hirdetés

Lugosi Viktória: Vándorhomár (részlet)

2018. június 25.

Aszerint osztályozta a körülötte lévőket, hogy mekkora fájdalmat okoznak. A sebeket újra és újra ki kell tisztítani, hatalmas felületeken át kell kötni, ahol bőr híján magába a húsba ragadnak bele. Az elején altatnak, aztán áztatják a kötést, de még akkor is tépésnek tűnik, és a kötéssel jön minden, a nyers való. – Lugosi Viktória könyvhétre a Park Kiadónál megjelent regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Miklós hívta ki a mentőket, őt elvitték, és negyvennyolc óra múlva, mikor tetőtől talpig bebugyolálva az égési osztályon magához tért a mélyaltatásból, azt mondták, hogy a férje bekísérte a mentővel, amikor kitolták a műtőből, még ott volt, de amikor magához tért, már nem találkozott vele. Akkor törlődött ki a múltja, akkor lett másodszor is leforrázva.

Az első hetek fehérek. A mindent bebugyoláló kötés, amely a húsba váj, a csöndben harsogva mozduló keményített takaró, a krém a fölé hajoló nővér gumiszagú kezében, mert a gumi határt szab közte és a külvilág között, lepedő és kesztyű, mosható és eldobható, mint ő, képlékeny, szegély nélküli anyag, ami van is meg nincs is. Ami kétségtelenül van, az a pittyegés az őrző monitorán, a sűrű massza a fejében, összefolyó ébrenlét és kábulat. Fehér képek villóznak, burjánzanak, fehér háttér előtt keresgéli a jövője képeit, kihipózott gondolatfoszlányok akadnak fenn a fehér gézháló metsző rostjain.
Először a sokk van és a visító fájdalom, ami mindent ural és töröl, nem kíván mást, csak lekapcsolni, végleg lekapcsolni, nem, nem kell újraindítás, elég. Fehér álomban lebeg. Időlegesen megmenti az alvás, de valójában a vízszintes vágások, amelyek lefejtik róla az elhalt szövetrétegeket, és a kezek megkeresik az első ép sejtrétegeket, isteni kezek, az újrateremtés megkezdődött.
A mennyezeten lévő beázásfoltot éles fogú szörnynek látja, és ha becsukja a szemét, a fűrészes állkapocs még a szemhéja mögött is pulzál egy ideig. Negyven éve nézi a jövő képeit, milyen lesz az esküvő, a diplomaosztás, hogy old meg egy feladatot, pelenkázik, tálalja a vacsorát, mit mond, ha belép az ajtón, és egyszer csak nincs kép. Filmszakadás. Forog az orsó, és semmi. Kép nélkül nincs képzelet, nincs holnap, holnapután.
Nem tudja, mi van a kötés alatt, milyen is ő, Liza, és kivé válik.
Hatalmas darab sertésbőr van a karján és a vállán, ezzel pótolták az elégett sajátját. Ennyit tud. Gyerekkora disznóvágásai és a filmsorozatok műtős képei montírozódnak össze, egy rengő hájú disznó préseli az oldalát.

Szűnik a kábulat, kontúrosabbá válik a világ. Újabb információmorzsa, újabb kép, valahol egy laborban már tenyészik a bőre, még csak néhány száz sejt, de már Liza-bőr, a sajátja. Elképzeli azt a helyet, az apa és Aldehideg szertárából berendezett kémcsövekkel és Petri-csészékkel, mikroszkóp fölé hajoló, fáradt arcú asszisztenseket lát, egyikük kezében az apró csipesz közt az ő egy négyzetcentiméteres bőrdarabja, egy tőle független élőlény, neki szaporodik. És már látja is a nőt, aki hajnalban félálomban kapaszkodott fel a villamosra, aki a félretaposott cipőjét a laborban papucsra váltotta, délután még csekkeket kell befizetnie, és hajfestéket is venni kell, mert fodrászra már nem futja, de most a táptalajra teszi a bőrét, aztán bele egy nagy fémszekrénybe, ahol a hőmérséklet megfelelő a szaporodáshoz. Felvillan a tévébeli Delta-főcím, és béna zene szól, de három hét múlva, amikor a haja már újra lenőtt, és a csekkek már megint gyűlnek a tévéje mellett, kinyitja azt a szekrényt, nagy, vékony hártyát hajtogat ki belőle, és ez a hálószerű anyag az ő saját bőre lesz, vadonatúj, finom bőr. Aztán szigeteket tesznek a hátára, vállára, nyakára kis bőrdarabokból, már látja is, szép zöld fűcsomók terpeszkednek a Margitszigeten, egy kislány kosárkából szórja a magokat a nagy rétre, és reggelenként egyre nagyobb foltokat találnak az ott szaladgáló kutyák, jaj, csak le ne tapossák!, és tavaszra már zöld lesz az egész rét, neki meg szép rózsaszín bőr fedi a nyakát, aludjatok jól, álmodjatok szépet, gyerekek!

