Fodor Géza a Holmiban megjelent írásában – melyre később szeretnék még visszatérni – a magánmitológia megteremtését hangsúlyozza eddigi pályafutásoddal kapcsolatban. Rutinszerű kérdés, de izgalmas lehet: mikor döntötted el, hogy írni szeretnél, s mikor került figyelmed homlokterébe a mitológia?

Békés Pál: Amint letettem arról, hogy hajószakács legyek, mert azt tényleg nagyon szerettem volna. Szóval valamikor a gimnáziumi években. Az eleve adott érdeklődésen túl ebben nagy szerepe volt az iskolának is, a Radnótinak, ahol éppen egy tanügyi reform zajlott. A kifejezés, hogy "tanügyi reform, oktatási reform” mára olyan elkoptatott, hogy gyakorlatilag semmi értelme, ha meghallja az ember, rögtön befogja a fülét, de ott és akkor Lukács Sándor igazgató úr vezényletével valami olyasmibe vágtak, ami egyedülálló volt. Kitaláltak egy majdnem szabad döntésekre épülő iskolaszerkezetet, ami az akkori csontmerev rendszerben kakukktojás volt, és a 70-es évek elejének mércéjével hihetetlenül megengedő, liberális légkört teremtett, tényleg lubickolni lehetett benne. Valódi választási lehetőségek voltak – ez ma közhely, akkor meg majdnem-forradalom volt: dönthettünk, hogy mit tanulnánk szívesen, mit nem, és így mentem én irodalom tagozatra – addig ilyesmi azt hiszem nem is létezett. Abban is szerencsém volt, hogy egy legendás tanár, Kati néni, Jobbágy Károlyné keze alá kerültem. Nemrég bukkant elő valami sok költözést látott doboz aljáról néhány gimnáziumi füzetem a lidércesen kusza jegyzeteimmel és elképedtem − az azért nem akármi, hogy 72-73-ban Petri György és Tandori Dezső első köteteiről már szó volt az óráinkon. Aztán nyilván ez hozta, hogy egy-két évfolyamnyi különbséggel sokan végeztek ott, akikből később író lett, például Nagy András, Márton László, Sebeők János, és később is jónéhányan – úgy látszik, kedveztek a légköri viszonyok. Mindenesetre szép rendesen végigtereltek bennünket az irodalomtörténeten, nem nagyon túlzok, ha azt mondom, hogy az egyetemen sem tanultam sokkal többet, talán csak részletesebben. Szóval kaptunk egyszer egy házi feladatot épp a görög klasszikusokat tanultuk, a drámákat −, olyasfélét, hogy vázoljunk fel egy olyan konfliktust, ami a görög tragédiákra jellemző. Én meg éppen rettentően lelkesedtem a konfliktusokért meg a drámákért, nyilván mert tele volt velük az életem, így aztán írtam egy drámafélét Prométheuszról. A dialógusok Prométheusz, meg a máját tépdeső sas között zajlottak – hát elég véresszájú párbeszédek voltak. Teljesen magával ragadott a téma, és izgatott, hogy meg tudom-e oldani a feladványt: szabályos metrumban írni. Hát nem tudtam megoldani.


De a Prométheusz-história halálosan izgatott, nem a tűzlopás, hanem az előtörténet – hogyan került Prométheusz olyan helyzetbe, hogy egyáltalán ellophassa? − és azt hiszem, akkor gondoltam először arra – a verselésről persze rögtön letettem −, hogy ezt tényleg meg kellene írnom, sassal vagy anélkül, mert hát ez óriási figura, azért mégiscsak több mint egy gáztűzhely – volt akkor egy Prométheusz márkanevű gázmelegítő a lakásunkban. Az ötletet még évtizedekig dajkáltam, sőt, néha most is eszembe jut. De az egykori házi feladatnak volt egy másik következménye is – nagyjából akkoriban szédültem bele a mitológiába, elsősorban a görögbe, azután később az ír-kelta világba is, de a görög alapvetés valahogy megmaradt, hosszú éveken át az esti olvasmányom volt egy-egy fejezet a Robert Graves, a Trencsényi-Waldapfel vagy a Kerényi Károly-féle mitológiából, meg össze-vissza könyvek a különféle görögországi, közel-keleti ásatásokról. Később a gyerekeimnek a nagy eposzok Szabó Árpád-féle átiratát olvastam folytatásos esti mesének. Még most is, ha eszembe jut, hogy talán mással kellett volna foglalkoznom, mint amivel foglalkozom, akkor az a klasszika-filológia vagy még inkább a régészet, esetleg a kettő együtt. Sokszor kapom magam azon egy-egy, mondjuk hetedik kerületi utcán sétálva, bár tudnám, mi minden van a talpam alatt, hány szint, réteg, csont, tárgy, élet.

