Az Adria-élmény – vágyakozás és kíváncsiság, a mediterrán világ iránti vonzalom – számos változatát megtaláljuk későbbi irodalmunkban is, a romantika korától kezdve szinte folyamatosan a XX. század közepéig. Kötetünkben egy évszázad prózai írásaiból válogattunk. A szerzők között ott találjuk  irodalmunk  klasszikusait – például  Jókai Mórt, Cholnoky Viktort, Kosztolányi Dezsőt, Hamvas Bélát és Márai Sándort –, valamint többé-kevésbé  elfeledett írókat is. Az ő kalauzolásokkal utazhatunk végig ezen a csodálatos tengerparton Fiumétól Raguzáig.

Kiss Gy. Csaba

 

A kötet nagyjából egy évszázad terméséből válogat, a XIX. század közepétől a második világháború végéig megjelent írásokból. Császár Ferenc 1830-tól 1839-ig élt Fiuméban, ő volt a város gimnáziumának első magyar nyelv és irodalom tanára. Magyar nyelvtant jelentetett meg olaszul; műfordítóként, költőként, íróként is számon tartja a magyar művelődés története. 1852-ben kiadott kötetében látott napvilágot A susáki vak című elbeszélése. Herman Ottót 1859-ben sorozták be tizenkét évre az osztrák hadseregbe, s ebből három esztendőt kellett leszolgálnia, ekkor ismerte meg az Adria vidékét. Visszaemlékezéseit 1877-ben jelentette meg a Vasárnapi Újság. Jókai Mór két regényében foglalkozott adriai tájakkal, Fiume környékével, illetőleg a középkori Raguzával (A játékos, aki nyer – 1882; A hárommárványfej – 1887).

 

A XIX. és XX. század fordulóján szinte nem volt jelentős magyar író, aki rövidebb-hosszabb ideig ne járt volna az Adrián. Tormay Cecile 1895-ben nyaralt először a tengerparton. Pekár Gyula szintén több nyarat töltött itt. Molnár Ferenc nem egy műve Fiuméban és környékén játszódik. Herczeg Ferenc saját vitorlásával járta a tengert, úti kalandjait írta meg Szelekszárnyán címmel 1905-ben kiadott nagysikerű könyvében. Cholnoky Viktor mindössze néhány napot töltött Fiuméban az első világháború előtt, s a Trivulzió novellákban rajzolt meg egy sajátos tengermelléki figurát. Szini Gyula a Nyugat 1920-as évfolyamában közölte fiumei történetét.

 

A két világháború közötti magyar értelmiség és középosztály életmódjához továbbra is hozzátartozott az adriai nyaralás. Különféle szándékkal, különböző tengerparti helységekbe látogattak el magyar írók. Novellák, esszék, útirajzok, publicisztikai írások születtek élményeikből. A századforduló hagyományát folytatta elbeszélésében Hunyady Sándor, Márai Sándor és Heltai Jenő. Kosztolányi Dezső1914 előtti nyaralásainak emlékét eleveníti föl az EstiKornélban. Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós számára a mediterrán világ esszékben lejegyzett szemlélődésre ad alkalmat. Fejtő Ferenc pedig Érzelmes utazás című, 1937-ben megjelent első kötetében saját szellemi fejlődését kívánta mérlegre tenni egy útirajz keretében.

 

 

 

1

 

– A drámai helyzetek? – mondta a híres drámaíró, s aggályos műgonddal tisztogatni kezdte szemüvegét. – Schiller azt állította, nincs több, mint harminchat. De nemrégen megtaláltam a harminchetediket. Csak nem tudom felhasználni. Inkább elmondom.

 

Tavasszal lenn jártam az Adrián. Az emlék, mely makacsul kísért, mindig újra visszahúz ide. Számomra a tenger, Fiume és Abbázia között, még mindig a „magyar tenger”, akkor is, ha tudom, hogy a történelem időközben odaadta az olaszoknak a Szentkorona Gyöngyét. De más a szárazföld és más a tenger. Ez az öböl mélykék vizével az én külön, szerény és csöndes irredentám. Az egész világból ez az öböl az a hely, ahol a magyarnak közvetlen köze volt a tengerhez. Visszajárok ide, örülök, ha valamelyik fiumei őslakó magyarul felel kérdéseimre, szeretek sétálni Abbázia és Lovrana között, a babér illatú tengerparti sétaúton, ahol szüleink és nagyszüleink udvaroltak már egymásnak, s esténként szívesen átmegyek Voloscába, leülök a part menti kiskocsma előtt, megiszom egy negyed liter isztriai vörösbort, és drámai helyzeteken vagy más ilyen reménytelen feladatokon töröm fejem. Minden évben elmegyek ide, néha csak két, három napra. Aztán elunom magam és odébbállok, színesebb, izgalmasabb tájak felé. Az ember hálás, de az ember – hál’ Istennek – hálátlan is. Így vagyok Abbáziával.