Kép nélkül: leértékelt áru lettél, szezon vége, mínusz hetven százalék. Ezt hajtogatja.
Múlt. Még vissza fogod sírni, mondta a nagyi mindenre, amit utált, sárgarépát, szalontüdőt, bolyhos pulóvert. És tényleg visszasírja. Pedig a könny mar. Beszivárog a kötés alá, a leégett arcbőr helyére, és szorítani kell mindent, torkot és szemet, hogy visszatartsa. Hiába.
Fáj. Azt mondják, hogy megégett, de ez nem igaz. A bőr nem megégett, mert ha így volna, akkor a sebek alatt ott volna ő, egészségesen. Ő égett el, az égés összerántotta, beszippantotta, semmivé porlasztotta. Fekete lyuk. Volt hús, nincs hús. A tér, amiből a teste kisajátított egy darabot, visszakapott néhány köbcentit.
„Mint vaknak a tej", mondta az anyja, ha valaki nem értette, amit magyarázott. Fehér. De az milyen? Édes? Zsíros? Híg? Ilyen lenne a fehér?
Mint vaknak a tej, olyan önmagának. Attól fogva, hogy újra tud olvasni, és egy kézzel lapoz, már ismeri a kollagénrostok újrarendeződését és a hegképződés folyamatát, ismerősként üdvözli a fájdalmat felváltó elviselhetetlen viszketést a pruritust, a húzóhegeket. Képben van.
Aszerint osztályozta a körülötte lévőket, hogy mekkora fájdalmat okoznak. A sebeket újra és újra ki kell tisztítani, hatalmas felületeken át kell kötni, ahol bőr híján magába a húsba ragadnak bele. Az elején altatnak, aztán áztatják a kötést, de még akkor is tépésnek tűnik, és a kötéssel jön minden, a nyers való.
A nővérek állítják, hogy jobb, ha gyorsan szedik le, mert a fájdalom intenzív, de rövid. De csak ő tudja, hogy milyen hosszúak a rettegésben töltött hajnalok.
A saját maga donora lesz. Ez aztán a recycling, fullos verzió! Elvesztette a gombot a blúza nyakáról? Levágja a legaljáról, ahol úgyse látszik. A combból metszenek ki egy jókora darabot, azzal pótolják a karon és vállon hiányzó bőrt. Nyilván abból a meggondolásból, hogy a combra nem lesz szükség, majd eldugja, mint a blúz alját a szoknya korca mögé. Elképzel egy krumplihámozót, a Nagy Fehér Megmentő Humby-késnek nevezi, azt mondja, hogy azzal majd ripsz-ropsz lefejti a bőrét, és mire felébred, egy seb helyett kettő lesz ugyan, de az már jó, kezdődik a gyógyulás. És egy reggel aztán a keményített fehér köpenyében, anélkül hogy őt megérintené, ott áll az ágya mellett, a kezét az ép csuklójára teszi. Langyos megnyugvás tölti el. A melléből az ujja hegyéig árad. Erre vártak. Hogy az utolsó műtét után levegye a kötést, hogy végre annyi rohadt hónap után kiderüljön, mivé lett. Az a remény utolsó pillanata, onnantól már nincs semmi, csak a valóság, jó lenne húzni az időt, csak egy kicsit, csak néhány percet még, a keze még a csuklóján, a kötés még a seben, ő látja majd először, mi van belőle a felemelt lapok alatt. Az előbbi nyugalom kifutott az ujjain, hallja a saját szívdobogását. És látja, hogy a Nagy Fehér Megmentő megkönnyebbülten mosolyog, elégedetten pillant ki az aranykeretes szemüvege fölött, ez az, minden rendben, huhh.
De amikor ő is meglátja, aminek a doktor (akiben első perctől bízott) annyira örült, no az a második sokk. Olaj nélkül, szárazon. És még hosszú hónapokon át próbálja feldolgozni, hogy a műtét remekül sikerült, jobb nem is lehetett volna, csak éppen azt felejtették el közölni, hogy az új bőr, a szép és megtapadó bőr nem olyan lesz ám, mint a babapopsi, ahogy elképzelte, friss és rózsaszín. Mert nem. Hanem pontosan olyan, mint aki szarrá égett, vörös és rücskös, összehúzódott hurkák a barna mezőn, koszos cipőfűző egy darab nyers májon. Rettenetes.
Ez van: emigráns lett. A régi bőréhez már nem tartozik, az újban meg sosem lesz otthon.

Az első műtéteken túl, de még arcmaszkban, fájdalomcsillapítókkal telenyomva, de már nem az intenzíven, a fehéret felváltotta a piros. A vér, a seb, a düh. A varokkal jön a barna, szűkebb lesz a bőr, mint a test, egyre kisebbre húzza magát, hogy elférjen, tanulja az alázatot. Hegek lesznek mindenhol, és jönnek a képek a hosszú ujjú nyári ruhákról és arról, hogy többé nem lehet levetkőzni senki előtt. Egy vak előtt talán, de mégsem, kitapintaná a rücsköket.
A varok összehúznak, kevesebb a hely. Költözéskor is, ha kisebb az új lakás, valamit ki kell dobni. De mit? Mi teszi az embert? A teste vagy a lelke? A lélek megbetegíthet, na és a test? A test meg tudja ölni a lelket? Mert ő az övét ugyan nem engedi. Egy kis bors megváltoztatja az étel ízét, egy csipet só meglágyítja a húst, de vajon a seb és a hegek mennyire keményítik meg azt, ami a hús mélyén van?

