György Péter: Kolozsvári állatkert - A képzelt Erdély

2013. március 2.

„A két háború közti fogalmak történeti reflexió nélküli használata: valójában a történetiség kiiktatására vezettek.” A könyvhétre jelenik meg a Magvető kiadónál György Péter Állatkert Kolozsváron - A képzelt Erdély című könyve. Magasiskola rovatunkban ebből olvashatnak most a szerző előszavával kísért részletet.

Előszó

2012 december végén a Műcsarnokban egy, az intézmény jövőjéről szóló konferencián, Szombathy Bálint előadásában kitért saját helyzetének ismertetésére. "Tizenkét éve élek Magyarországon", mondta, "odaát úgy könyvelnek el, mint aki már eltávozott, ideát pedig úgy, mint aki meg sem érkezett. Sem itt, sem ott nem vagyok hát, valahol egy határsávon, a senki földjén érzem magam, miközben pedig úgy gondolom, mindenkié vagyok, legalábbis az szeretnék lenni. Oly jó lenne már egyszer ezt a fajta határt is elmosni." Tudnivaló, hogy a konferenciát megelőző, Mi a Magyar? című kiállításon bemutatott Szombathy bemutatta egyik performance-video- dokumentációját, amelyben levizelte a szerb-magyar határt.


Az őt követő előadó, Dr. Máriás is visszatért a menekült tapasztalatára. "Sokan segítettek rajtam", mondta, "az egyik azért, mert egy több kultúrával felvértezett, ezért kulturálisan nyitottabb, megértőbb figurát látott bennem, a másik azért, mert a magyarság legszámkivetettebb közösségéhez tartozó menekültnek tartott. Minden segítség egyaránt rengeteget számított, minden segítség egyformán embert mentett.” Hosszan sorolhatóak azok a szövegek, amelyekből visszaköszön az exterritórium élménye. Ahogyan azt Végel László írja egy 1969-es élményéről: „A pesti utazás ötlete először tetszett a szüleidnek, de az apád váratlanul megmakacsolta magát... Újra elindulhatott volna, de most már nem a zöld határon, hanem vonaton, hogy lássa, miféle világ az a Magyarország, de meggondolta magát. Soha nem értetted meg, miért. Meglehet, nem akart találkozni azzal a valósággal, amit a Kossuth-rádióból ismert.” Visky András, szinte magától értetődő természetességgel jegyzi meg egy helyütt: „Az én hazám nem Magyarország.” A magyarországi idegenség, kívülállás retorikája feltűnik Orbán János Dénesnél is, aki amúgy – hosszú időn át okkal - igencsak otthon érezte magát a magyar irodalomtörténetben. „Bútor, mely szerelmünket elbírta, / nem létezett. A város peremén, / ahol éltünk, / a szerelem állt vastagon / a földön és a falakon..... Felnőtté tett. Mosolyra alig volt idő./ Két szeretkezés között dolgoztunk. Ő / főzött, mosott, vasalt, festett. / Én írtam. Vagy jártam Budapestet..... De nem volt ez a testek harca. / Ő főzött , mosott, vasalt, festett./ Én írtam, bármit – persze pénzért, / s végiglopkodtam Budapestet.”

Régi, 1920 óta több nemzedéknek kijutott élmény volt ez a határról, a távoli és idegen anyaországtól. Történetek sorát ismerjük a távolságról, utazásról, határról, idegenségről, kisebbségről. 1976-ban, halála előtt egy évvel, például (nem mellékesen ekkor már betegséggel küzdő) kolozsvári filozófust, Bretter Györgyöt és családját a határról fordították vissza. Útlevelét a magyar hatóságok elkobozták, így kénytelen volt a hatóságokhoz fordulni: ebből az alkalomból, a rá jellemző ironikus távolságtartással, románul beszámolni az anyanyelvén lezajlott megaláztatásról, megfogalmazni egy-két hipotézist annak lehetséges okairól.

Szakadékok vannak a kisebbség kontextusai, tapasztalatai, jelentései között, annak megfelelően, hogy melyik határ melyik oldalán, milyen helyzetben találja magát valaki, hányféle többségen kívül és belül. Ahogyan az utódállamok története alakult, mást jelent kisebbségi magyarként élni Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában. A szlovákiai magyarok egy több szempontból nyugatosodott országban élnek, a romániai magyarok élet és tapasztalatvilágát is radikálisan megváltoztatta a kortárs román társadalom dinamikus, ellentmondásos modernizációja, amelyre válaszul a mai Magyarországnak a kormánypolitikai programmá emelt etnikai nosztalgián kívül semmi mondanivalója nem volt. Mást jelent illegális munkaviselőként, értelmiségiként, vagy kettős állampolgárként élni, jobb esetben a határ mindkét oldalán. Számos fájdalmat okozó kényszerről volt szó, hosszú évtizedekig.