És milyen műfajban szerettél volna írni?

B. P.: Prózát. Talán mert sánták voltak a verslábak és ez őrülten frusztrált, de ezen túl is voltaképpen az epika, a mese, a mesélés vonzott leginkább, az volt a legotthonosabb, a legtermészetesebb. A nagy történetek. A görög tragédiákban is ezt láttam, a világteremtő mítoszok „adaptációit”. Tulajdonképpen azóta is a történet és az elbeszélés foglalkoztat. És hálás vagyok, hogy felnőtt fejjel értem meg egy rendszerváltást és egy millenniumot, mert az ilyen nagy fordulók százával termik a valóságos, látható és követhető történeteket – ezek közt élünk.
Az első novelláimat egy nagy spirálfüzetbe írtam, út közben. Szó szerint, mert a gimnázium után egy ideig kérdezőbiztos voltam, vagyis szociológiai felméréseket végeztem és ez rengeteg utazással járt, vonat, autó, meg ledurrant világvégi szállodák szerte az országban egy-két-három napra. Hihetetlenül élveztem, hogy az a munkám, hogy benyomuljak mások lakásába, sőt, tulajdonképpen az életébe és ott szabvány-kérdéseket tegyek fel. Ezek nem politikai közvélemény-kutatások voltak − mit lehet az egypártrendszerben kérdezni a pártpreferenciákról? −, hanem főleg szociológiaiak. A lényeg az volt, hogy zúdultak az élmények, emberek, sorsok, megismertem az országot keresztül-kasul vályogputriktól és szétrohadó alföldi tanyáktól fel a Rózsadomb tetejéig mindent. Néha tényleg úgy éreztem, hogy nem is valóságos életet élek, hanem egy testre szabott pikareszk-regény hőse vagyok. Nyilván ebből is következett, hogy az utazás lett számomra a legfontosabb, már-már szenvedély, egy rajongva vágyott életforma. Zabáltam az amerikai irodalmat, háromszor olvastam Kerouac Útonját, betéve ismertem a nagy amerikai kelet-nyugat sztráda, a Route 66 minden kanyarulatát, én meg mentem a magyar 66-oson Pécs és Komló közt oda-vissza. Szóval az utat akartam, a mozgást, a mindig másutt levést, és persze kifelé, külföldre, messzire akartam jutni – egy bezárt országban ennek más volt a súlya, az értéke, mint mostanában, amikor mindez magától értetődik. Úgy éreztem, hogy a világ látása egyben világlátás. Minden energiámat arra fordítottam, hogy gyűjtöttem az utazásaimra, egyáltalán nem csak nyugatra vágytam, elmentem Drezdától Taskentig és Gdansktól Várnáig, ahova csak tudtam, kihasználtam a lehetőségeket csontig, repülő, vonat, stop, ami jött. Így valahogy az utazás is valamiféle mítosszá vált számomra. Közben meg velem volt a spirálfüzet, jegyzeteltem, naplót írtam és egyik-másik jegyzet elkezdett kikerekedni. Az első novellának nevezhető írások egy lerobbant, piszkos, vizes falú miskolci szállodában születtek – ott hetekig laktam, mert akkor éppen borsodi falvakban kérdezősködtem a rádióhallgatási szokásokról. És akkor kezdtem az írásaimat küldözgetni különböző lapoknak - az Új Tükör fogadott el tőlem írást először.

Voltak akkoriban olyanok, akiknek megmutattad az írásaidat?

