hirdetés

Madárországi emlékeim

2015. április 6.

Mások emlékeit nem lehet megcáfolni, még ha tartalmuk megfelelését az állítólagos tényeknek kétségbe vonhatjuk is. Hogy rosszul emlékezett, arra csak az emlékező maga döbbenhet rá, ha valami – Tengelyi László nyomán ezt nevezem sorseseménynek – belátni kényszeríti, hogy rosszul emlékezett. – Vajda Mihály 2flekken.

hirdetés

Volt már a kezemben Nyíri János Madárországa. Vagy legalábbis tudomásom volt róla, hogy létezik ez a könyv. Mégsem tudtam róla jószerével semmit sem. De annak idején – gondolom első magyar nyelvű megjelenésekor (1) - nem kerestem, s ha tényleg a kezemben volt is, nem kezdtem el olvasni. Nemrégiben aztán ajándékba kaptam barátaimtól születésnapomra. Hogy miért esett a választásuk erre a könyvre, nem tudom. Nem kérdeztem meg őket. Gondolhatnám, hogy elolvasván a vészkorszakban átéltekről szóló visszaemlékezéseimet, úgy gondolták, érdekelni fog egy nálam alig valamivel idősebb pesti zsidó, akkortájt, akárcsak jómagam, zsidógyerek, memoárregénye. Érdekelni fog, mert saját időskori tudatállapotomhoz való viszonyom nagyon is hasonlítani látszik Nyíri Jánoséhoz, aki egy interjúban – ezt ugyanis barátaim éppenséggel ismerhették; Kiss Yudit idézi egy a Narancsban megjelent írásában (2) - azt mondta: „Sosem voltam Auschwitzban. Mit tudhatnék erről? A küszöbön álltam, jó sokáig, és nagyon sok embert láttam, akik átlépték a küszöböt. Aztán rájöttem, hogy az az idő, amit a küszöbön állva töltöttem, sokkal pusztítóbb és sokkal fontosabb volt számomra, mint bármi más, ami velem történt.” Szinte azonos azzal, amit én írtam: „Csak az utolsó években eszméltem rá arra, hogy a soá, a vészkorszak volt az a sorsesemény, amely egész életemet, egész gondolkodásomat meghatározta.” 

A borító fülén áll, hogy ez memoárregény, s ha létezik olyan, hogy memoárregény, akkor ez kétségtelenül annak tűnik. Kétségtelen ugyanis, hogy a szerző saját élményeit dolgozta fel, ahogy az is vitathatatlan, hogy regényt írt, nem pedig emlékiratokat. Hogy ezt miért tekintem vitathatatlannak, azt elég nehezen tudom megmagyarázni, holott éppen erről szeretnék írni itt. Ugyanis nem kritikát akarok írni a könyvről; ez esetben mindegy lenne, hogy a kisfiú úgy nagyjából hatéves korától tizenhárom éves koráig pontosan azt élte-e meg, amit a könyv szerzője ezekről az évekről hatvan éves kora körül leírt. Tulajdonképpen akkor is mindegy lenne ez, ha memoárokat írt, nem pedig memoárregényt. Hiszen ki vonhatná kétségbe egy memoáríró emlékeit. Ő így emlékszik. Mások emlékeit nem lehet megcáfolni, még ha tartalmuk megfelelését az állítólagos tényeknek kétségbe vonhatjuk is. Hogy rosszul emlékezett, arra csak az emlékező maga döbbenhet rá, ha valami – Tengelyi László nyomán ezt nevezem sorseseménynek – belátni kényszeríti, hogy rosszul emlékezett.