A kisebbségi magyar fogalma, a kiszolgáltatottság formái nem csak a kulturális terek közötti viszonyoktól, de a pillanatok alatt átrendeződő politikai viszonyoktól is függenek. Tánczos Vilmos 1991-es megjegyzése a Kifakult Erdély mítoszról, 2013-ban már nem érvényes, annak az ellenkezőjéről van szó. A neotradicionalizmus teremtménye: a történelmen kívüli, képzelt Erdély és az örök Székelyföld mítosza épp annyi problémát hozott fel, mint okozott az ellenkezője: az államszocializmus évtizedeinek nehezen oldódó közönye, a marginális csoportok kultúrájára korlátozódó figyelem. „Kisebbséginek lenni maga a kultúra mintája”, írja Visky András. „Maga a szó számomra nem kicsinyít, nem jelent megfosztottságot, távol áll tőlem, hogy rossz sorsnak, árnyéknak, sorsszerű létezésnek fogjam fel. Objektív tényezőnek tekintem, nem utolsó sorban azért, mert nem vettem részt az életem etnikai-szociális vetületeit meghatározó döntésben.” Vida Gábor szavaival: „Aki nem mértékkel kisebbségi, az nagyon szomorú ember. A mérték annyit tesz hogy mindent a maga idejében és helyén. Vasárnap az ember kilátogat a bözödi tóhoz. Megnézi az elárasztott falut, könnyezik egyet vagy szentségel, ki-ki temperamentuma szerint, majd úszik egyet a tóban és megebédel. Késő délután vörösre égve vagy barnára sülve hazaindul. Tudok még pár mesterséges tavat, melynek fenekén templomban ívnak a halak.”

Új könyvemben a szemünk láttára zajló, gyakran igen gyors átváltozást követem nyomon, különösen a 2010 óta a magyarországi (kormánypolitikává lett) xenofób, ellenségképekre épülő, történeti kultúrfölényt, nagyhatalmi álmokat idéző, abszurd retorikája által létező jobboldali radikalizmust és neotradicionalizmust. Amely létrehozta azt a százezrek, lassan milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális teret, mentális térképet, tehát a Trianon kulturális-politikai restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagymagyarországot, amelyben - a populáris kultúra eszköztárával - újrarajzolhatóak a hazáról alkotott térképzetek. Ebben az átváltozásban használhatatlan, tehát lényegtelen lett a Fel- és Délvidék, végül a Kárpátalja egyaránt, lassan kitűnnek a politikai érdeklődés teréből az interetnikus területek, s a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén Székelyföld vált a kompenzatív magyar politika egyedüli partnerévé. Erdély ma a magyar szenvedés és fájdalom metaforája: a Székelyföld pedig a megváltás, az ígéret földjeként tűnik fel, ahol a soha nem volt múlt: egy most születő új ország jövőjeként, morális példájaként kerül értelmezésre. A két háború közti fogalmak történeti reflexió nélküli használata: valójában a történetiség kiiktatására vezettek.

Ezt a könyvet egy olyan ember emlékének ajánlottam, akiről hosszú évekkel ezelőtt én is elég keveset tudtam, s jó pár évbe telt, amire világosan felmérhettem, hogy ki is volt a székely Szabédi László: miközben Erdélyben sok, s kevés művelt ember számára Magyarországon is az mindvégig evidencia volt. Azt, hogy az utóbbi milyen szűk közösség lehet, azt világosan mutatja, amit Szabédi 1945 után Magyarországon megjelent egyetlen kötetének bevezető tanulmányában Kántor Lajos írt: De: ki ez a Szabédi László? 1980-ban Kántor Lajosnak minden oka megvolt arra, hogy tanulmányát ezzel kezdje: a hosszú évtizedek óta tartott folyamat, amelyben szövegek és szerzőik együtt találták magukat Magyarországon a senki földjén, két világ között: elfeledve és elveszve – uralkodó eszme volt.