B. P. Vannak írók − és a barátaim közül is többen – akik sok érdekeset mesélnek az akkori irodalmi körökről, társaságokról, de ezt én inkább csak érdeklődve hallgatom. Az egyetemen ugyan ott volt a Jelenlét, egy-egy írásomat közölték is, de afféle „műhelymunka” nem nagyon alakult ki és szoros összetartozás sem. Nekem inkább egyénekkel volt viszonyom, mint körökkel. Voltak persze, akikkel kölcsönösen jól megmondtuk egymásnak, de ezek inkább baráti, mint szakmai beszélgetések voltak. Azután megjelent az első könyvem, egy regény, a Darvak, huszonegy évesen írtam, huszonhárom voltam, mikor kiadták, 1979-ben – harminc év, tényleg hihetetlen. A fogadtatása inkább pozitív volt, persze elhangzott erős kritika is, így visszanézve teljesen jogosan. Csak hát abban a közegben, amiben akkoriban mozogtam, egy csomó ellenérzést is keltett ez a sokak szemében túl korai indulás - és nekem még nem volt elég vastag a bőröm.

Tehát nem érzed azt a nosztalgiát, amit sokan, akik az akkori körökre, folyóiratokra, közegre emlékeznek?

B. P.: Ha a nosztalgia visszavágyódást jelent, akkor nem. Persze akkor voltunk fiatalok, meg régen volt és a többi, de ez mégsem a megszépítő messzeség, hanem a rálátáshoz szükséges távolság, és azt hiszem, inkább tárgyilagosságot eredményez és nem visszavágyódást. Ami iránt mégis valami ködös nosztalgia-szerűséget érzek, az az évtized, amikor jó barátságban lehettem Kardos G. Györggyel. Szerintem a huszadik század egyik legjobb magyar írója volt, ráadásul a legsikeresebbek közé tartozott, vagy huszonöt nyelvre fordították a regényeit, és ezen semmit sem változtat az, hogy mostanában ritkán emlegetik a nevét – nyilván nem lehet a mai vezető irányzatok elődjének tekinteni, nem hivatkozási alap; egyébként azt hiszem, a sírjában is röhögne, ha megtudná, hogy esetleg azzá lett, szóval jól van ez így. Remélem, hogy ha a kritikai élet nem is, de egykori olvasói emlékeznek rá. Én mindenesetre igen, mert valahogy hiteles volt minden szava, biztos az ízlése, szóval feltétlenül megbíztam a véleményében, és ha egy írásomra rábólintott, az nekem többet számított bármilyen pro vagy kontra kritikánál, és néha ma is elgondolkozom, ha befejezek valamit: vajon mit mondana Kardos G.? Az ilyen baráti, de mégis tekintélyes, közben pedig elfogulatlan és pontos szavak hiányoznak − ha ez nosztalgia, akkor legyen.


A Darvakat nagyon fiatalon írtad. A regényben elmúlt dologként számolsz be egy kis csoport első érettségi találkozójáról. Ekkor a saját első érettségi találkozód még meg sem történt. Így, még ha vállaltan saját történet is, amit írsz, bőven vannak fiktív szálai, elemei. Mennyit küzdöttél azzal az első írások esetében, hogy megtaláld a megfelelő arányt a valóság és a fikció között?

B. P.: Biztosan küzdöttem, de ma már ezek a dolgok összefolynak. A fikció és a realitás lényegében szétszálazhatatlan. Nincsen olyan sültrealista vagy legalábbis nagyon a tényekhez ragaszkodó történet, amely ne tartalmazna úgymond kitalált elemeket, és nincsen olyan álomszerű lebegés, amibe bele ne szivárogna az úgymond valóság és egy idő után talán az író sem tudja megmondani, hogy melyik melyik −, én legalábbis nem. Néha az is felmerül bennem, hogy az olyan regényben, novellában, ami lényegében rólam szól, vagy legalábbis a központi figurának van valami köze hozzám – nem mind ilyen, de azért akad – valahogy megkreálom önmagamat, a történetek révén „jövök létre” én is, és bizonyos idő elteltével nem világos, hogy amiről írok, ténylegesen megesett-e velem, vagy „csak” írtam, mert akár meg is eshetett volna. Amikor ilyesmikről van szó, néha eszembe jut az Íliász meg az Odüsszeia, vagyis az, hogy az idők során hányan hányféleképpen olvasták, mikor minek látták. Hol valóságos történelmi események költői, de azért lényegében mégiscsak hűséges rögzítésének, hol meg fiktív történetnek, melybe be-becsusszan egy-egy valóságdarabka. Amikor Schliemann, a megszállott régész előállt azzal, hogy az eposz valóságos helyszínek és események pontos rögzítése, és ő ennek alapján igenis felkutatja Tróját, akkor kiröhögték, és tébolyultnak tekintették. Erre tényleg megtalálta Tróját. Akkor azután sokan elkezdték afféle bédekkernek tekinteni a homéroszi eposzokat, és nekiálltak felkutatni a többi helyszínt is. Ám nem találták – legalábbis egyelőre.
Kétezer éve folyik a találgatás, a nyomozás, hogy melyik elem valóságos és melyik képzelt – biztosan eltart még egy darabig.

