Lövétei Lázár László: Hunyt mesterem
A Tehetséges Magyarországért Alapítvány Szépirodalmi pályázatának első helyezettje
A Tehetséges Magyarországért Alapítvány Szépirodalmi pályázatán első helyezést Lövétei Lázár László esszéje, második helyezést Császár Mónika Zero című novellája, harmadik helyezést Benedek Szabolcs A költő halála című írása ért el. Benedek Szabolcs és Császár Mónika írásai után most Lövétei Lázár László díjnyertes esszéjét közöljük.
- 2007. április 4.
„Övé az ég”, mondták a régiek Arany Jánosról. „Övé a föld”, helyesbített Kosztolányi. Mindenki tudja, mi történne, ha „az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarországot” és csak Arany művei maradnának a helyén. Szerb Antal híres mondata ugyanolyan túlzást tartalmaz, mint az azt megelőzőek, ideje tehát megírni a magyar Arany-kultusz természetrajzát. Mondanám, ha kritikus volnék! Én viszont nem kritikus vagyok, hanem verseket író ember, aki egy csöppet sem ijedek meg az efféle, „kultikus nyelvhasználatú” szövegektől, sőt! Megnyugvással tölt el, hogy nem velem van a baj, amikor szuperlatívuszokban beszélek Aranyról. „Nem ismerek az egész földgolyón nagyobb művészt Arany Jánosnál, sem az élők, sem a halottak között”, állította Kosztolányi. Ámen. „[Arany életműve] irodalmunk aranyfedezete. Színarany”, mondta Márai, és én ezt a véleményt is hajlamos vagyok elfogadni (még akkor is, ha érzem, hogy Péterfy Jenő joggal tartotta elhibázottnak a Tamburás öreg úr utolsó versszakát). Arany nálam sem lehet vita tárgya. Én is Arany-hívő lettem...
Már kolozsvári bölcsészhallgatóként, ha éhesen kellett lefeküdnöm, A tudós macskája sorait mondogattam:
„De a macska nem üdült fel,
– S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.”
Persze, egy költő attól még nem lesz mesterré, hogy az ember tudja néhány verssorát. A Thalész-tételt is tudom, mégse merném matematikusnak vagy Thalész-tanítványnak mondani magam. A kolozsvári Műszaki Egyetem elsőéves hallgatójaként sikeresen vizsgáztam a relativitás-elméletből, de hol voltam én (és hol vagyok most) Einsteintől?...
Ha viszont egy kicsit komolyabban veszem Aranyt, máris „gyanússá” válik a helyzet. Tudom például, hogy Arany A tanári kar címen disztichonba szedte nagykőrösi kollégái nevét:
„Lengyel, Arany, Kiss, Nagy, Weiss, Pajzán, Mentovich, Ádám,
Varga, Szilágyi, Szabó, Szarka, Losonczi, Deák.”
Ha tehát én, mondjuk, hexameterbe akarnám szedni hét kedvenc, világirodalmi mércével mérve is jelentős erdélyi magyar költőm nevét, Arany-tanítvány válna-e belőlem? Lássuk csak:
„Jékely, Szőcs, Kányádi, Szilágyi, Kovács, Dsida, Székely.”
Itt bizony már bonyolódnak a dolgok. Mert rögtön arra gondolok, vajon meg fog-e sértődni Kányádi vagy KAF azért, mert csak harmadiknak, illetve ötödiknek jött ki a hexameterben. Mert ez bizony már nagyon is Arany János-i aggodalom. „...gyáva ugyan sose volt, de [...] óvatosan bátor”, írta Móricz Aranyról. Azt nem tudom, hogy Arany aggódott-e Mentovich Ferenc disztichonbeli hetedik „helyezése” miatt (elvégre Mentovich mégiscsak Kossuth puskaporgyárosa volt, tehát akár meg is sértődhetett volna), de azt tudom, hogy Ferenc József 1857-es magyarországi látogatásakor csak elkezdte A walesi bárdokat, írt viszont helyette egy Köszöntő-dalt (igaz, ez utóbbit – állítólag – Erzsébet királynőnek írta). Tudom továbbá, hogy báró Eötvös József rábeszélésére mégiscsak elfogadta Bécstől a Szent István-rend nagykeresztjét (igaz, a kitüntetéssel járó bárói címet soha nem használta).
Szóval: bonyolódnak a dolgok. Kezdenek érdekelni Arany életének a részletei is. Minden, ami Arannyal kapcsolatos. Olvasok másokat is, de szinte minden nap hozzá térek vissza. Kíváncsi vagyok, hogy egy rím hívószavára ő mit válaszolna. Képes vagyok átnyálazni egész költői életművét, hogy előfordul-e nála az a bizonyos hívószó, és ha igen, annak is utánanézek, hol élt akkoriban, amikor a verset írta. Hogy milyen lehetett a kedélyállapota. És az kifejezésre jut-e a rímben? Vissza tehát Arany életéhez...