 

Most elmondom a harminchetedik drámai helyzetet. Ott találtam, VoIoscában.

 

2

 

– Ismeritek azt a kis kocsmát, a voloscai öbölben, ahol a halászok csónakjaikat őrzik? Albergo al Mare, így nevezik. Híres part menti kocsma. Kitűnő scampitsütnek itt, s jó part menti borokat mérnek hozzá. Fiuméból ide járnak át a lumpok meg a szerelmesek, esténként, s ide sétálnak ki az abbáziai fürdővendégek, ha megunják a szálloda főztjét, vagy holdfényben beszélgetni, udvarolni akarnak még vacsora után. A pincér, mikor megismertem, egészen sovány volt; igaz, én is. Minden évben viszontlátjuk egymást, s megállapítjuk, hogy elhíztunk. Ez a karrier, barátaim.

 

De én nem is a scampitszeretem itt, a voloscai kocsmában, még csak nem is a vörösbort. Azt hiszem, a díszleteket szeretem itt, a rendezést. Reménytelenül színpadi képekben látom a világot. Az ember mindig dolgozik, „pihenés” közben is; ez a mestersége. A díszlet itt ilyen: az abbáziai sétaút végén, a voloscai világítótorony vörhenyes fényében négy ház áll a parton, a vámház, a kocsma, egy kávéházféle s egy szurtos és málladozó fészer, melynek odvas földszinti odújában a halászok acetilénnel töltött fényszóróikat őrzik, a korszerű halászat e fontos kellékeit. Ezek a voloscai halászok már elvittek néha éjszakai útjukra, a tengerre. Az ember szeretne mindent megismerni, mindent, egészen közelről. A fényszórót a csónak orrába erősítik, s a halak odagyűlnek az erős fény vonzására a háló körzetébe. A halak, a rákok, a „tenger gyümölcsei”… minden, ami él, tolong a fény felé. Nagyon tanulságos kirándulás. Igaz, kissé hűvös, nyirkos és egyhangú. Ezek a halászok toprongyosan szegény emberek. Az időjárás, az apály, a dagály kegyéből élnek, tehát a kiszámíthatatlanból és a véletlenből, mint én, a színpadi szerző, a közönség kegyéből… de nem ezt akartam mondani.

 

Most tavasszal, elutazás előtt, egy este megint átsétáltam voloscai barátaimhoz. A kis tér, az öböl, a világítótorony, a halászok bárkái, csendes motozásuk a hálók, az ívlámpák között, a tenger ütemes csobbanása, a tér és a városka elvarázsolt magánya, mindez ellenállhatatlanul emlékeztet egy olasz opera második felvonásának díszletére. Olyan zárt az egész, festői és piszkos, omladozó és élettel telített… Mindig úgy ülök itt, mint aki feltévedt a színpadra, s zavartan várja, hogy kiutasítsák, mert rögtön felhúzzák a függönyt és kezdődik az előadás. Szombat este volt. A kövér, fiatal pincér kihozta vörösboromat, s elmesélte, hogy Fiuméban délelőtt megoperáltak egy embert, aki csak úgy, szerelmi bánatában, nyolc szöget evett meg éhomra. Ilyen éhes volt? Vagy ilyen szerelmes volt? Nem tudtuk eldönteni. Aztán visszament a pincér a vendéglő belső helyiségeibe, mert a kocsma, szombat este, megtelt fiumei kirándulókkal.

 

Egyedül ültem a hűvös estében, néztem a színpadias díszletet, iszogattam borom. A hold is megjelent a táj fölött. No, gondoltam, kezdhetjük az előadást.