A Csikágó című gangregényedben – melyből nemrégiben hangoskönyv-változat is készült − egy helyen úgy fogalmazol, gyönyörű gyerekkorod volt. A Semmi baj című gyűjteményes novelláskötetben és interjúkban elmondottakból viszont sok minden szerepel a családod történetéből, s tudható, hogy a háború alatt mind az édesanyád, mind az édesapád közvetlen életveszélyben volt, csak ennek túlélése után alapítottak családot. Mennyire traumatizálta a családot a háború, az ott történt események? Mennyit éreztél mindebből gyerekként?

B. P.: A gyönyörű gyerekkor és az, hogy a szüleim a holokauszt véletlen túlélői, nem ellentmondás. Az, hogy mi történt velük és a családjukkal a háború alatt, nyilvánvaló, fájdalmas-tragikus tudás volt. Evidencia, amit senki nem akart eltitkolni, rejtegetni. Egyébként nem is lehetett − anyám karján ott volt a lágerben beletetovált szám, apám halántékcsontja fölött meg a mélyedés, a kivégzésére szánt golyó nyoma, ami valami képtelen csoda folytán gellert kapott. Mindez valahogy magától értetődően tartozott a felmenőim közvetlen múltjához, életéhez, így az enyémhez is. Eredendően tudtam róla. Egészen kiskoromban például a 2-es számot anyám karjáról tanultam meg leírni, rajzolni, mert az valahogy úgy külön állt és jól láthatóan, szépen gömbölyödött. Közben persze azt is tudtam, hogy akik felrajzolták, azok rossz emberek voltak. Azután apránként megismertem a részleteket; már tudtam a többiekről, a nem-túlélőkről is, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik − mindazok, akik eltűntek a Don-Auschwitz-Budapest háromszögben – golyófogónak használt munkaszolgálatos, gázkamra, éhhalál. A szüleim mindezt úgy kezelték, mint megkerülhetetlen tényeket, cipelni való terheket, amiket sem titkolni, sem feledni nem lehet, másrészt, mint olyan múltat, ami a jelenünket, a hétköznapjainkat nem irányíthatja, hiszen élünk, dolgozunk, létezünk, ráadásul itt. Tanítottak, gyógyítottak, tették a dolgukat, és én úgy éreztem, hogy amennyire egy ilyen történelmi és családi katasztrófát − e kettő a mi esetünkben egybeesett − helyén lehet kezelni, ez nálunk helyén volt kezelve. Nem mintha meg tudtam volna fogalmazni, hogy pontosan hol is a helye.
56-ban születtem, a Kádár-korban nőttem fel, és a "kérdés" egyszerűen nem volt kérdés. Sem a gimnáziumban, sem az egyetemi közegemben, baráti viszonyaimban nem szerepelt, és nem titkolódzás, óvatoskodás vagy mellékgondolatok miatt, hanem, mert tényleg, a téma nem érintett bennünket. Röviden szólva fogalmunk sem volt róla, ki zsidó, ki nem, senkit sem érdekelt, én legalábbis ebben a hiszemben voltam sokáig, mert engem és a környezetemet más kérdések foglalkoztattak. Amit ma olyan sokan elfojtásként, szőnyeg alá söprésként aposztrofálnak, azt nem így éltem meg. Antiszemitizmussal tulajdonképpen alig találkoztam. És ha mégis, mellékesnek, lényegtelennek láttam, persze sértő volt, de inkább szánalmas és röhejes, mint félelmetes.
Ma persze más a helyzet, és hogy a mai új szennyhullám közepette mindez hogyan kezelendő, az egészen más kérdés. A rendszerváltás idejéből sok emblematikus, felszabadító, sőt felemelő pillanatra emlékszem, de azért arra is, amikor ’89 vége felé egy reggel kinéztem az ablakon, és a belvárosi mellékutcában, ahol akkor laktam, a házunkkal szemközti zöld építési palánkon méteres fehér betűkkel az állt: „Auschwitz mese.” Rögtön világos volt, hogy közel már a Kánaán, itt azután semmit sem kell a szőnyeg alá söpörni.