Bárcsak okkal remélhetnénk, hogy ez az állapot megváltozóban van. De úgy tűnik, hogy Erdély ismerői, kritikusai és hívei 1920 óta nem voltak ilyen abszurd, lehetetlen helyzetben, mint ma. Trianon: az alaptörvény alapja lett, a határokon túli magyarság emancipációja: elméletben, hosszú évtizedes sérelmeket gyógyíthatna meg. Ugyanakkor ez a politikai fordulat teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt: Trianon mítosza, a mitikus tér egyszerűen tektonikus zárórétegként borul rá mindarra, amit a múltban nemzeti kultúrának hívtak. Ha ez a szöveg a legcsekélyebb mértékben, bármit is változtat ezen a visszavonhatatlannak tűnő fordulaton, akkor azt nem írtam hiába. Ha sikerül tehát – még oly szerény mértékben is – de hozzájárulnom az elmúlt hatvan/hetven évről kialakított kép újraértelmezéséhez, akkor az segítséget jelenthet egy olyan nagyobb léptékű kultúrtörténeti leíráshoz, amely jobban érthetővé teszi mindazt, ami az államszocializmus korában történt, s amely leírás: a határokon kívül történtek, a trianoni amnézia, a kikényszerített felejtés alatt történtek hosszú időt igénybe vevő, és bonyolult rekonstrukciója nélkül nem lehet teljes. Ez a számos embert követelő munka azonban még előttünk áll, s ez a könyv abban mindössze egyetlen, szerény lépés lehet.


Állatkert Kolozsváron

„A nagy kerek sárga hold lassú permetező sugárzásával eltakarta a csillagokat, hamvas rézszínűvé tette a felhőtlen eget, bevilágított messzi réteket, szénaboglyákat, cserjéseket, barna fenyőket s álmatlanító csendet teremtett. A nyugtalanító mozdulatlanságban úgy tűnt, észrevétlen lassúsággal minden ülepedni készül, néha űgy tűnt, minden éppen emelkedik, párolog a hold aznap éji fényében. A víz fölött megrekedt meleg is csak akkor rezdült, ha a berekben fölcsattant egy-egy madár, s az egész táj váratlan tulajdonságágaival ismeretlen messziségeket sejtetett: talán megközelítőleg ilyen lehet egy trópusi éjszaka.” (Bodor Ádám: A táj vonzásában / Trópusi éjszaka, Utunk, 1977 június 10.)

1977. február 25-én, az Utunk utolsó oldalán, a Levélváltás rovat gazdája, az akkor harmincöt éves K. Jakab Antal egyszerre válaszolt S.Ö., Nagyváradról és Sz.Gy., Szatmárról jelentkező versírónak. „Kérem K. Jakab Antalt, hogy mellőzze a humoros megjegyzéseit és inkább azt írja oda, hogy mi a jó és mi a rossz.” „Levele valóban érdekessé vált” – kezdte válaszát a levelezőkkel valóban gyakran gúnyolódó szerkesztő - „kedves Sz.Gy. Külön öröm, hogy egyszerre vettem kézhez S.Ö. sive natura levelével: a két összecsengő, egymást erősítő érvelés engem is megerősít igazamban. Amidőn ugyanis átvettem a Levélváltást Márki Zoltántól, illetve Huszár Sándortól, szerkesztőtársaim meg akartak győzni: ez a rovat kezdő tollforgatók okítására, tájékoztatására, ízlésük pallérozására, csinosbítására való. Magam kezdettől fogva az ellenkező véleményt vallottam és vallom egyre inkább. Szerintem nem kedves levelezőink kell, hogy megtanulják tőlem a vers- vagy novellaírás csínját-bínját, hanem éppen fordítva: nekem kell megtanulnom tőlük irodalmat bírálni. Nos, tanú rá csak ez a két levél is (és mennyi volt és lesz még a párjuk!) - az idő engem igazolt, az én malmomra hajtotta tanulságokban olyan bikavéresen sűrűború vizét.”K. Jakab csak félig ironizált a kezdő tollforgatókon (kik között gyakran voltak szakmabeliek, akik tesztelték a fiatal irodalmárt), félig őszinte volt. Az irodalom intézményének kapuőreként időről időre olyan szövegekkel találta magát szemben, amelyek, meglehet, nevetségesek, tehetségtelenek, alkalmanként ostobák voltak, de nem úgy, ahogyan azt a korszak ideológiai, normatív kánonjai egyébként az első határozótól az utolsó jelzőig előírták. A Levélváltástól, s szerényebb részben a szépirodalom szigetétől eltekintve a lap tele volt azokkal az ideológiailag kontrollált retorikai alakzatokba rendezett mondatokkal, amelyeknek mindenki értette a jelentőségét, és senki sem kutatta a jelentését. Az ideológiai uralom idején a kisebbségi kultúra játékszabálya világos volt, nem csak az volt a kérdés, hogy mi nem jelenhet meg, hanem az sem volt kérdéses, hogy mi igen. Magyarul is meg kellett jelennie mindannak, amit a magát szó szerint a Kárpátok géniuszának neveztető, a tébolyig hiú diktátorról, azaz kondukátorról a román kommunistákkal is megírattak. Ilyesfajta mondatok tíz és tízezreiről volt szó. „Tudatában lévén teljesítményeinknek és mindannak, ami nem valósult meg munkánkban, vállaljuk, hogy megalkotjuk e hősi idők költeményét, az új emberi személyiség kialakításának prózáját, az ősök erényeit és kortársaink hősiességét bemutató színműveket.” S persze senki, de senki nem mondhatta, hogy ezen az áron nem érdemes újságot írni: a kulturális létében fenyegetett kisebbségi közösségnek az Utunk s az ahhoz hasonló cipőben járó lapok voltak az utolsó közintézményei, sokkal értékesebbek annál, mintsem bárki azt gondolhatta volna, hogy majd egyszerűen azok keretein kívül folytatja irodalmi tevékenységét.

