hirdetés

Májusi szerintem

Szilasi László lapszemléje

2007. május 16.
...van-e, létezik-e most bárhol olyan mai magyar próza, amely poétikáját legelsősorban ne a mondatra, a mondat poétikájára építené rá, miként, immár 150 éve, egy hódoltságnyi idővel ezelőtt, a nagy Flaubert?
hirdetés

Csudálatos egy hónap volt.
 
            Legszívesebben nem is írnék másról, csak arról, hogy milyen jó és szép, hogy mennyire helyénvaló is az EX Symposion aktuális száma, az 59. Az, amelyiknek egész egyszerűen az a címe, hogy Ilia tanár úr.
 
            Vagy, mondjuk, arról, hogy mennyire zseniálisan megszerkesztett, pontos és hiánypótló – már megint – a Kalligram. Ezúttal a májusi szám. Madame Bovary 150 éves. Baudelaire, Biasi, Barthes (+ Tóth Tünde Tolditól Miklósig című nagyszerű tanulmánya): van benne minden, ami szem-szájnak ingere. Vagy arról, hogy a Magyar Lettre tavaszi számát már megint érdemes teljes egészében végigolvasni, végignézegetni. Grecsó, emlékezet-blokk, európai elsőkönyvesek, családi fényképek: ott van majdnem minden, amit a kortárs irodalom, művészet a nagy, kurrens és égető elméleti témákhoz hozzátehet (+ egy heves kis Eco interjú és monográfia-javaslat: Birodalmak összeomlásának ára…, de hát, végülis, ez is csak egy nagy, kurrens és égető elméleti téma). Vagy arról, hogy mindezzel milyen kapcsolatokat tart, alakít ki az áprilisi Beszélő Závada-blokkja: Csuhai István pompás esszéje (Búcsú és megérkezés) előtt Závada Pál szemelget (ilyen is van:) a Tótkomlósi Digitális Archívum képeiből. Képes felolvasás. Összesen 49 képet jegyzetel meg. Mondjuk, ilyesféleképpen: „Holott hát kicsi kis magyarok volnánk hát végül is nyilván mindahányan…”, szerettem. Vagy arról, hogy mindezzel milyen kapcsolatokat tart, alakít ki az áprilisi 2000-ben Gernot Wolfgruber: A többesszám című írása (fordította Szijj Ferenc), vagy a Kende Péter Eltékozolt forradalom? című könyvéhez fűzött marginália-köteg. Vagy arról, hogy már megint milyen szörnyen finom blokk van a friss Jelenkor-szám közepén: egy-egy elfeledett Szerb Antal- és Thienemann-esszé (Magyarország a régi angol irodalomban ill. Thomas Mann Amszterdamban), jól beburkolva és kibontva Beck András, Havasréti József és Balogh Tamás írásai által. Nagyon tudnak, ennyi, mégis tökéletes. (Ráadásul Latzkovits Miklós: Laboda, a lázadó című novellája is bizonyosan ide, ehhez a témához tartozik még.) Vagy a májusi Alföld fórumának kultikus tárgyú tanulmányairól, a múlt őszi Kultusz, emlékezet, múzeum debreceni című tanácskozás anyagáról. (Legyen most elég csak annyi: Tverdota György nyitó tanulmányának az a címe, hogy Újratemetések.) Vagy az áprilisi Holmi műfaji remekeiről: Hannah Arendt 1959-es hamburgi előadásáról (Embernek lenni sötét időkben – Gondolatok Lessingről), Petri György önértelmezéseiről (Magyarázatok P. M. számára, második rész) és Dávidházi Péter recenziójáról (Az ökokritikai háló esélye). Vagy, teszem azt, legyek egyszer legalább topográfiailag önző: a békéscsabai Bárka szegedi szerzőiről.
 
            De ezt most nem teszem, mert hát, végül is, szakmaiság is csak van a világon. Márpedig a múlt havi szemle végén azt kérdeztem, szigorúan szakmailag, ugyebár, hogy hát „voltaképpen hogyan történt, miért van, miképpen szükségszerű, hogy a mai magyar irodalomban, szinte minden egyebet háttérbe szorítva, a mondat (szépsége) a legfontosabb?
 
            Megkaptam a választ, megosztom.
 
            Flaubert az oka.
 
            Barthes szerint legalábbis „ő az első, aki azt állítja, hogy prózát legalább olyan nehéz írni, mint költészetet. Egész munkája arra a tárgyra összpontosul, amely Flaubert-nek köszönhetően vált igazán rendkívülivé, és ez a tárgy a mondat.” Bouvard és Pécuchet. A modernség válságának kezdete. Szó szerint avant-garde mű ez. (Az igazság válsága, Jean Jacques Brocher beszélgetése Roland Barthes-szal, Kalligram, 2007. május.) Ha pedig ez igaz, akkor meglehet hogy a mondatnak a mai magyar prózában szinte minden egyebet háttérbe szorító fontossága azáltal jött létre, annak a jele, hogy a mai magyar próza némiképp beleragadt a modernség válságába, válságának kezdeteibe. Mert hát: van-e, létezik-e most bárhol olyan mai magyar próza, amely poétikáját legelsősorban ne a mondatra, a mondat poétikájára építené rá, miként, immár 150 éve, egy hódoltságnyi idővel ezelőtt, a nagy Flaubert? És ekkor váratlanul azt olvasom, hogy „tehetnék úgy, persze, mintha ebben a regényben mondatokról volna szó, mintha a mondatokért lenne a szó, a mondatokról is lehetne beszélni. De ez egy korszerűtlen könyv. […] A szerző megszállottsága a nyelvének megszállottságával azonos, legszívesebben kimondaná egyszerre az egészet, amit rámértek a századok, de sajnos az van, hogy írni, legalábbis a szavak szintjén – iskolásan lineáris tevékenység, ezért aztán válogatni kell, leírod az a-t, mi jöjjön, ipszilon?, nem, hülyeség, jöjjön, mondjuk, egy p betű, és rögtön megint egy a.” (Németh Gábor: Elindult szabadon – Jánossy Lajos: Hamu és ecet, májusi Jelenkor). És jé, tényleg. Jánossy. Meg Oravecz. És Háy. Grecsó. Hogy csak a számomra e haviakat említsem. Mintha immár mégiscsak keletkező-félben lennének olyan próza-poétikák is, amelyeknek nem a mondat áll a centrumukban.
 
            Most azonban mindenesetre gyorsan visszavonulok, és magam is „folytatom szánalmas, lapos és nyugodt életemet, amelyben [na, jó, a túlzottan setét zárlatot elkerülendő, a Bëlga-együttes Csoki-dalának precíz szavával élve, szűkítek kicsit: túlnyomórészt] a mondatok jelentik a kalandot”, mégiscsak.
 

Szilasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.