A Holmi októberi számában jelent meg Fodor Géza utolsó írása, mely pályaképet ad műveidről. Azt írja, kezdetben realista művekként olvasta írásaidat és nem is igen tudott velük mit kezdeni, de amikor rájött, hogy egyfajta mitológiát építesz, s hogy eddigi életműved egyik alapkifejezése a mítosz, már közelebb tudott férkőzni hozzájuk.

B. P.: Fodor Géza írása… ez az egész számomra valami furcsa, tényleg majdnem mitikus történet. Nagyon csavaros, összetett viszonyban voltunk. A kölcsönös megbecsülést és szeretetet kísérte egyfajta távolságtartás is: sok mindent másként gondoltunk, és tulajdonképpen nem beszéltünk gyakran, de amikor igen, akkor hosszan és mélyen. Általában Szigligeten, ahol éveken át együtt nyaraltunk a „második júliusi turnusban” ki-ki a családjával. Minden ilyen nyáron végigdumáltunk néhány fél-éjszakát és minden alkalommal egyetértésre jutottunk abban, hogy sajnos nem értünk egyet néhány fontos dologban.
Szeptemberben, Radnóti Sándor azt kérdezte, tudom-e, hogy Fodor Géza írt rólam. Nem tudtam, és teljesen felvillanyozott, hogy egy általam ilyen nagyra tartott és fontos ember, aki csak ritkán foglalkozik irodalommal − hiszen alapvetően esztéta és zenekritikus −, írt rólam. És persze rögtön fel akartam hívni és elő is vettem a mobilt. Akkor Radnóti Sándor azt mondta, ’nézd, ez a szöveg több mint egy hónapja kész van, ha ő nem szólt, nem küldte el, akkor ne hívd fel, nyilván arra gondolt, hogy majd akkor olvasd, amikor megjelenik’. Persze igaza volt, így aztán nem hívtam. És kerek egy hétre rá kaptam a halálhírét. És csak ezek után olvastam a szöveget, úgy, ahogyan ő gondolta: nyomtatásban.
Fodor Géza nem kritikát, hanem pályaképet írt, és az − többek között − éppen arra vonatkozik, amiről az előbb beszéltem. Kölcsönös, tiszteletteljes távolságtartás, ennek feloldódása, s annak a megállapítása, hogy én, tudom vagy sem, a reália és képzelet elemeiből gyúrt mítoszokat építek. És az írása, amit már nem fogunk megbeszélni sem telefonon, sem Szigligeten, egyszerre valamilyen túlvilági intéssé, üzenetté, palackpostává változott. És az egész eseménysor az örömmel, a majdnem-telefonnal, a halálhírrel beilleszkedett a magánmítoszaim közé − nem én kreálom, hanem így volt: nem csinálmány, amit én csiszolok valószínűtlenül kerekké, hanem ez a dolog maga.



Ugyanakkor a megjelenítés, a forma is fontos kérdés: az, ahogyan megpróbálsz valamit irodalommá tenni.

B. P.: Hát hogyne. Ez nem csupán egy fontos kérdés, hanem a leglényegesebb. De én ezt nem tudom pontosan megfogalmazni, hála istennek, voltak néhányan, akik erről pontosat és nálam bölcsebbet mondtak, mert kívülről láttak. Ehhez olyan rálátás kell, ami nekem nincs meg a saját dolgaimmal kapcsolatban, hiába igyekszem.
A műfajok közül, amikkel próbálkozom, talán a novella a legvonzóbb. A regény lehetőséget ad némi trükközésre, csúsztatásra, bőbeszédűségre, de a novella ezt nem engedi, ott nem lehet sokat vacakolni, nem engedi a terjedelem, célra kell tartani. A legjobb írások azok, amelyeknél minden leírt szó mögött ott van öt másik, de jelen vannak a leíratlan szavak is: a többi papírpazarlás. A magyar novellisztikának hihetetlen múltja és nagy mesterei vannak.