Azaz, minden olyan alkalmi műfaj különösen értékes volt, amely alkalmat kínált az ideológiai cenzúra rutinszerű működésének megbontására, azoknak a rettenetes közhelyeknek, retorikai fordulatoknak az elkerülésére, amelyek amúgy a mindennapokban elkerülhetetlenek voltak, hiszen a végtelennek tűnő vetélkedő-téboly, azaz a rendszer folyamatos önreprezentációjára használt Megéneklünk, Románia Fesztivál aktuális eseményeiről nyilvánvalóvalóan lehetetlen volt az ideológiai nyomvonalon kívül haladva írni. „Közzétették a MEGÉNEKLÜNK, ROMÁNIA FESZTIVÁL országos döntője díjazottjainak a listáját. Sohase volt még e tájakon ennyire az egész népet, az egész nép legnemesebb alkotó erőit mozgósító művészeti vetélkedő, mint ez alkalommal. Akárhova vezet az utunk, isten háta mögöttinek mondott falvakba, vagy nagyobbacska városokba, faluközpontokba vagy nagyvárosokba, mindenütt találkozunk olyanokkal, akik fesztiváli élményeikkel hozakodnak elő, akikben most tudatosult első ízben úgy igazából, hogy mit jelent a művészeti munka, hogy ez a mi társadalmunk éppen úgy megbecsüli az egyszeriségében páratlan művészi alkotásokat és létrehozóikat, mint a társadalom legkülönfélébb igényeit kielégítő anyagi javak megtervezőit és előállítóit..( …) Világunk esztétikai birtokba vétele elválaszthatatlan része a kommunista jövendőnk soron következő megteremtésének. A XX. század végén előttünk álló nagy történelmi feladatnak.”3 

Ilyen nyíltabb retorikai lehetőséget kínált például a szerkesztőség által létesített Pezsgő-díj is, amellyel az Utunk által felkért értelmiségiekből álló grémium választotta ki, s jutalmazta 1971 és 1983 között az év könyvét. „Az alternatív irodalmi díjat, amely egy üveg pezsgőt jelentett az azévi díjazottnak, több visszaemlékezés szerint is Láng Gusztáv kezdeményezte. (...) A Pezsgő-díj kényszerű megszűnéséig egyfajta ellenkánonként működött a hivatalos, tankönyvek által képviselt irodalomszemlélettel szemben, ugyanakkor függetlensége, civil jellege folytán viszonylag jól leképezte a kánonformáló tekintéllyel bíró kritika opcióit” – írja a díjról szóló tanulmánygyűjteményt szerkesztő Balázs Imre József.