Bizonyos Szabó Istvántól, egykori geszti esperestől tudjuk, mi volt Arany kedvenc étele: „Paprikáscsirke galuskával és túróscsusza tejfellel nyakon öntve...” Kell-e nekem tudnom, mi volt a kedvenc étele, hogy a tanítványa lehessek? Nem csak szimpla „tinédzseres” kíváncsiság-e az egész, valami ahhoz hasonló, ahogy egy mai fiatal Britney Spears reggelije vagy Bono legújabb jótékonykodása után kutat a Popcorn című magazinban? Arany vajon jótékonykodott-e? Még manapság is elhangzik a vád, hogy pénzt adott ki uzsorakamatra. Ercsey Sándor ügyvéd, Arany pénzügyeinek intézője írta Arany Jánosnénak 1860. január 25-én: „A férjed által küldött 720 fntot, a mint annak idejében írtam volt is, Lovassy Ferinek adtam ki, oly módon, hogy ő azt egy évig visszafizetni nem tartozik; miután ő nem 720 fntról, hanem 800 fntról adott részetekre kötelezvényt.” A 11,11%-os „profit” már uzsorakamatnak számít-e? Nem tartozik ide, de azért megemlítem, hogy nagyapám a liszt mindenkori árához kötötte kölcsönadott pénze értékét. Lett is nagy ribillió az 1990 utáni infláció idején. Mikor nagyobb számjegyű összeget kellett volna visszaadnia, mint amiben nagyapámmal korábban megállapodtak, nagybátyám annyira megsértődött, hogy el se ment az apja temetésére...
Fölhánytorgatták továbbá, hogy Arany, költő létére, gabonakereskedéssel is foglalkozott. Na és? (Balassi sem jókedvében járta „jó hamar lovakért” „Erdély földét...”) Nem bocsátották meg neki, hogy 200 hold földbirtok ura is volt. Hogy versben kesergett az akadémiai lakás ügyében. Ésígytovább. Csupa ilyen fontos kérdés volt/van napirenden az irodalmi köztudatban.
De vajon tényleg annyira fontosak-e ezek a dolgok? Számomra igen. Például azóta, hogy megtudtam: a Goethe után szabadon című bájos kétsorosa („Pénzt, időt hogy vertem el, / Arra e kis könyv felel...”) annak apropóján született, hogy összekötötte „könyvbe” a 2-3 forintos cecheket egy-egy családi ebédről, én is megértőbben nézek a korábban annyira utált számláimra. Hiszen csak játszani kell egy kicsit! Még a végén kiderül, hogy nemcsak „félénk, ideges lélek”-ből állt ez az ember! Arany Juliska közölte levélben nagykőrösi barátnőjével, Pepikével, hogy édesapja a Margitszigeten ráírta nevét egy darab kőre. Vajon mennyit érne ma valamelyik aukción egy ilyen aprócska autogram?
S vajon én mikor hagyok föl a bálványimádással? Vagy bálványimádásnak számít-e, ha Arany 1856-os Kisebb költeményeit tartom a magyar irodalom legfontosabb és legjobb verseskötetének? Bálványimádás-e, ha arra készülök, hogy összehasonlítom egy nagy tanulmányban Arany kötetét az 1857-es Les Fleurs du Mallal (azzal a tudománytalan célkitűzéssel, hogy Arany kerüljön ki az összehasonlításból győztesen), meg lévén győződve, hogy Arany nemcsak az Őszikékben „spleenesen” dekadens, hanem már a kezdet kezdetén is az? „Harmónikus versei idején meg van hasonolva önmagával”, írta 1917-ben Kosztolányi Aranyról. Hány harmonikus sora van Aranynak az Itthonon és a Visszatekintés utolsó versszakán kívül? A többi vagy elégia, vagy torz fintor. De milyen versek! A rab gólya (1847) például a világirodalom legszebb madaras verse. Sokkal szebb, mint Az albatrosz (1859). Szerintem.
Vannak még ilyen, Arany Jánossal kapcsolatos leg-jeim.
„Szomorú képére rőt kalapja alá-
Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.”
A magyar irodalom legtökéletesebb soráthajlása. Aki nem látja az épp „alá- / hullni” készülő kalapot, az ne olvasson verset.
Fiatal fejjel, Kolozsváron, merész kijelentésre ragadtattam magam: épp pedagógiai gyakorlatot végeztem az Apáczai Csere János Líceumban, amikor azt találtam mondani, hogy ha igaz az az állítás, miszerint A 6-os számú kórterem a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor az is igaz, hogy Arany Kertbenje a világirodalom legkegyetlenebb verse. Meghal a szomszédban egy gyerek, a költő pedig kertészkedik. Senki nem részvétel a bánatos apának. Majd következnek a döbbenetes sorok a részvétlenségről:
„Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.”
Mennyire kell valakinek elkeseredni ahhoz, hogy képes legyen leírni ilyen sorokat? Azóta is szorgosan olvasom a magyar- és világirodalmat, de a fenti soroknál kegyetlenebbeket még nem olvastam...
És mennyire kell merésznek lenni egy költőnek ahhoz, hogy le merje írni a magyar irodalom leghideglelősebb képzavarát?