Kikre gondolsz a magyar novellisztika nagyjaiként, kik a személyes kedvenceid?

B. P.: Sokan. Van miből meríteni. Például Örkény meg Gelléri meg Csáth. Meg akiket ritkábban emlegetnek, vagy felsorolnak ugyan, de kevéssé olvasnak, Hunyady, Bródy, meg akiket még csak fel sem sorolnak, Thury Zoltán vagy Barta Lajos. Az egyik legjobb novellista Molnár Ferenc – a korai kötetei szerintem egyenrangú versenytársai Kosztolányi novellisztikájának. És persze rengetegen vannak a maiak közül is. Például Spiró.
Azután itt van a novellákból szerkesztett regény – Bodor Ádám a Sinistra körzettel. A kritika elszöszögött rajta egy ideig, hogy ez most novella-e vagy regény, de hát az, ami: kisebb önálló egységekből épített nagy egész.
Engem ez a szerkezet érdekel a legjobban, és persze nem csak a magyaroknál. Úgy látszik most jutottam oda, hogy kevesebb újat olvasok, és egyre többet újraolvasok. Nemrég Hemingwayt, az első kötetét, A mi időnkbent. Igazi bravúr. Húszsoros kis történeteket, úgynevezett vignettákat illeszt az egyébként szintén nagyon rövid elbeszélések elé, és így komponál valami furcsa egészt, pedig a novellák különböző tematikájúak, majdnem kopár és mindig brutálisan kemény szövegek. Aztán itt van Iszaak Babel, aki szintén különálló történetekből írt majdnem-regényt, a Lovashadsereget. Ilyen James Joyce első könyve is, a Dublini emberek. Minden írása egy-egy portré, az alakjai fel-alá járkálnak a történetekben. Szóval ez egy jól ismert szerkezet, amit általában novellaregénynek neveznek – ennek egyik változatával próbálkoztam például a Csikágóban.


A kompozíciót a Csikágó esetében előre meltervezted, s ezután készültek az egyes novellák, vagy elkészültek a novellák, s utána szerkesztetted őket kompozícióba? Mennyit foglalkozol a kötetkompozíciók megalkotásával?

B. P.: Mindig mindennek előre elkészített terve van, mert anélkül nem tudnék elindulni, és mindig tudomásul veszem, hogy a terv sosem teljesül - arra való, hogy eltérjek tőle. A történeteknek van egyfajta önmozgása, néha hajlandóak követni a tervet, legalább egy darabig, néha meg elszabadulnak – sosem fogom megérteni.


Az átalakulásról jut eszembe: első mesekönyved, A kétbalkezes varázsló is egy felnőtt-történet átalakulásából keletkezett. A Lakótelepi mítoszok-kal egy időben írtad ezt az urbánus varázslóregényt.

B. P.: A Lakótelepi mítoszok novelláskötet, a nyolcvanas évek közepén írtam. Azzal játszottam, hogy a lakótelep világában, ahol akkoriban éltem, újraélednek az antik mítoszok és persze a panelvilág átírja ezeket a történeteket. A főhős a Fordító volt, egy amúgy névtelen fiatalember, egy kicsit én, egy kicsit nem, kicsikét önarckép, de nem csak az − akkor éppenséggel fordításból éltem.
Volt egy olyan ötletem, hogy a Grimm-meséket, gyerekkorom mesevilágának történeteit is újraírjam itt, a lakótelepen: legyen a mesében kastély, király, királylány, lovag. Ez aztán elkezdett más hangütésben íródni, és terebélyesedni. Még nem volt kész, amikor elvittem Janikovszky Évához, aki elolvasta, bíztatott, hogy folytassam csak, ahogyan jólesik, de ha netán meg akarom jelentetni, akkor már előre felhívja a figyelmem, hogy a novelláimban azt csinálok, amit akarok, de a gyerekkönyveknél vannak bizonyos szabályok, szóval, ha egy mód van rá, meg ne haljon a főhős a végén.
Így lett egy témából, vagy úgy is mondhatnám nagyképűen, hogy egy életérzésből szinte egyszerre egy novelláskönyv és egy meseregény.
Azután később rájöttem hogy a meseírás tulajdonképpen mindig is ott volt a lehetőségek közt, a kezdet kezdetétől. Mert az első író, akit életemben ismertem Török Sándor volt, anyám főnöke, főszerkesztője a Család és Iskola című pedagógiai lapnál. Sokszor meglátogatott bennünket én meg persze olvastam a meseregényeit, és mindig azt hittem, hogy ő maga Csilicsala bácsi, a saját regényének a főhőse, vagyis egy igazi varázsló jön fel hozzánk a másodikra és a szürke télikabát csak álruha. Nagyon felnéztem rá – lehetett is, hatalmas, magas ember volt. Mindenesetre a Csilicsala csodái az első magyar urbánus varázslóregény és persze, hogy A kétbalkezes varázslónak van hozzá köze.


