Magyarország, anno zero
Lenullázódott 16 év politikai garnitúrája, de ma nem látszik, hogy ebben a lenullázódásban akár egy pillanatra is igazán magába szállt volna. A hadikommunikáció (Nagy Attila Kristóf prózaíró szép kifejezése) tovább zajlik. Miközben az esély itt volna. A Lie Speech ténylegesen a drogról való leszokást sürgeti. Még akkor is, ha éppen egy drogos ágál a drogok ellen. A társadalom pedig napi adagjáért tüntet, miközben azt hiszi, éppen a rehabon van. Döntetlen tehát, ha úgy tetszik, nulla-nulla.
- 2006. november 8.
"Néha nulla vagyok / néha meg egy
Nem osztok, nem szorzok / nekem egyre megy
Néha megrugdosnak / néha megcsókolnak
Néha megmutatnak / néha meg eldugnak
Semmi más nem maradt / csak a néhány évem
Maradékot kapok / de elveszem a részem
Ezt jól megtanultam / nulla, nulla, nulla!
Tessék egy emlékkönyv /a létezés nullpontja..."
(Neurotic együttes: Nulla dal; 1981)
Szeptember 28., éjfél közeledik. Autóban ülünk, Budapesten. Ma éjjel vagy szétverik a várost, vagy nem. A pesti alsó rakparton a Parlament felé haladunk. Pezsgőszínű kombi Volvo áll meg, hárman szállnak ki, talán baráti társaság – vagy a sofőr, a felesége és egy haver? - egyikükön Nagy-Magyarországos póló, az autón Nagy-Magyarországos felségjel.
Haladunk tovább a rakparton. Arról beszélünk, hogy mi ez. Mi történik. Kik ők, akik itt kiszállnak és felballagnak a Kossuth térre. És kik a többiek, akik nem. És, hogy hogyan lehet most élni, a történtek közben, a történendők után.
A barátom azt mondja, ő nem csak az elmúlt hetek óta, hanem már évek óta úgy él itt, ebben az országban, városban, hogy minél kevesebb helyen és kisebb felületen érintkezzék azzal, ami az odakinti Magyarország. Mindazzal, ami a magyar hétköznapok valósága. A közvalóság. A formális, hivatalosan létező ország. Ehelyett életét valamilyen más szintre helyezi át. Egy olyan terepre, ahol mindez, amit itt most az elmúlt hetekben teljes erejében láttunk megvalósulni, átvenni az ellenőrzést elmék és lelkek fölött, szóval mindez nem létezik.
1. Nagy levegőt! Mélyvíz.
Ez a bizonyos barátom kívül helyezi magát a ma, itt működő struktúrákon? Ne értsük félre: nem arról van szó, hogy nem fizet adót, és nem vesz buszjegyet. Már csak azért sem, mert a Kossuth téren többen éppen erre szólítanak fel, és ő az ilyesmire egyáltalán nem hallgat. Hanem…megpróbálom körülírni.
A közterhekben maga is részt vállal, de nem érdekli, mit és hogyan kap az adóforintjaiért. Szavazni olykor szavaz, de csak a kisebbik rossz elve alapján. Nem kér sem politikusokból, sem cégekből, sem hivatalokból, sem állami intézményekből. Ügyel arra, hogy útjai, munkái, kapcsolatai – a szükséges minimumom túl - lehetőleg ne vezessenek keresztül semmilyen létező és intézményes struktúrán, hanem sokkal áttekinthetőbb, informális hálózatokon fussanak.
Jeleket nem visel. Semmilyen olyan vizuális üzenetet nem ad magáról, amely bármilyen csoport-hovatartozást elárulna. Éppen úgy, ahogy a jobb-bal meghatározottságban nem hajlandó magát elhelyezni - és természetesen pártjelvényeket sem visel –, márkajelekkel sem hajlandó önmagát megjelölni. Nincs különbség a NIKE pipája és az MSZP szegfűje között, a Fidesz narancsszínű pólója, és egy divatos barna-kék Ralph Lauren ing között. Nem kér az eladás és meggyőzés stratégiáiból.