 

3

 

– E pillanatban, oly pontossággal, ahogy a legjobb rendezőhöz, a végzethez illik, halk zörejjel megjelentek a színen a szereplők. A szín bal oldaláról, a vámház felől, gépkocsi gördült a kikötőbe. Keskeny, kétüléses, divatos sportkocsi volt, csukott tetővel. A kocsi trieszti rendszámot viselt. A bennülők arcát nem láttam. De azzal az ösztönnel, melyre büszke vagyok, amely csalhatatlan, s mesterségem titkos forrása, éreztem: „Kezdődik.”

 

Csakugyan elkezdődött. Egyelőre nem láttam semmit, csak a gépkocsit. De a kocsi nagyszerűen játszott. Képzeljétek el, amint a színpadias kikötőben megjelenik a trieszti kocsi, szombat este, s lassan lopakodik előre a színen, lábujjhegyen, mint egy cselszövő. A kocsi besettenkedett a színre. A vak is látta, hogy tilosban jár. Elhajtott a kocsma előtt, farolt néhány métert s megállott a félhomályban, háttal a vendéglő kivilágított ablakainak, a halászok fészere előtt. A motor zúgott még, egyenletesen, a lámpák égtek. Most vártam, hogy kilépnek a kocsiból a szereplők: természetesen a Férfi és a Nő, vagy szerencsésebb esetben, mint Shakespeare-nél, Első Gyilkos és Második Gyilkos, esetleg Első Csempész és Második Csempész. De nem történt semmi hasonló. A kocsi dohogott, tétován megállt a sötetben; a bennülők nem állították le a motort. Látnivalóan tétováztak. A kocsi hátsó lámpája égett, ez a kis, parázsló, véres szem, amely olyan fürkészve pislogott az éjszakába, mint egy ideges kalandor gyulladásos szeme, néhány perccel a nagy coup előtt… S a fényszórók is égtek, tompított fénnyel. Így állt a kocsi sokáig, percekig, teljes üzemben, mozdulatlanul, ugrásra vagy menekülésre készen.

 

– Most lehunyta a kis, trieszti kocsi parázsló fél szemét. Aztán kialudtak a fényszórók is. A kocsi elszánta magát valamire. A motor elhallgatott. A kocsi sötét belsejében öngyújtó lángja villant föl, majd két cigaretta szentjánosbogárfénye kezdett derengeni. Hevesen tárgyaltak odabenn, a trieszti kocsiban. Aztán feltárult az oldalajtó, a kocsi jobb oldaláról, a kormánykerék mellől előmászott a vezető födetlen fővel, cigarettával szájában, becsapta az ajtót s lassan, őgyelgő lépésekkel, elsétált az Albergo előtt.

 

E másodpercben megjelent a vendéglő ajtajában a kövér pincér. Gyümölcsöt hozott nekem, kövér banánt és narancsokat. Mikor meglátta az őgyelgő idegent, széles mosolyra derült s kiáltani akart. Mint mikor valaki régi, kedves ismerősét látja. A hold reásütött e pillanatban az öbölre, a kikötőre, a felhők elvonultak, teljes fényben álltunk, ültünk, mozogtunk a színen. A pincér pillantása találkozott a őgyelgő férfi pillantásával. Azzal a csodálatos ösztönnel, melyről az imént beszéltem, s mindenkinél, tehát a pincérnél is a mesterség feltétele, elhallgatott, sunyi pillantással bámult a sötét gépkocsi felé, nem köszönt, szótlanul elém rakta a gyümölcsökkel tetézett tálat, s tapintatos, kissé szemtelen mosollyal visszament a belső helyiségbe.

 

Az idegen férfi a tenger partján állott, cigarettázott s bensőséges figyelemmel bámulta a halászok csónakjait. Sokáig nem mozdult. A vendéglő belső szobájában halkan zenéltek és hangosan beszélgettek. Aztán, mint aki csak egészségügyi sétára indul itt, Voloscában, éjszaka, száz kilométerre Trieszttől, megfordult a férfi s elhaladt az Albergo al Mare kivilágított ablakai előtt. Negyvenes, fekete férfi volt, lebegő hajzattal; szomorú és ravasz pillantású ember, olyan férfi, aki már pontosan tudja, mit adnak a kocsmák, az esték s a nők, akik vagy Aki e pillanatban a trieszti rendszámú kocsiban lapul riadtan és szívdobogva. Tapasztalt férfi volt, s ugyanakkor szomorú és elszánt. Megkerülte a kocsmát, visszament a kocsihoz, a homályban nekidőlt a sportkocsi ajtajának, új cigarettára gyújtott s hangtalanul álldogált a sötétben. Most már nyakig benne voltunk az előadásban, úgy az első felvonás végén tartottunk, mikor mindenki bemutatkozott, mindenki a helyén áll, a felvonulás tökéletes. Csak a nő nem látszott még. Ravasz, nagyon ravasz rendezés ez, gondoltam. Az ember mindig tanul. S ártatlan képpel hámozni kezdtem egy narancsot.