Azt a pedagógiai és morális elemet, amivel a gyerekkönyvekben lehet találkozni, csak a gyerekirodalmi történeteidbe oltod be?

B. P.: Igen, azt hiszem, van itt egy erkölcsi kötelem, én legalábbis így látom. A közvetlenül gyerekeknek szóló irodalom, ami nem a felnőttekre kacsint, legtöbbször a művészet és a pedagógia határvidékén mozog. Ettől nem kevesebb, és ez nem jelent primitív didakszist. Egyébként persze lehet olyan mesét írni, ahol a sárkány felzabálja a lovagot, a legkisebb fiút csíkokra vágják, megdarálják, és a végén diadaltáncot jár a gonosz. Csak én nem akarok Vagy nem gyerekeknek – van felnőtt mese is. Igaz ugyan, hogy A Félőlény című meseregényben elhangzik, hogy a szörnyeket nem lehet legyőzni, csak távol tartani, de ezt a "távol tartást" a gyerekek − joggal − nem a szörnyek, hanem az őket megfékezni képes erők diadalának könyvelik el. A könyvből készült színdarabot mostanában Lengyelországban és Székelyföldön játsszák, és a darab valahogy magába szívja azokat a problémákat, amik az adott helyen fontosak – ezt csak a színház tudja. A darab a Székelyföldön merőben más, mint Lengyelországban. A lengyel előadások során Olsztynban folyamatos vita zajlott a helyi pedagógusok és a színháziak között arról, hogy a darab gyerekeknek szól-e és ha igen, akkor milyen korosztálynak. Az előadás bravúros, és láttam, hogy a nézőtéren – körülbelül háromszáz férőhelyről van szó – tízéves kortól húsz évesig ült a közönség. Ezek között a generációk között óriási a különbség. Vagyis a rendező képes volt megoldani, hogy a játék különböző regisztereken szóljon – ez nagy dolog, és talán csak az tudja igazán értékelni, aki már foglalkozott gyerekszínházzal.


Nemcsak meseregényeidet dolgoztad át színpadra, hanem színdarabot is írtál, folyamatosan fordítasz is. Most miken dolgozol?

B. P.: Most éppen levegőt veszek. Nemrég mutatta be a Vígszínház a Vörös és fekete színpadi adaptációját, Illés Endre készítette 1958-ban és felkértek, hogy poroljam le egy kicsit, frissítsem a nyelvezetét. Egyszóval ez nem szuverén darab. De ha az ember egy darabot elkezd simogatni, akkor az egyik dolog hozza a másikat: új fordulatok, új szerepek, új jelenetek… ha nem is teljesen, de alaposan átírtam. Aztán a színház, az előadás is beleszól még. Ezt az előadást egyébként eléggé lehúzta a kritika. De hát ez benne van a pakliban. Ezek szakmai feladványok. Vannak a színház körül nem különösebben látványos, de korrekten, minőségben elvégzendő feladatok − ez valami ilyesmi volt.


Ez valamiféle bizonyságadás arról, hogy ezeket a feladatokat el tudod végezni?

B. P.: Ezek fontos, jó feladatok. És az adaptáció jó esetben érvényes új műalkotást is teremthet. Valami ilyesmiről beszélgettünk az elején – ha úgy vesszük, akkor a görög tragédiák a mitológiai történetek adaptációi és ha úgy vesszük, akkor mindannyian szünet nélkül fel- és átdolgozunk.


Az adaptáció tehát számodra otthonos forma?