Hat hónap még nyaralásból is sok, és ez nem pihenés, hanem meló, tizenhat órában nyomja pihenőnap nélkül. Éppen ezt érezte, hogy miközben fekszik, pihen, egy percre sem kapcsol ki, mintha egy kamiont vezetne, csak megy, megy, de sosincs vége az autópályának, nem érkezik meg egy városba sem.
Az arcát rendbe hozták, nyakra, vállra, karra pedig vannak plasztikai műtétek, és onnantól fogva már csak egy gazdag, altruista pasi kell, akit elkápráztat az egyéniségével.

Sír. De a nevetés már nem fáj.
A számolás pedig megnyugtat. Mindenhez mennyiségeket keres, egzakt méretekbe, távolságokba, időtartamokba kapaszkodik. Például hogy ha nyolcvan évet élne, ami pesti értelmiségi nő esetében nem rendkívüli, akkor ez az egész csak az élete százhatvanad részét cseszte el, ami azért nem olyan tragikus. Ha nem nyalogatná a sebeit, és megpróbálna előrenézni, akkor ez a fél év nem vészes ahhoz képest, ha mondjuk ugyanennyit békefenntartóként kellett volna eltöltenie példának okáért Afganisztánban. Százhatvanad rész. Az az ikertornyokból még egy emelet sem, olyan, mintha egy átlagos kutya huszonkét nappal élne kevesebbet, mintha a Lánchíd két méterrel lenne rövidebb, vagy ha Balatonakaliból négyen elköltöznének.
Egyszer kigooglizta, hogy tizenkétszer akkora az esélye arra, hogy belecsapjon az emberbe egy villám, mint hogy repülőgép-balesetben haljon meg. Huszonötezerszer valószínűbb, hogy leszorítják az ember kocsiját az útról, mint hogy eltérítik a gépet, amin utazik. És huszonötször valószínűbb egy közlekedési baleset Namíbiában, mint a Maldív-szigeteken. Szóval igen, ezek után vagy elkezd misére járni, de kurva gyorsan, vagy francba a számokkal.
Bár akkoriban a számok még előbb jöttek, mint a szavak. Két műtét között a kórházban mondta Anettnek, hogy ő alapjában véve kifejezetten jól járt, mert száznyolcvanszor kevesebbszer tette fel neki a kérdést, hogy mikor jön haza, legalább százszor nem kellett meghallgatnia, hogy miért olyan későn, és ötvenszer biztos megúszta, hogy megkérdezze, mikor rak rendet a szobájában. Zolinak is legalább negyvennyolcszor nem mondta, hogy miért nem tudja legalább egy héten kétszer felhívni. Bár szegény mostanában naponta hívja, de nem ilyen áron akarta elérni.

Új bőr, új ház, új munka, új élet. Miután Miklós elment, naponta többször is belenézett a tükörbe. Látnia kellett, hogy legalább ránézésre ugyanaz a nő, mint aki volt. Az a tudat, hogy más olyannak látja, mint régen, elhitette vele, hogy egyszer magára talál, ha nem is vissza, de egy új, erősebb Lizához. A házat, ahogy kijött a kórházból, áron alul ugyan, de az első érdeklődőnek eladta. Nem tudott volna visszamenni, egyetlen éjszakára sem, két hónapig Boriéknál lakott.
Az új lakás felújítását azzal kezdte, hogy leszereltette az előző lakó tükreit. Még szüksége volt a magáról alkotott emlékképre, amit csak így tudott felidézni. Végül is, magyarázta, könnyebb egy lerombolt ház helyén újat építeni, mint egy régi homlokzat mögött modernizálni. De addig is, amíg tartott a renoválás, megtanult tükör nélkül szempillát festeni.

Arnold. Bori. János. Liza. Egy zöldséges. Egy banktisztviselő. Egy történelemtanár. Egy háziasszony. Látszólag semmi közös nincs bennük. De a város, ahol élnek, a rendszerváltás, amely megfosztja őket álmaiktól és lehetőségeiktől mégis összeköti őket.
"Van az úgy, hogy az ember olvasni kezd, és azt veszi észre, hogy bár korán fekvő, már hajnal van és még egy szemhunyásnyit sem aludt. Falja a sorokat, mert tudni akarja, mi lesz a mesterien megalkotott hősökkel. Aztán reggelre már tudja, hogy Lugosi Viktória ezen az éjjelen gazdagabb lett egy rajongóval." (Péterfy-Novák Éva)
Lugosi Viktória 1962-ben született Budapesten. Író, újságíró. Két regény, az Ajvé (2000) és a Dafke (2009), valamint egy meseregény, a Hümmögő (2002) szerzője. Ez utóbbi megjelenésének évében elnyerte Az Év Gyermekkönyve Ibby-díjat.

Lugosi Viktória: Vándorhomár, Park Könyvkiadó, 2018, 315 oldal

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.