hirdetés

Makkai Ádám: Álmodtam már szanszkritül is

2011. március 23.
Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvész, a chicagói University of Illinois nyugalmazott professzora életműve elismeréseként kapott Kossuth-díjat. Szegő János interjúja.
hirdetés

Levélben írtam először interjúkérdéseket a Kossuth-díjjal kitüntetett Makkai Ádámnak, azt hittem, hogy már visszatért az Egyesült Államokba. Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvész, a chicagói University of Illinois nyugalmazott professzora ugyanis Hawaiin él. A levél küldése utáni napon felhívott: köszöni a kérdéseket, de nem lehetne esetleg telefonba megcsinálni? Kicsit haboztam, elkezdtem kitalálni hogy mennyi lehet a nemzetközi hívás percdíja, meg hogy mekkora az időeltolódás, aztán összeszedve minden bátorságomat megkérdeztem, hogy nem Hawaiin van? Nem, még itt vagyok Budafokon. Tehát nincs se időeltolódás, se semmi más akadály.


      Milyen nyelven álmodik?  

Hatvanöt százalékban magyarul. De fordult már elő hogy németül vagy szanszkritul álmodtam.  Intenzíven foglalkoztam a Mahábhárata szövegével, és álmomban feltűntek a színen azok a szép szanszkrit betűk.  

      Milyen nyelven káromkodik?

Kilencven százalékban magyarul.

      És a maradék tíz az angol?

Igen. Azért 54 év az 54 év, én pedig immáron annyi ideje élek angol nyelvterületen. Az OUCH-ot nagyon szeretem, gyakran a szájamra tolódik. Hogyha valamelyik amerikai unokám a hat közül perecel, és megüti magát, akkor rohan hozzám, és azt mondja, hogy itt vagy ott, lett neki egy OUCH-a.  

      Milyen nyelven számol?

Magyarul szoktam, de a számtan amúgy sem az erősségem. Rettenetes matematikatanárom volt a Lónyay utcai Református Gimnáziumban. Valóságos szadista volt, ha kérdeztünk vagy valamit nem értettünk, akkor válasz helyett pofont adott. Egyik kezével ütött, a másik kezével pedig zsebhokizott. Rettenetes volt.  

      A nyelveket, az irodalmat már ekkor is szerette?

Még az iskolánál is korábban kezdődött. Lévén szüleim elfoglaltak voltak, édesanyám színésznő, édesapám újságíró és képviselő, háromévesen egy osztrák hölgyet fogadtak mellém. Mire öt éves lettem, folyékonyan beszéltem németül. Szinte az anyanyelvem lett. Emlékszem, egyszer anyukámat kereste Kodolányi János telefonon. Én vettem fel, és ekképpen mutatkoztam be: „én fatyok a gyehrek ász ányukátol”. Igazi, hogy úgy mondjam: echte sváb tájszólásban. Hát ezen a Kodolányi úgy kiakadt, hogy letorkolta az édesanyámat, hogy tudjon már magyarul az a gyerek. Még aznap megkaptam Benedek Elek összes meséit, mindennap olvastak belőle nekem. Át is estem a ló túloldalára: néhány hónap múlva úgy köszöntem a postásnak mint egy igazi székely kópé. És még csak eztán jött az iskola! Előbb a már említett Lónyay 1946-tól, aztán '51-és '54 között pedig a Vörömarty Mihály Állami Általános Gimnázium. Remek orosz tanárom volt: dr. Póth Istvánné, aki megmutatta a nyelvtan szépségeit. És az a sok memoriter!

      „Én írok levelet magának...

Что я могу еще сказать? / Теперь, я знаю, в вашей воле / Меня презреньем наказать.” És az elejét is nagyon szeretem az Anyéginnek! Chicagóban, ahol közel 40 évig tanítottam, sok orosz emigráns él, na őket időnként szórakoztattam Puskin-citátumokkal. Kár, hogy a memoriter kikopott az oktatásból. Ha egy-egy szöveg, pláne ha ilyen szép és gazdag, bevésődik az emlékezetünkbe, akkor a nyelvi struktúrákat, különböző szerkezeteket is ügyesen és gond nélkül tudjuk kombinálni, alkalmazni.  