A díjazás legfontosabb részét jelentette, hogy a választás melletti érvekről szóló beszélgetés lejegyzett formában megjelent a lapban, s ezek a szövegek jól érzékeltetik a szabadon formált mondatok értékét - függetlenül attól, hogy végül melyikük álláspontja győzött az adott évben. Tamás Gáspár Miklós – aki szavazatát Vári Attila Középkori villamosjegy című kötetére adta – röviden szót ejtett Szilágyi Domokos Öregek könyve című kötetéről. (Fél év telt el Szilágyi halála óta.) „Az év legiszonyatosabb könyve a Szilágyi Domokosé, az Öregek könyve. Alig lehet róla valamit mondani. Amit állít, az nyilvánvaló, amit tagad, az maga a negatívum. A vers kiáltás, tiszta affektus. Nem azt mondja: , hanem azt . Szörnyű.” Bretter György, aki szavazatát Szilágyi könyvére adta, így érvelt. „Voksomat ugyanis az Öregek könyvére adom. Iszonyatom ellenére, vagy talán éppen azért. Iszonyatos a költői szépség és a felbomlás, a visszavonhatatlan szétfoszlás találkozása ebben a könyvben. Olyasmiről van szó, ami már túl van az irodalmon: dadogás ez a lét határán. Megfosztva a lehetségestől, már semmi sem marad: ki vagyunk rúgva abból, ami megtörténhetett volna velünk, alternatíváink maradékaiból pedig csak széthulló vonásaink látszanak. Az látszik, amit Plugor rajzol, az, amit Szilágyi Domokos elmondott már nekünk, amikor az emberek életéről, s nem éppen a halálról beszélt.” 5 Ugyanígy megnövelte az írás szabadságfokát a nekrológ műfaja is. 1977 tavaszán, a rettenetes bukaresti földrengés után írta Bodor Ádám a bukaresti kulturtörténészről, Dankanits Ádámról szóló nekrológját, amelyet teljes egészében kell felidéznünk, érzékeltetendő, hogy az milyen közel jár az ugyanazon évben közölt sorozat, A táj vonzásában egyes darabjainak nyelvéhez.

„Nem nagyon siettünk, emlékszem, mindig megvártuk az üresebb harmincegyest, s a busz lelógó szíjába kapaszkodva, aztán a bulváron baktatva képzelegtünk a világról, mint 'happeningnek' nevezett hajdani találkozásaink idején a kolozsvári Malomárok partján, arról, hogy milyen közeli marad majd gyermekkorunk, ha sikerül huncut vénemberekké lennünk. Baktattunk a bulváron, néha megtömtük szatyrainkat, csak a szél sietett, amikor a Batiştei sarkán lódított kacsázó lépteinken, csak a csendes Italiană s az egészen csendes Popa Rusu tarka és fekete macskái siettek előttünk rövid életük minden izgalmával. Ilyenkor átragadt rám a megnyugvás, mindenüvé idejében elérkezünk, kár hajszolni azt, ami magától bevár. És tényleg, ő meglett férfiként nemrég már Dubrovnikban is járt, s úgy bírt örülni az addig színes képekről ismert ragyogó falaknak, hogy hinnem kellett, huncut vénember korunkra is fáradhatatlan marad a szemünk. Közben kihűlt előttünk elég sok kávé.
Az asztal mellől kiláttunk az égre, csak az égre, ami néha befogadni készült, oly közel volt, s néha úgy tűnt, a felhő áll s a ház repül. Pedig nem moccant semmi, nem rezzent alvó kisgyerek, nem lépett erkély fekete küszöbe a házba, nem loccsant pohárból vörösbor, nem szólalt meg magától a csengő. Ültünk asztalok mellett harmincévesen és negyvenévesen az évtizedek közelségében, s nem gyanútlan agyunk fölött csapott össze hirtelen az idő, hanem a lomha mélységek dialektikájában. Ilyen hát a happening, és ennyire nincs tanulsága. A befejezett barátság, a befejezett életmű pillanata. A szeretet utolsó pillanata. A tudós örökös magányának utolsó pillanata.
Mérhetetlenül kevesebbek leszünk, valahányszor valaki megszűnik ránk gondolni, mérhetetlenül veszít minden ügy, ha nincs már az, aki magáénak vallotta. Maradunk hirtelen kihűlt hátunkkal, kétségbeesetten és esetlenül kifordult üres tenyérrel, amivel egyvalaki helyett nem tudunk egyvalamit elvégezni. Minden emberből csak egyetlen egy van.”6 