B. P.: Igen. A legtöbbször öröm és majdnem mindig tanulok valamit. Az ilyen kamaszkorban felfalt klasszikusokra a legtöbben csak úgy nagyjából, foltokban emlékeznek, és persze én is. Most viszont az első betűtől az utolsóig újraolvastam a Vörös és feketét, a rá vonatkozó tanulmányokat szintén, a könyvből készült filmeket megnéztem – már megérte. Csak ámultam, hogy ez a karriertörténet mennyire mai és eleven.
1989-ben például a Háború és békének köszönhettem sokat. A Magyar Rádió egyik utolsó nagy akciója volt a rendszerváltás előtt. Felkértek, hogy dolgozzam át a regényt hangjáték-sorozattá, úgy, hogy nyolc darab, egyenként, önmagában is élvezhető, egyórás rádiójáték legyen a végeredmény, és persze a hang-folyam egésze kövesse a regény-folyamot.
Kitüntetett pillanat volt, mert éppen zajlott a történelem – életem legemlékezetesebb éve. 1989 nyarán, amikor a felségem a második gyermekünkkel volt várandós, ültem egy kertben egy írógéppel és egy Szokol-rádióval, amiből dőlt a rendszerváltás, és az akkor ébredező pártok szónokai arról beszéltek, hogy ők ingatták meg a szovjet birodalmat. Közben Tolsztoj szövegeit illesztgettem ide-oda, például a regény végén lévő hosszú történetfilozófiai esszé részleteit. Ezeket később Gábor Miklós mondta el, remekül. Például azt, hogy mi a lényegi különbség Napóleon és Kutuzov között és végül is miért győzte le az orosz herceg a francia császárt. Azért, mondja Tolsztoj, mert Napóleon úgy gondolta, hogy ő maga a történelem hajtóereje, ő az a hullám, amely elsöpri a tespedt orosz önkényuralmat, Kutuzov viszont tudta, hogy ő legfeljebb csak tajték a hullám tetején, és nem hajtóereje, nem ura az eseményeknek, csak együtt mozog velük. És talán éppen ez a tudás eredményezte, hogy Kutuzov fölénybe került Napóleonnal szemben. Hát ezt próbáltam valami érvényes dramaturgiai formába önteni, amikor éppen zajlott a világtörténelmi fordulat, és mindenki azt bizonygatta, hogy ezt a fordulatot ő, és csakis ő idézte elő. Úgyhogy az én számomra az adaptáció, már csak a 89-es nyár miatt is, több mint adaptáció.


Említetted, hogy fordításon is dolgozol. Mi az?

B. P.: A fordítás a másik nagy iskola: soha nem jut az ember olyan közel egy műhöz, egy íróhoz, módszerhez, trükkhöz vagy átejtéshez, mint ha fordítja. Kevés valóban zseniális könyvet fordítottam, de Nabokov Lolitája ilyen volt. Most megbíztak, hogy fordítsam le a Lolitából készült Albee-darabot. A mű címe az amerikai szokásrend szerint így hangzik: öles betűkkel: Edward Albee: Lolita – alatta mákszem-betűkkel ’Nabokov regénye nyomán’. Most a saját régi fordításomból, Nabokov eredeti angol szövegéből és Albee szövegéből kompilálok, s közben látva látom, hogy mit talált ki Albee, és van a darabban néhány nagy dobás, de abban nem vagyok egészen biztos, hogy ezt a regényt feltétlenül színpadra kellett állítani – mindent lehet, de nem mindent érdemes. Viszont a nabokovi nyelv így is, úgy is káprázatos, az ember kínlódik vele, meg fürdik benne.


És a saját írásaid?

B. P.: Miután kiszuszogtam magam, szeretnék nekilátni egy hosszabb munkának, de erről nem szívesen beszélek, régi babona, és nem csak az enyém: amit az ember elfecseg, azt nem írja meg. Mindenesetre az idei meg a jövő évemet egy regénnyel szeretném tölteni. Egy Budapesten játszódó, elég nagy időtávot átfogó történettel, aminek a csápjai sokfelé nyúlnak, én meg a járt út helyett megpróbálkozom valami járatlannal. Belátom, ezzel nem sokat mondtam.


Ez azt jelenti, hogy esetleg megfontolva Fodor Géza rólad készített pályaképének utolsó mondatait, megpróbálod majd a világjárás történetét is megírni?

B. P.: Remélem, lesz benne ilyen elem is.