      Amerikában a kiejtése alapján hova teszik?

Az angolok például elhiszik rólam, hogy amerikai vagyok, az amerikaik pedig nem tudják eldönteni. Telefonon keresztül elhiszik hogy amerikai vagyok, tudni illik, ott tudok az orrhanggal dolgozni.

      A szépírás során mennyire létezik, ha tetszik vámmentes átjárás, az alkotó számára a nyelvek között? Milyen határokat szabnak vagy éppen nyitnak a nyelvek a gondolkodás és a képzelet számára?

Vannak olyan mondatok, szövegek, amiket nem érdemes átpasszírozni angolra, mert ezáltal éppen hogy az íze, a szaga veszik el annak.

      A nyelv sava-borsa.

Ahogy mondja! Mennyire más az hogy „köti az ebet a karóhoz”, mint az hogy „inszisztál”.

      Ugyanez fordítva is igaz.  

Igen, bizonyos mondások angolul szellemesebbek, találóbbak. Verset magyarul írok, bár jelentek meg már verseim is angolul. Amerikában létezik egy olyan antológiasorozat hogy Poetry by linguists, ezekben angolul vagyok. Tudományos szövegeket, ha tetszik tudományos prózát angolul írok elsősorban. Ebben szerepet játszik az is, hogy a tudományos diskurzust, az általános nyelvészet terminológiáját, tehát az egész retorikát és fogalomkészletet angolul sajátítottam el.

      1956 után került Amerikába, és '57 elején már a Harvardra járt.

Én voltam az első magyar menekült a Harvardon. Itt végeztem el a BA-szakot.

      Hogyan került Hawaii-ra? Ez az epizód különösen érdekelne.

Édesapám még 1947-ben eljött Magyarországról, és Hawaiin kötött ki, ott lett történelemtanár. Én meg végeztem a Harvardon, állást kerestem éppen. Az állásközvetítőben láttam egy hirdetést. Így hát 1958 szeptember elején álltam munkába a Hawaii szigeteken mint német-,  francia-, és latintanár az Iolani School nevű magániskolában.  

      Iolani – ez akár lehetne görögül is.

Most ahogy mondja igen! Azt jelenti amúgy, hogy mennyei madár. Az első orosz szputnyik fellövése után felkértek, hogy tanítsak oroszt is: így lett az Iolaniból az első gimnázium a Csendes óceán közepén, ahol oroszul lehetett tanulni.

      Milyennek kell elképzelni Hawaiit az ötvenes évek végén?  

Sokkal egyszerűbb és csendesebb volt, mint manapság. És kedvesebb és természetesebb is. Akkor 300 000-en éltek itt a szigeteken, ma másfél millióan. Kis halászfalvak voltak egymás mellett, kunyhókkal, érintetlen természettel.

      És most milyen? Hawaii tényleg annyira földi paradicsom, mint amennyire a magyar szlengben szoktuk emlegetni (kész havaj)?

Ma már olyan mint Miami Beach. Negyven-ötven emelet magas szállodakomplexumok, lassan nincs egy talpalatnyi hely sem. Egyre kevesebb a bennszülött. Már nem annyira havaj.  

      Mi a helyzet az őslakosok kultúrájával, nyelvével?

Az ottani önkormányzat és egyetem nagyon sokat tesz azért, hogy ne vesszenek el ezek a hagyományok. Külön szak próbálja nemcsak megőrizni a bennszülöttek nyelvét, hanem tudományosan is feltérképezni a kultúrát, az antropológiát. Komolyan mondom, lasszóval fogják az őslakos és ez iránt érdeklődő értelmiségieket. Van külön hawaii-nyelvű rádiócsatorna is. Minden nap megtanítanak egy szót vagy egy mondatot.

      Aloha!

Aloha! Ez egy általános polinéz szó. A szamóaiak úgy ejtik hogy alofa. Ez az egy szó nagyon sok mindent jelent: köszönés, szerencsekívánás. Ez egy jó szó. Sőt: a jónak a szava.