Az egzisztenciálisan és kulturálisan egyaránt a peremen élő Bodor Ádám számára is az Utunk jelentette a nyilvánossághoz vezető majdnem kizárólagos utat. A Ceauşescu-rendszerben más világ járta, mint Magyarországon ahol, ugyanezekben az években, ha nem is könnyen, de mégis bárki megengedhetett magának némi alaki lazaságot, lévén beláthatatlanul nagyobb elemszámból álló rendszeren belül próbálhatott meg mégis ügyeskedni: egyszerre fogni kint és bent egeret.
Mindenesetre ebben az ólomnehéz mondatokat folyamatosan ismétlő kontextusban, az elkerülhetetlenül megírt, íróik s olvasóik által épp oly tudottan olvashatatlan szövegekkel teli lapban a Levélváltás becsét igencsak megnövelte, hogy az egészében kívül esett az ideológiai öncenzúra világos normáin: mert azt amatőrök kulturális logikája egyszerűen nem vett tudomást arról az elvárásrendszerről, amelyet ha teljesített, ha nem: de az elithez tartozók, tehát a Párt világában élők, vagy azt ismerők, de mind tudtak. Persze régi hagyomány önkényuralom idején az amatőr irodalom tébolyának váratlan fordulatain ironizálni. 1852-ben Kemény Zsigmond színdarabokat olvasott bérbe Festetics Leó grófnak a Nemzeti Színház amúgy nem túl sikeres igazgatójának. „Méltóságos gróf ur! Tisztelettel küldöm vissza 1ször A falusi fársáng és 2 szor Aba király és udvaronczai czímű szinműveket. Véleményem igen rövid leend. Jelesen mi A ’ falusi fársángot illeti: a legunalmsabb fársáng volt azok közül mellyeket valaha balszerencsém élvezni engedett, ’ s meg vagyok győződve, hogy a’ tisztelt drámabiráló választmány - ha a’ darab két collegám által elfogadtatnék - a’ felolvasás alatt oly csendesen el fogna szenderülni, mint én szoktam asztalmozgatási próbákon. Ötevényi úr a’ nép nyelvét jól érti, ’s türhetőleg bele tudja magát tenni a’ nép gondolkodás-modjába is. De össszehasonlíthatatlanul gyarló minden más tekintetben. Fogalma sincs a drámáról. Képzelődése egy tuzognál lomhább. Az eszméket hirböl sem ismeri. Helyzeteket találni föl, cselekvő jellemeket alkotni: mindez nem az ő dolga. Mesét pedig annyira nem tud szőni, hogy nagyon csalódnám, ha valaha egy jó novellácskát is írhatna.”7 

1977 februárjában kezdte meg Bodor új sorozatát: olyan rövid, a minimalizmus esztétikai diadalát ígérő, a heti közlésekből végül sorozattá összeálló, egy nagy narratívát felkínáló novellák voltak ezek, amelyek ugyancsak kívül maradtak a cenzúra esztétikai normáin. A rövid és eseménytelen, a társadalmi lét peremén lévő kisvilágokat bemutató leírások olyan transzparensek voltak, hogy az „ellenséges” vagy épp „kortárs” tartalmak sem lettek felismerhetőek bennük. A kisérlet lényege az ideológiai azonosíthatatlanság szövegeinek megteremtésében állott: s a máramarosi hegyek világa a szocializmus peremén túl volt. A minimalista próza olyan leírásokból állt, olyan szigorúan összefoglalt cselekményeket jelenített meg, amelyek lefordíthatatlanok voltak a rendszerhez való hűség vagy ellenséges viszony szempontjából. Így Bodor nem csak a valóságban, de a szövegekben is a rendszeren kívül, a margón létezett, ám tudnunk kell, hogy ha nincsenek az Utunkban nagyvonalú, a kisebbségi irodalom világában magától értetődő „elvtelen magyar paktumot” megkötő, a kommunista párt világán belül élő nagyvonalú szerkesztők, akkor az író nem marginális helyzetben maradt volna - az irodalom világában, hanem egyszerűen kívül került volna azon, épp úgy, mint K. Jakab Antal levelezői.