„[Hadúr] Lovai körmétől lágy levegő csattog”
– írja Arany a Buda halála VIII. (Etele álmot lát alcímű) énekében, hetven évvel megelőzve Nabokov tételét, mely szerint „a képzavar besorolható az enyhén lidérces álmok kategóriájába.”
Ezek után talán már mondanom sem kell, hogy az V. Lászlót tartom a magyar irodalom legjobb (legjobban megcsinált) versének. Micsoda felfordulás egy picinyke, tenyérnyi helyen! S azok a perfekt rímek!...
Apropó perfekt rím. Az Arany-tagadó Ady még híres (1911-es) „megtérésében” is kárhoztatja Aranyt kiszámítható rímei miatt. Mi jöhet a „seb”-re rímnek, kérdezi. Nyilván a „kisebb”. És tényleg: fél óra alatt akár száz darabot is össze lehet válogatni „perfekt” Arany-rímekből (csak úgy, találomra, íme öt darab: abban/vastagabban, ujja/fujja, tövét/övét, széjjel/éjjel, ottan/elhagyottan). Abban semmi meglepő nincs, hogy az Arany-hívő Kosztolányi le meri írni a vegyszer/egyszer rímet, de az már igenis elgondolkodtató, hogy Az Illés szekerén című – 1908-as, tehát még jócskán Ady mégtérése előtti! –kötetben a következő perfekt rímet találni:
„Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs, ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.” (Imádság háború után)
Lehet, hogy mégis zseniális költő volt Arany János? Alighanem; hiszen a zseniális költő (Arany szóhasználatával élve: „égi költő”) legjobb „meghatározását” is tőle loptam (A jó öreg úrról című verséből): „Az együgyű is érti részben, / De a tanult se teljesen...” Ennél rövidebben és pontosabban tényleg nem lehet leírni egy zsenit. Ki merné tagadni például, hogy a sokak által a magyar irodalom legszebb „szöveghelyének” tartott Petőfi-sorokban („Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet...”) van valami földöntúli ragyogás, ám megmagyarázni senkinek nem sikerül, honnan ez a fény...
Ahogy nekem se fog sikerülni megmagyarázni, miért épp Aranyba szerettem bele. Mondhatnék egy csomó üres szólamot: hogy tetszik az Arany-versek tömörsége, klasszikus tisztasága és más irodalomtörténeti közhelyet. Egyvalami viszont biztos: szívesen álltam volna ennek a zseninek az ágya mellett – esetleg holmi versekkel zargatva az öreget. „Ő ismerte a süket Beethoven, a vak Milton, a sánta Byron és a beteg Heine szenvedését is”, írta róla Kosztolányi. Biztos vagyok benne, hogy nem lett volna terhére az én ilyen-olyan nyavalyám se. Engem pedig nem zavart volna az epeműtétje miatti orrfacsaró bűz...
Nemrég tudtam meg, hogy az OSZK Kézirattárában megtalálható Babits Arany Jánoshoz című szonettjének 1909-es változata is, ahol a „Hunyt mesterünk” helyett a sokkal személyesebb „Hunyt mesterem” szerepel. Nem tudom, mi késztette Babitsot a változtatásra, az viszont tény, hogy én nem mernék más nevében beszélni. Ezért is választottam privát „apológiám” címének a Hunyt mesteremet. De az sem kizárt, hogy egyszerűen csak önző vagyok, és nem akarok Arany fölött mással osztozkodni. Egy tanítványtól ennyi lojalitás igazán elvárható! Ahogy talán azt sem kell különösebben magyaráznom, miért fogom március 2-án rövid versikével köszönteni a Mestert:
profán köszöntő
a 190 éves Arany Jánosnak
legyen az égben is torta
s harsogjon a „Happy birthday...”
ezért olvaslak naponta
legyen az égben is torta
lepjen el a földi posta
szűk legyen az Arany-szentély
legyen az égben is torta
s harsogjon a „Happy birthday…
Lövétei Lázár László bemutatkozása
1972. február 2-án születettem Lövétén. 1998 óta a Székelyföld szerkesztője vagyok. Csíkszentdomokoson élek.
Tanulmányok: Tamási Áron Líceum, Székelyudvarhely, 1986–1990; Műszaki Egyetem, Kolozsvár, 1990–1992; Babe
ş
-Bolyai Tudományegyetem, magyar–román szak, Kolozsvár, 1993–1998.
Díjak: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1998; Faludy-díj, 2001; Déry-díj, 2005.
Kötetek: A névadás öröme (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1997); Távolságtartás (Pro-Print, Csíkszereda, 2000); Két szék között (Kalligram, Pozsony, 2005).
Fordításkötet: Mircea C
ă
rtărescu: Lulu (regény) (Gondolat, Budapest, 2004); Alexandru Vakulovski: Pizdec (regény) (megjelenés előtt a Gondolatnál); Doina Ioanid: Itt az ideje, hogy fülbevalót viselj (versek) (kiadó nélkül).
Hozzászólás