      A hatvanas években mégis visszatért a kontinensre, most pedig újra Hawaiin lakik. Mint egy ismétlődő mondat.

Végtére is nyelvész vagyok! 1960-ban elkezdtem a Yale-re járni, tehát a Harvard legnagyobb riválisánál folytattam tanulmányaimat indogermanisztika és általános nyelvészet irányokban. Az M.A. (Magister Artium) fokozatot 1963-ban, a Ph.D. (Philosophiae Doctor) címet 1965-ben szereztem meg.

      Ezekben az években valóságos nyelvtudományi forradalom zajlott le az amerikai egyetemeken. Generatív nyelvészet, strukturális nyelvészet, Chomsky.

Chomsky megkerülhetetlen, óriási koponya. Helye elvitathatatlan a nyelvtudomány történetében. Alaptézisét, hogy az emberi nyelv a matematikából vezethető le azonban vitatom. Éppenséggel fordítva gondolom ezt: a matematika vezethető le az emberi nyelvből. Vegyünk egy egészen kisgyereket: azt mondja, hogy kevés. Vagy azt hogy sok. De azt nem mondja hogy gyök-kettő. Chomskynál minden egyenlet lesz. Pedig van ahol az általánosnak hitt elmélet is tótágast áll. Látja, ez a tótágas is egy milyen remek szó! Hol tartottunk?

      A Yale után.

Igen, akkor jött Chicago. Ezekben az években váltam el első magyar feleségemtől, és vettem el Valerie June Beckert, akit a Yale-en ismertem meg. 1967-ben kerültünk Chicagóba, ahol az újonnan alakult Illinoisi Állami Egyetemen lettünk mindketten assistant professor-ok. Huszonkét év után váltunk el, és ugyanennyi ideje tart éppen boldog házasságom Arany Ágnessel.   

      Aztán jött megint Hawaii. Miért?

Nézze: Chicago egy remek város kultúrával, nyitottsággal és rettenetes időjárással. A nyár ragadó és forró, a tél pedig irdatlanul hideg. Chicago az év felében remek hely. Tudja, gyermekparalízisem volt az ostrom után, '45 nyarán. A téli rossz időt egyre nehezebben bírtam. A hideget, a fájdalmat, magamat. Így hát két és fél évvel ezelőtt fogtuk magunkat és egy Waianae elnevezésű, zömében őslakosok lakta faluban élünk egy pirinyó lakásban. Honolulu 80 kilométer.

      A tengerpart?

Az hál' Isten közelebb van! Gyalog is megközelíthető, autóval pedig húsz perc. Szépen legurulunk a szekérrel, és ott vagyunk abban a csodás tengerben. Ott a legjobb a klíma. Az óceán felől érkező szél gondoskodik arról, hogy ne legyen fullasztóan meleg, az égen előszeretettel tanyázó nap pedig segíti, hogy ne fázzunk. Csodás.

      A térbeli távolság ellenére vagy következtében hogyan tudja követni a magyar irodalmat? Mennyire van otthon a magyar irodalomban?

Lehet és jogos is kárhoztatni az internetet nem egy dolog miatt, de itt, ezen a téren az előnye az óriási. Rengeteg információ jut el így hozzám. Sokkal könnyebb otthon lenni, otthonosan mozogni. Vagy a levelek! Egy klikk és Pesten vagy Kolozsváron van a Hawaiiról írt szöveg.

      És milyen itthon lenni Budapesten? Mit lát meg inkább: azt ami változik vagy azt ami maradt ugyanolyan?

Mindig feldob amikor Pesten vagyok. Egyetlen bökkenő most, hogy nehezemre esik a járás, és szeretnék többet, sokkal többet gyalogolni ebben a gyönyörű városban és ebben a szép tavaszi időben. És hogy mi állandó még itt? A barátok, akikkel újra találkozhattam, és találkozhatok, például április negyedikén a Bajza utcában, ahol lesz egy szerzői estem.  

      Aloha!

Aloha!

Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.