Október 7-én jelent a Bodor által írott szöveg – s ez alkalommal K. Jakab lépre ment.
„W.J." – Kolozsvár-Napoca: „Régi olvasója vagyok az újságjuknak és ezért olyan tapasztalatokhoz jutottam, hogy újságjuk mindig a szép és jó felkarolásával foglalkozik és ezen eredmény sok helyen meglátszik. A szép és a jó mindig hasznos, ha tudomást lehet szerezni róla. Például emberek magánügye, ha egy író elvtárs szépen megírja, haszonná válik, ha sok másvalaki is olvassa. Én egy magánügyet szeretnék elmondani, azért, hogy egy író elvtárs világítsa meg. Ez a magánügy abból áll, hogy én született kolozsvár-napocai ember vagyok és nagyon szeretem a szülővárosomat. Manapság Nagyszebenben jártam (Sibiu) és a kedves ismerősöm, a neve azt hiszem, nem fontos, esetleg máskor, elvitt a Dumbrávába. Ez egy természeti helyen művészileg elképzelt állatkert, ahol magába van foglalva minden állat, ami itthon megél, és mások is, a földrészekről, ahol ezek születtek, oda van írva mindeniknek a hazája, hol született. Nekem ez a helység nagyon tetszett, ahol ezek az állatok szelíden élnek. Amikor utaztam a vonaton haza, bizony egy kicsit fájt, hogy az én szülővárosomban nincsen egy ilyen hely, pedig nagyobb lakossága van mint Nagyszebennek legalább ötször, és az emberek is színvonal szempontjából úgy élnek mint más városokban. Több egyetem, mozi, vendéglő, a Napoca és Belvedere szálloda. Ez mind szép, amire én is büszke vagyok, de szégyellem magam a nagyszebeni ismerősöm előtt, ha eljön, ahogy megígérte, akkor nincs egy olyan hely, ahova ő elvitt engem, csak a botanikus kert, ahol a növények nem felelnek meg mindenkinek, és azt hiszem, a barátomnak sem. Kellene ezért egy ilyen helység, egy „állatkert”, ami mindenféle állatot tartalmazzon, hogy az emberek szabad idejükben megfigyelhessék, milyen életet élnek, és hogy táplálkoznak. Helység lenne bőven, ezért én nem is javasolok. Pénzt a lakósok adnának szívesen, mert az emberek nagyobbik része még mindig szereti az állatokat. Kezdetben hazai állatokat lehetne bemutatni, a háziállatokat is, mert az olcsó, mindenféle állatot meg lehetne szerezni, kivéve a hiúzt, mert az ismerősöm mondta, hiúz nincs több. Később a pénzből amit az „állatkert” keres, lehetne drágább állatokat vásárolni, a földrészekről és odaírni a nevük alá a helyet, ahol születtek, mint ahogy Nagyszebenben csinálják. A külföldi állatok drágák, de a nőstények szaporodnának és azokat el lehet adni és a pénzből új állatokat venni. És így tovább, mint egy jól gazdálkodó szövetkezetben. Én már láttam oroszlánt eddig is, de miért, miért nem mindig el kellett utazni valahova, például egyszer Nagyváradra is. Ha egy író elvtárs elmondaná azt, mit én itt elmondtam, talán az én magánügyem is meghallgatásra talál. Nem nagy dolog, ha mindenki ad egy kis pénzt, amiből meg lehet venni az állatokat, kezdetben csak hazaiakat. Mégis mondok egy helyet a Grigorescu és a Monostor negyed között, a Babeş park mögött, ott van hely bőven és van víz is, és tisztán lehet tartani az állatokat. Tudok egy esetet, hogy egy oroszlán kibújt a ketrecből Olaszországban és három napig keresték a tűzoltók, és ott sétált Milánóban az utcán és nem bántott senkit, mert annyian voltak. Ha ügyelnek, ilyesmi nem fordulna elő. Egy író elvtárs ezt megírná és akkor fölfigyelnének. Én nem olvasok verset, mert azt nem értem, a többit mind elolvasom és értem és fölfigyelek a dolgokra. Ne versbe írják ezt meg, mert más sem érti, írják meg úgy ahogy én mondtam, csak úgy, hogy mindenki értse meg, például párbeszédnek, hogy kérdésekre valaki válaszol, és megmondja mindig az igazat. Látom, akik K. Jakab elvtársnak írnak, csak betűket írnak, hogy hívják őket, úgy látszik, így hasznos, ezért én se nevezem meg magam és nem is akarom, hogy mások is tudjanak rólam, mert ez magánügy, ha a végén lesz is belőle valami.”

K.J.A:„-Az igazság az, kedves W.J., hogy nem tehetek semmit az ön érdekében. Magam is a szóban forgó városrészben lakom, és állíthatom, hogy oroszlánok nélkül is elegen vagyunk.”