 

De az élet, mint a színpad, nem bírja a némajátékot és az üres helyzeteket. Mint szakember, nem csodálkoztam hát, mikor a következő percekben megjelent e láthatatlan háromszög eddig láthatatlan harmadik szereplője, az a bizonyos érdekelt férfi, akinek nem tetszik valami. Ez a férfi talán észrevette a trieszti kocsi utasát, amint a partról a vendéglő fényes ablakai felé kémlelt. De talán csak megérzett valamit. Most már bizonyos volt, hogy a trieszti kocsi kalandra indult a voloscai öbölbe. A trieszti férfi azt mondta a láthatatlan hölgynek, másfél órával ezelőtt: „Bellissima, hallgasson ide. Átszaladunk Voloscába. Soha nem tudja meg senki. Van ott egy kocsma, egy kis kocsma… s micsoda borok, gentilissima! Tizenegyre vissza leszünk Triesztben. Megvacsorázunk, hallgatjuk a mandolint, ha akarja, átszaladunk Fiuméba, eszünk egy fagylaltot a parton, a kikötőben. Könyörgök, édes, csodálatos! Ki láthatja magát Voloscában?…” A fért száz kilométeres sebességgel hajtott, egy óra alatt ideértek. Mikor a kocsi bekanyarodott az öbölbe, a láthatatlan hölgy megijedt. „Állítsa a kocsit oda, a sötétbe!” – mondotta. – „Adjon egy cigarettát. Várjon.” Aztán, a sötétben, sugdosva beszéltek a veszélyekről, az esélyekről, minden szerelem veszélyeiről és esélyeiről. „Én itt maradok a kocsiban!” – mondta a hölgy. – „Oltsa le azt a kis, zöld lámpát is. Úgy. Maga most kiszáll, elsétál a kocsma előtt, mellékesen, mintha a feje fájna. Megnézi, ki ül odabenn… Ki az a kövér, idegen alak a teraszon?” (Ez én voltam, a kövér, az idegen.) „Hagyjon, hagyjon, félek. Hát menjen most. De vigyázzon. Ah, maga nem ismeri Giuliót!” A hölgy sóhajtott, szívére szorította kezét. A férfi fejét vakarta, titokban igazat adott a hölgynek, kiszállt, elment a kocsma ablakai előtt, kémlelt, megbámult engem, a kövér idegent, látott valamit, ami nem tetszett neki. Visszaállt a sötét autó mellé, halkan mondott néhány szót, várakoztak. Most nem illett még elmenni, miattam sem. Nyilvánvaló, gondoltam, hogy gyanús jeleket észleltek, a vendéglőbe már nem mernek belépni. Állanak még egy ideig a sötétben, aztán elszelelnek. De most kilépett a férfi a kocsmaajtón, a másik férfi, aki neszelt valamit.

 

4

 

– Ez a férfi mérges volt és indulatos, tehát kezdő. Megállt az ajtóban, szimatolt, halkan morgott, mint a kutya, mikor a felhők mögött neszeli a holdat. Mozdulatlanul állott, az idegen gépkocsit bámulta. A helyzet félreérthetetlen volt, együgyű és ordítóan drámai. A férfi nem láthatta a sötétben meglapuló idegen gépkocsi rendszámát, nem láthatta a kocsiban rejtőző hölgyet, s nem ismerhette meg a férfit, aki a sűrű homályban az idegen kocsi oldalának támaszkodott, megszeppenten és hősiesen, ahogy illik. Senki nem mozdult. Ha most elindul a gépkocsi felé, felidézi a botrányt: a szerelmesek nemzetközi illemtana szerint nem illik a voloscai éjszaka sötétjében lappangó kocsikat, félreérthetetlenül rejtőzni, menekülni vágyó szerelmes párokat megzavarni. A gépkocsis férfi joggal tiltakozhatott a tolakodó közeledése ellen. Némán álltak a fekete éjszakában, két férfi, a tenger partján, s nem látták egymást és farkasszemet néztek.