Nekem azonban most mégsem mindegy, hogy mit és hogyan élt meg a kisfiú. Mégpedig azért nem, mert ha azt feltételezem, hogy a kis Nyíri János (Sódor Jóska) mondjuk 1938 és 1945 között azt tudta a dolgok állásáról, ami a könyvben írva vagyon; s mi okom lenne feltételezni, hogy nem azt tudta, még ha személyes emlékeit - mindegy, mire alapozva – ki is egészítette „objektív” történelmi adatokkal, akkor elkerülhetetlenül arra jutok, hogy az én emlékeim akkori tudásomat illetően valahogy leegyszerűsítettek, méghozzá tendenciózusan. Akkor a pesti zsidók sokkal többet, sokkal igazabbat tudtak az európai zsidóság szörnyű sorsáról, mint amit eleven emlékeim szerint én magam tudtam, s amit a környezetem tudott. Amit az én környezetem viszont bizonyára nem akart tudomásul venni. Feltételezésem szerint szüleim engem 1944. március 19-ig kímélni igyekeztek, amikor nem beszéltek előttem a zsidók helyzetéről Magyarországon, a hitleri Németországról meg végképp nem. Hogy ez az igyekezetük nem volt sikeres, s milyen eredménnyel járt a már nem is olyan korai gyerekkori emlékeimet illetően, arról másutt már elmélkedtem (3). A német megszállás után viszont … Nos, most már fogalmam sincs. Eddig azt hittem, s tulajdonképpen még most is azt hiszem, hogy ekkor már őszintén beszéltek előttem, nem titkoltak előttem semmit abból, amit ők tudtak. Ez a hitem Nyíri János könyvét olvasván mégis megingott. Sódor Jóska és környezete ugyanis tudta például, hogy a leglényegesebbet említsem csak, hogy a vidéki zsidókat Auschwitzba deportálták, s ott a munkára alkalmatlanokat gázkamrákban meggyilkolták… Nem sorolom fel a többi tényt, amelyeket Sódorék tudtak, mi pedig, vagy csak én? - eddigi meggyőződésem szerint – viszont nem. Nos, ennek a különbségnek több oka lehet.

Az egyik, hogy Sódorék igen, de Nyíriék, akárcsak mi, távolról sem tudtak „mindent”. Nyíri regényt írt, s természetesen jogában állott akkori tudását kiegészíteni olyan ismeretekkel, amelyekre később tett szert (4). S ezeket az ismereteit beépíteni a regénybe. A másik lehetőség, hogy szüleim bizonyos dolgokat, a mi sorsunk szempontjából is alapvetően fontos ismereteket, mégiscsak sikeresen eltitkoltak előlem. A harmadik meg az, hogy én már abban az időben is, méghozzá azonnal, sikeresen elfojtottam minden olyan tudást, amelyből szinte egyértelműen az következett, hogy én a vészkorszakot – gondolom ez a szó akkor még nem volt használatos – nem fogom túlélni. Becsületesen bevallom: nagyon nem szeretném, ha a dolgot ez a harmadikként felsorolt ok magyarázná. Egész gondolkodásomat, mi több, egész habitusomat abból vezetem le már egy jó ideje, hogy én egyszer már tudomásul vettem, hogy – nem valamikor, nem majd egyszer, hanem holnap vagy holnapután – meghalok, hogy tudván tudtam: a „küszöbön álltam”. Ha pedig ez nem igaz, akkor újra kell gondolnom önmagamat. Kínos. Nem?

(1) A könyv, úgy tűnik, magyarul íródott, de angolul jelent meg először 1989-ben. Az első magyar kiadása 1990-ből való, a Makkábi-Téka könyvkiadó adta ki. A Corvina 2014-es kiadása ezt a tényt meg sem említi. Nem értem, miért.

(2) Magyar Narancs, 2014/3

(3) A Múlt és jövő 2014. évi első számában jelent meg egy esszém A személyes emlékezet filozófiája címen. Ennek egy részletét adták ki, mint „Epilógus”-t a Csillagos házak. Emberek, Házak, Sorsok címen Nádor Éva által szerkesztett kötetben, melyet éppen ma vettem át.

(4) Nyíri János 1956-ig Magyarországon élt, akkor disszidált. Végül angliában kötött ki, ahol 2002-ben halt meg.

Vajda Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.