A túlinterpretálás veszélyét is vállalva: ennyi év után is pontosan érzékelhető a szöveg felszabadultsága és összetettsége. Az álnéven írt szöveg, pontosabban a névtelenségben eljátszott szerep önmagában véve is lehetőségeket kínált, amelyekkel Bodor sorra élt: pontosan olyan irodalmi kultúrán kívüli figurát alakított, amilyenek K. Jakab ügyfelei voltak, s akiket a szerkesztő gátlástalan őszinteséggel esztétikai elmélkedései tárgyaként, s nem alanyi jogon kezelt. Másrészt a szöveg – a marginalitás és a rejtőzködés biztonságában – egy víziószerű világot állít fel: magától értetődőnek feltüntetve azt. A kívülállás retorikáját imitáló szöveg az írót (szerkesztőt) a hatalomvédte bensőség kivételezettjeként mutatja be: s okkal teszi. Ezért is fordul hozzá kéréssel. Az Állatkert vágya éppúgy tűnik elénk, mint a vámos Rousseau képein a vadak felbukkanása. A Megéneklünk, Románia Fesztivál ideológiai Gesamtkunstwerk álkultúrájával szemben feltűnik a kiismerhetetlenség világa, mindaz, ami Bodort egész életművén át, folyamatosan izgatta. A képzelt Erdély kifejezés igencsak helytálló erre a szövegre is.

Végül aztán, három évvel később, egy alkalommal Bodor ugyancsak tanulságosan, s boldogan leleleplezte önmagát a nyilvánosság előtt: miért és miként próbálkozott női íróként átverni jó barátját, K. Jakabot. „Jópofa vagyok: női álnéven levelet írok K. Jakab Antalnak, melyben – amint ez egy kétnemű lénytől várható -, szemérmet nem ismerve megdicsérem magam. Aztán nagy ravaszul elpömpögöm, hogy írásaim szerzőjét nem ismerem, sajnos nem is tudok róla semmit. De azért legutóbbi műveimből gyanítom: biztos örmény vagyok. Kérem a címzettet,tolnácsolja nekem meleg üdvözletemet. Csakogy úgy látszik, rajtavesztettem. K. Jakab Antalt nem lehet egykönnyen átrázni, nem a felvédőről lépett le miközénk. Nemcsak nőies stílusomat, hanem kézírásomat is rögvest azonosította. (Utunk, 46.sz. levélváltás.)
Benyalok most neki széles nyelvcsapással: az Utunk nyolcadik oldalán én is az ő rovatát keresem elsőként (természetesen a saját nevemmnel jegyzett elmeművek után), és bizton állíthatom. Kitűnő levelező-partnerrel van dolgunk. Írásszakértőként viszont most mutatkozott be először. Munkájával kicsi sameszai és titkos tanácsadói mélységesen elégedettek lehetnek...”8 

De a rejtelmes nemű S.W.ről még ekkor sem ejtettek szót a nyilvánosság előtt. Az Állatkert Kolozsváron pedig azóta sem épült fel.

 

_____________________________________

1 Utunk, 1977 febr. 25., 8.

2 Az országos írókonferencia levele Nicolae Ceauşescu elvtárshoz, Utunk, 1977 június 3, 2.

3 Marosi Péter: Megéneklünk, Románia, Utunk, 1977 június 17. 1. Nem mellékesen a Megéneklünk
Románia végtelenített fesztiválja folyamatos fenyegetést jelentett: a kommunizmus kohójában készülő kulturális termékek nyilvánvalóan arra szolgáltak, hogy lecseréljék a tradicionális, értsd nemzetiségi művészet, hagyományok dokumentumait

4  Balázs Imre József: A Pezsgő-díj és kontextusa, in: Újraolvasott Pezsgő-díjasok, szerk. Balázs Imre
József, Korunk Komp-Press, Kolozsvár, 2012, 9.

5 Az év könyve, Beszélgetés az Utunk szerkesztőségében, Részt vettek: Bretter György, Marosi Péter, Tamás Gáspár Miklós, K. Jakab Antal, Kántor Lajos, Láng Gusztáv és Rácz Győző, Utunk, 1977 március 4., 4-5

6 Utunk, 1977 március 25. (A cikkben említett Popa Rusu utcában állott az a hétemeletes ház, amelyben Dankanits Ádám, tízéves fia, valamint Szilágyi Domokos és Hervay Gizella náluk lakó fia, Szilágyi Attila, Kobak is szörnyethalt.

7 Kemény Zsigmond: Gr Festetics Leónak, Pest, 1852. Junius 6. körül in Kemény Zsigmond levelezése,
Balassi- ELTE, 2007, 209.old.

8 Bodor Ádám: Nyílt-levél-váltás, Utunk, 1980 november 21.

 

 

 

György Péter