 

Sokáig maradtak így, nagyon sokáig. A csend és hallgatás megtelt feszültséggel. Hámoztam a narancsot, s arra gondoltam, jó lenne odébbállni. De minden fölösleges mozdulat végzetesen hatott e sötétségben. Néző voltam, ez útszéli, közönséges drámai helyzet egyik nézője és statisztája. Olyan helyzet volt ez, mint néha a színházban, mikor a közönség is belejátszik a színdarabba. A szereplők várták, hogy valaki mozduljon, s végre történjen valami. A kés, a golyó lehetősége is megvillant e pillanatban. Elvégre délen voltunk, latinok között. Mit lehetett érteni mindebből?… Keveset és mindent. Két ember, férfi és nő, elindultak Triesztből Voloscába, mert szeretik egymást és bujkálnak a világ elől. Egy férfi itt ül a voloscai kocsmában, szeret egy nőt, aki nincs itt, vagy nincs vele, de talán egészen a közelben piheg, a sötétben, a kocsiban, néhány lépéssel arrébb. A férfi egyszerre nyugtalan lesz, elhagyja kocsmázó pajtásait, kilép a térre, a szerelmesek ősi ösztönével szimatol, gyanakodva kémlel az éjszakába, félt valakit. Elég, ha megindul, a fészer és a kocsi irányában, s rögtön felhangzik az őssikoly, a nő sikolya, mely tele van iszonyattal és büszke rivalgással: iszonyattal, mert minden nő gyűlöli a bonyodalmakat s büszke kicsengéssel, mert minden nő boldog, ha két férfi öli egymást miatta. Mindenki pontosan helyén állt, a szín tele volt. S nem történt semmi. De minden drámai lehetőség benne volt a pillanatban. Ez a harminchetedik, az örök drámai helyzet: mikor emberek gyanakodva pislognak a sötét világűrbe, mely gyanús és veszélyes, s nem mernek cselekedni, mert a végzetre bízzák a kifejletet. Görög kollégáim szívesen éltek e fogással. Megettem a narancsot, rágyújtottam, ártatlan képpel bámultam a csillagokat.

 

A csábító – már így neveztem, kényelmes színpadi műszóval – most megérezte, hogy még egy pillanat e drámai semmittevésben, s kitör a botrány. Gyorsan beült a kocsiba, megindította a motort és nekirohant a mellékútnak, amely a móló szélén vezet Fiume felé. A hátsó lámpát, azt a parázsló ördögszemet nem gyújtotta meg. A kocsi úgy szelelt el szélsebesen, hogy nem láttuk a rendszámát. Csak messze, az országúton villant föl a vörös láng, kárörvendő lobogással, mintha egy félszemű ördögfióka rohanna ott, az emberek országútján, az éjszakában, büszke elégtétellel és kárörömmel.

 

A vörös láng eltűnt a parti éjszakában. Utánanéztünk, hosszan, sokáig. Aztán sóhajtott a harmadik férfi, a főszereplő. Sóhajtott, lassan megfordult, elmenőben engem is megnézett, kérdő és idegen pillantással. Elfordítottam a fejem. Sok minden volt ebben a pillantásban: zavar, düh, megkönnyebbülés. Az ember bizonyos korban okos lesz, s örül, ha utolsó pillanatban idejekorán megszökik a trieszti autó, s nem kell megjegyezni a rendszámát.

 

– A férfi elment Abbázia felé. Léptei kopogtak a köveken. Most megjelent a kövér pincér, rakosgatott az asztalon, közönyösen és fölényesen. A bölcs emberek közönyével működött, akik sok mindent láttak már, kissé lenézik az embereket, s iparkodnak mindent megérteni. Aztán fizettem, elsétáltam a tenger partján szállásom felé, s útközben megbámultam még a halászok fényszóróit, amint éhesen járják villogó fénysugaraikkal a tengert s keresik a zsákmányt. Nincs is szebb, mint járni az éjszakában, veszélyek között, zsákmány után… Ez az ősmesterség. Nem valami előkelő mesterség, de emberi, tehát aljas és fenséges egyszerre. Erre gondoltam… Igen, igen, a halászatról beszélek. Hát aztán reggel hazautaztam. Ennyi volt.