Lapokat nem vásárol, legfeljebb a munkájával szorosabban összefüggő, szakmai publikációkat. Nem hajlandó önmagát sem a Magyarországon folyó politikai kommunikáció, sem az üzleti célú közlemények (reklámok) célcsoportjának tekinteni. Lakásában nincs tévé és rádiókészülék. Interakciói személyes szinteken folynak. A hálózaton tájékozódik és ott kommunikál. Azon keresztül dolgozik, munkájáért a fizetséget ott kapja.
Állampolgár, de vonakodik magát akként meghatározni. Nem azért, mert nem érzi magát magyarnak. Ám ez kizárólag nyelvi-, kulturális kötődést jelent, semmi egyebet.
Tudatos kultúrafogyasztó. A hivatalos közkultúrát, a televízióban, a nagy állami intézményekben megjelenő kultúrát többnyire elkerüli. Azt a zenét, irodalmat, mozgóképet keresi, amelyre igénye van: ez nemzetközi, tehát nem geopolitikai pozícióhoz és helyi problémákhoz kötött, helyét nem (csak) a hazai kontextusban kereső kultúra. Jobbára a hivatalosan létező magyar intézményrendszeren kívül, azok árnyékában létrejövő produktumok.
Gyanakvással fogad minden olyan felvetést, tervet, pláne szerveződést, amely az ő közreműködésére számít. Nem kér sem a múlt terheiből, sem a jövendő fényes plánumaiból. Nem kér az atavisztikus történelem-felfogásból, a Trianon-fájdalomból, az „áldozatok vagyunk” pátoszából, de a „hamarosan soha nem látott mennyiségű pénz áramlik országunkba” végletekig haszonelvű szemléletéből sem.
Tudatos vásárló. Fogyasztását racionalizálja, minimális mértékben van szüksége jóléti árucikkekre. Amennyire nem tekinti magát a politikai nemzet tagjának, annyira erős benne az ország, mint földrajzi, természeti egység iránt érzett felelősség. Nem szennyezi a környezetet, betartja a szelektív hulladékgyűjtésre vonatkozó szabályokat.
Életének színtereit, és emberi közegét úgy választja meg, hogy azok ne legyenek gyanúba keverhetők, és viszont: azok ne keverjék gyanúba. A városnak azokra a helyeire jár, amelyek sem az architektúra szempontjából, sem morálisan nem kompromittáltak. Nem viselik magukon sem a konzumkultúra, sem a politika jegyeit. Nem csak a Kossuth térre nem megy tehát. Hanem olyan helyekre, olyan (valós, vagy virtuális) terekbe sem, amelyek valamiféle nyilvánosság előtti megmutatkozás terei, illetve, ahol a jelenkori magyar közállapotokkal szembesülni lehet. Mindez abból az érzéséből fakad, hogy már a puszta megjelenés, a jelenlét is kompromittál.
A fentiek eredményeként, a jelen-nem-lét stratégiáját választja, ha úgy tetszik, mélyvízi életformát.
2.
A létforma, mint a helyzetre adott válasz
A fentebb vázolt mélyvízi életforma nyilvánvalóan a formálisan létező magyar valóságtól történt eltávolodás, végső fokon elidegenedés következménye. Magát a kifejezést egyébként Bereményi Géza egyik dalszövegéből veszem át; ott, ahol szerepel, a hatvanas évek kezdődő beat-kultúrájára vonatkozik. De nyilvánvalóan utal keletkezésének idejére is. Ez pedig a hetvenes évek második fele; az Új Mechanizmus utáni fagyás kilátástalan időszaka, amelyben a közelgő nyolcvanas évek még rosszabb, még szürkébb, még vállalhatatlanabb korszakot ígérnek.
A kívül maradás, a nem mutatkozás éppen a hetvenes-nyolcvanas évek átvészelésének stratégiája volt sokak számára. Abból az érzésből fakadt, hogy ebben az egészben nem lehet részt venni. Nyilvánvaló, hogy semmilyen pozíciót, helyet nem kellene elfoglalni/elfogadni abban, ami van. Semmit abból, amit a szisztéma ajánl. De már a hírek végighallgatása, egy hivatalos napilap megvétele, bizonyos termékek megvásárlása, bizonyos tévéműsorok megtekintése, vagy a gimnáziumi történelem-lecke megtanulása is azt jelentené, hogy az ember beleilleszti magát abba a valamibe, amely éppen őt kívánja bedarálni. Felajánlja közreműködését ebben. Ehelyett otthon van, vagy az éjszakában, amikor a borzalomból kevesebb látszik, ül egy konyhában, vagy egy kocsmában, múlatja az időt barátoknál, vagy házibulin, vagy sehol.
