis magyarázkodni a szövegeimben. Az rossz. Részt venni egy megváltozott szellemiségű politizálásban, jó.

A kortárs magyar irodalomban jelentős recepciót és reputációt szerzett a legutóbbi két regényed. Ezzel mintegy, nem először, bebizonyosodott, hogy kétség kívül egy magyar irodalom van. Ennek ellenére vannak-e negatívabb benyomásaid is, amelyek arra a sokat emlegetett budapesti vízfejűségre mutatnak?

L. I. : Köszönöm, hogy ezt mondod, magam is így éltem meg, hangos volt s siker, nekem nagyon, egyáltalán nem számítottam rá, de ez a kiadó és a szerkesztők érdeme is, úgy értem, a könyvet az író írja, de a könyv élete közös munka. Örültem a sikernek, annak, hogy igazoltam a bizalmat, és azt, hogy egy magyar irodalom van. Nekem ez nagyon fontos, képtelenség volna másként gondolnom erre, az irodalmunkra, a szavainkra, az asztaltársaságokra, amelyek nem az országhatárok mentén mások. Te régóta ismersz, tudod, hogy soha nem voltam túlbuzgó az irodalmi jelenlétben, ellenkezőleg. Azt tényként kell elfogadni, hogy igazán az történik, ami Budapesten történik, legalábbis az látszik nagyon. Mondjuk úgy, ami Budapesten is megtörténik, az igazoltabban létjogosult. Engem ez nem zavar, ha Szegeden élnék, akkor se lennék többet jelen. Viszont megtalálnak Budapestről és máshonnan is, ez nagyon jó. Vannak visszajelzések a regényekre, íróktól, olvasóktól. Nekem ennyi elég. Mondok egy példát is: amikor a Kossuth Rádióban elhangzott a Kijárat, nagyon sokan kerestek meg, megdöbbentő volt. De ez is közös történet Németh Gáborral, Zoltán Gáborral és Jordán Adéllal. Ehhez nem kell ott élni, ehhez elég az, hogy érzik, érezzük a mondatokat.

Biztosan lett volna lehetőséged felköltözni Budapestre, nem tetted. Hogyan tudnád megközelíteni ennek a „röghöz kötöttségnek” a természetét?

L. I. : A Kijárat az Adriára erről a röghöz kötöttségről szól. Már nem tudom megközelíteni jobban annál, amit ott leírtam. Nem éreztem, hogy fel kellene költöznöm. De azt éreztem, hogy sehol másutt nem tudnék élni. Élvezem ezt a várost, Szabadkát, a kertemet, a szobáimat, a családi délutánokat. Azt, hogy a fiam barátai rendre ott töltik az idejüket, megengedik, hogy kiszolgáljam őket, morogjak, jelen legyek. Ismerem őket kicsi koruktól. Ez az élet így kerek. Nem is nevezném röghöz kötöttségnek. Szabadságnak nevezném. Amivel kitöltöm a hiátusokat. Az életem hiátusait. Ezt itt és így tudom a legjobban megtenni.

Úgy látszik, soha nem érdekelt feltűnő és elkötelezett jelleggel az ún. női irodalom kérdése. Mégsem tagadható, hogy nem csak vajdasági, hanem női íróként is komoly figyelem kíséri magyarországi pályádat. Tapasztaltad-e ennek előnyét, volt-e amikor terhesnek érezted?

L. I.: Oh, tudod, negyven után már csak a hátrányok vannak. Vegyük például a szarkalábakat. A minap olvastam, hogy huszonöt éves kortól kell szemránc krémet használni ahhoz, hogy negyven körül ne hálózzák be a szem környékét a szarkalábak. Ezzel elkéstem. Behálóznak. Ugyanígy vagyok a női irodalom kérdésével. Behálóz, jelen van, mégpedig úgy, hogy semmit nem tettem érte, nem voltam hangos, nem voltam érdeklődő, nem tanulmányoztam. De nőként vagyok író, így valószínűleg nem elkerülhető a női irodalom jelenléte az írói létemben, az irodalmi jelenlétemben. Ezt elfogadom, nem akarok jobban a részévé válni annál, mint amennyire a regényeim által válhatok. Ez a legtöbb. Nem érzem sem előnynek, sem hátránynak. Ha mondhatom így, vidéki szemlélője vagyok. Az évek múlásával missmarple-osodok majd talán, megfigyelésekben, szarkazmusban, keserűségben, ellágyulásban. Fogalmam sincs. Ha sikerül, öregasszony leszek. Az jó lesz, csak el kell fogadnom önmagam. Azzal majd megbirkózom, talán írom is.

Két évre előre pillantva, mi az, amit ha elérnél, elégedettnek mondanád magad?


L. I.: Jó anyja legyek a fiamnak. Minden maradjon körülöttem, ahogyan most van. Ezért kell legtöbbet dolgozni, hogy ne rontsunk a dolgokon. Fejezzem be azt a regényt, amihez hozzáfogtam, de egyelőre félelmet kelt bennem, kételyekkel tölt el. De leginkább elégedett akkor lennék, ha két év múlva is megkeresnél, emlékeznél rám, jó lenne Neked, hogy beszélgessünk. És másokkal is így szeretnék lenni. Egy kávézás az maga a boldogság. Legyenek ehhez emberek, legyek én.

Szilágy Zsófitól kérdezem, hogy tovább írja-e a Móricz-könyvét?


Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.