Barátom életstratégiája – mondani sem kell – efféle érzések újratermelődéséből fakad. Az okok pedig nyilvánvalók. Az ország mindent elkövet, hogy eltávolítsa önmagától polgárait. A struktúrák korhadtak és korruptak. A feudalizmus óta fennmaradt formák, működések és magatartások ezek. Nem a teljesítményt, hanem a pozíciót ismeri el. Nem a tehetséget, hanem az alkalmazkodást. Nem a hatékonyságot, hanem a hivatalt, a sarzsit. Nem az individuumot, hanem a szervilizmust. Nem a személyiséget, hanem a beolvadás taktikáit. Nem az újszerűséget, hanem a régi tekintélyt. Nem a vállalkozókedvet, hanem a megalkuvást. Rugalmatlan és zárt, a társadalmi felemelkedést, a helyváltoztatást nem segíti. Provinciális: a külföld anyagi jóléte felé ácsingózik, miközben annak szellemi lényegét nem engedi közel magához.
Természetesen nem minden pontján és nem mindenhol ilyen ez a társadalom. Szerkezetébe beszivárgott már talán valami, ami helyenként ez ellen hat. De a nagy egész még mindig őrzi évszázados megrögzöttségeit. A téren manifesztálódó frusztráltság, ostobaság és ressentiment tehát csak a felület. Még csodálkozni sincs rajta mit. Az őszödi beszéden (a nemzetközi sajtóban itt-ott már mitikus neve is lett: The Lie Speech), annak szavain és jelentésén sincs megdöbbenni való. A hazudozás, a valóság elfedése, a duplafenekű szöveg mindig jellemző volt a hazai köz- és magánbeszédre, az utóbbi tíz évben azonban igazi droggá vált, amelyről nem képes lejönni sem a mindenkori kormány, sem a mindenkori ellenzék. A hazugságtőzsde parkettjét egy pillanatra sem lehet otthagyni. A kamu olyan kommunikációs forma, amelyen rajta van a társadalom is, s mintha folyton elodázná a szembenézést függőségével.
A magyar társadalom soha nem volt szembenézős, soha nem volt őszinte, a problémákat praktikusan, valamilyen konszenzusos megoldás lehetősége felől megközelítő közösség. Mítoszai, öncsalásai sokszor bizonyultak erősebbnek józan megfontolásainál. Kevés tiszta pillanata akadt.
3. Néha nulla, néha meg egy
A felgyújtott autók fényénél őrjöngők, a megzavarodott rendőrség, a tébolyultakat az utcára vezénylő sunyi politika, a kétségbeesett, kevély és öngyilkos stratégiák, az obszcén politikai folklór, a feléledő kegyetlen ideológiák, az erőszak, a szétdúlt utcák és terek a nulla év beköszöntét jelzik. Nincs morális válság, mert nincs morál. Nem feltétlenül az egyes emberben. Megint csak: a nagyegészben.
Ez az „úgyis mindenki tudja” szisztémája. A „kaparj, kurta…”, a „nehogy már ne úgy legyen” és a „megoldjuk” rendszere. És mindig meg lehet oldani (vö: „trükkök százai”). Lefizethető hivatalnokokkal, előre lejátszott pályázatokkal, önmaguk mellére kitüntetéseket tűző tekintélyekkel, miniszteri hátsó ajtókon bejáró lobbistákkal, pozícióra hajtó pártzsoldosokkal, a főnökök kegyeit kereső szervilizmussal. Ez a bekezdés 1986-ra éppúgy vonatkozhat, mint 1936-ra, meg 2006-ra.
Roberto Rossellini filmje, a Németország, nulla év (Germania anno zero, 1947) a háború, illetve a nácizmus utáni porig égésből és porig alázottságból való újrakezdés, a lenullázódás és a padlóról felállás lehetőségeiről szóló mű. A nulla év; az a bizonyos, amely a rendszerváltás óta most valamiképpen újra beköszöntött, amelynek újévi fényeinél hirtelen lelepleződik a fogódzók hiánya, az üresség és jelentés nélküliség; talán nálunk is jó lehet valamire? A nulla alkalmatlan mindenre, sem szorozni, sem osztani nem lehet vele, a nulla üres jel. A semmi. De a nulla fekete lyuk is, amely a másodperc tört része alatt szippant be, tűntet el és sűrít össze mindent. A nulla startpont is lehet. A kimozdulás helyét jelző kilométerkő. Ehhez azonban helyzeti energia kell. E pillanatban nem látszik, honnan venné bárki ezt a helyzeti energiát.
Banális szüzsé. Manipuláció egy hangfelvétellel. Kitörő indulatok, elszabaduló erőszak. Mindenki bejelenti a maga győzelmét. Idiotisztikus politkabaré a Parlament előtti téren. Lenullázódott 16 év politikai garnitúrája, de ma nem látszik, hogy ebben a lenullázódásban akár egy pillanatra is igazán magába szállt volna. A hadikommunikáció (Nagy Attila Kristóf prózaíró szép kifejezése) tovább zajlik. Miközben az esély itt volna. A Lie Speech ténylegesen a drogról való leszokást sürgeti. Még akkor is, ha éppen egy drogos ágál a drogok ellen. A társadalom pedig napi adagjáért tüntet, miközben azt hiszi, éppen a rehabon van. Döntetlen tehát, ha úgy tetszik, nulla-nulla.
4. X-generációk, X-idők
Természetesen, szerte Európában, a sajtóban napokig fő helyet elfoglaló Lie Speech hatására előbb kezdődött meg a politikai és társadalmi hazugság mibenlétéről szóló diskurzus, mint nálunk. Megint nem használtuk ki a pillanatot? Megint nincsenek állítások, csak interpretációk? Nincs őszinte beszéd, csak mellébeszéd? Végzetes volna, ha így maradna. Jólét, jómód ettől még lehet egy országban. Pénze, csinos vagyonkája ettől még bárkinek összejöhet. Gazdaságilag (de szeretem ezt a szót), ettől ez még működhet.
Ám ha a közélet, a köz, mint olyan, a részvétel bármi nyilvánosban ennyire kompromittált, annak leginkább az a veszélye, hogy passzivitásra, alkalmazkodásra, lemondásra, beletörődésre ösztönöz.
A mélyvízi életforma következménye azonban a realitásérzék elvesztése lehet. Éppen azáltal, hogy máshová helyeződik a realitás. Elhisszük, ki lehet vonulni, el lehet bújni, el lehet tűnni az utca valósága elől. Kérdés, hogy lehet-e.
A lemondás és kompromittálódás stratégiáira pedig eufemisztikus neveink is vannak, mint például az egyéni boldogulás. De egy agyhalott társadalom agyhalott tagjainak milyen boldogság adatik a boldogulásban? Az üdvözültek szobra jut eszembe, a bambergi dóm falán: az arcokon zavartalanul idióta mosoly.
Október 23., este. Idehaza ülök a laptopom kékszínű fénykörében. A népszavazássá felpiszkált helyhatósági választások után, s egy újabb blöff, egy ezúttal ügydöntő népszavazásnak nevezett puccskísérlet előtt a hiszterizált és ezerszer kisajátított ünnep óráján szabadcsapatok kószálnak és randalíroznak újra. Odakint éppen verik szét a várost. Külföldi delegációk utaznak el, miközben a tébolyult rebellisek egy öreg T-34-est zsákmányoltak.
Visszatérek a barátomhoz és életstratégiájához. S egyben leegyszerűsítek. Mi egyebet tehet egy (vagy több) generáció, ha nem hajlandó sem a gügyögő, áruházi boldogságot választani, sem a gyomorfájós keserűséget, sem a szívinfarktusos teperést, alkalmazkodást? Ha nem akar sem megbolondulni, sem megkeseredni ebben az országban? Ha nem akarja elvesztegetni éveit a beteg közállapotok malomkerekei között őrlődve? Ha nem hajlandó sem meghatódni, sem röhögni azon, ami van? Mi egyebet tehet, mint hogy nem kér az egészből? Semmiből, senkiből. Nem kér belőletek.
Budapest, 2006. szeptember 29. és október 24. között
Hozzászólás
Menyhárt Jenő tudhatott valamit :) Neuroticot szeressük :)