hirdetés

Málik Roland: Ördög

A JAK és a L’Harmattan Kiadó ajánlata

2007. január 5.
Málik Roland
Ördög
JAK–L’Harmattan Kiadó, 2006.
(„JAK Füzetek sorozat”)
96 old., 1.200 Ft
ISBN 963-9683-50-7
hirdetés

„Málik Roland neve beszél. Nemcsak a lovagi kereszt-, hanem a muszlim vezetéknév is. Eszerint a poklok kapujának őrző angyala ő. Egyszerre két irányban őrködik: kifelé és befelé. Az ámítás nélküli ámulat érdekli. Igyekszik csalás nélkül végigjátszani játszmáit, legyen szó ördögről, alkoholról, költészetről. Ennek is köszönhető, hogy kötetében az ihletett sorok aránya szerfölött magasnak, versbeszéde szokatlanul természetesnek, mitológiája keresetlennek tűnik föl. Van világában valami keleti vonás, különös íz, furcsa borongás, hasonlóan Szindbád történeteihez. Mint aki először megy társaságba új szerelmével, büszke is, és kissé féltékeny is, hogy amiben egy ideje csak ő gyönyörködött, azt mások is láthatják, ajánlom az Ördögöt, nem kizárólag a démonológia iránt érdeklődők figyelmébe.”

 
Nyilas Attila
 
Málik Roland 1976-ban született Miskolcon, jelenleg újra ott él. Ez az első kötete
 
 
Versek a kötetből:
 
 
Még a Ruzsinban
 
Legfeljebb három éves lehetek,
és az én koromban egy varródoboz,
egy fotelban térdelve,
jelenthet némi támpontot.
 
A szoba meleg színei között
kinyitni azt a dobozt.
Babrálni, dúskálni benne
egész este.
 
A cserépkályha tüzes
és tüzes az arc is.
 
Doboz, doboz, hová viszel engem?
 
Tudom, hogy apa a vasolló,
és a tűbe fűzött cérna: anya.
Most nincsenek, mert nem itt vannak.
De honnan ez a pamutgombolyag,
hogy kerül ide a nagymamám? Mama,
milyen kicsi élet fölé hajolsz?
(Azt hiszem, félek tőled.)
 
Kinn ferde szemmel az eső —
figyelj hát, kisfiú,
egész életedben emlékszel majd.
Az ablakból a kerítésünk,
és két alak — nő és férfi —
hazaér egy fekete ernyő alatt.
 
 
Kaland a klasszikuson
 
Itt északon
igen gyakran megtörténik,
főleg novemberben és
január táján,
hogy az ember úgy van,
nem bírja napfény nélkül
tovább,
ilyenkor a szív
délre vágyódik, és a messzi
gyerekkorba néz.
 
Még nem buszoztam, csak
az iskolából haza,
bár odáig egészen.
 
Egy délután, hogy nem,
— szórakozott gyerek
gyönyörű időben —
a verőfényben, valahogy
elvétettem a járat büszke
számát (konok fekete helyett
lángoló vörös), és mint
állatkölyök, akit ketrecben
visznek,
ámultam, átrobog
a megállónkon,
megállás nélkül,
a belvárosba.
 
A járókelők között
egy öregúr, öltönyben,
kalapban —
mukkanni se mertem,
pedig hogy elterveztem:
„bácsi,
tessék segíteni, kicsit
eltévedtem itt a nagy
forgatagban.”
Továbbment.
 
Az oszlopot, ahol álltam,
így senki se ölelte,
a Miskolci Szimfónikust (plakáton)
így még senki se siratta.
 
Tacskó voltam,
gyáva nyúl,
utánajárni a titoknak,
ami odacsalt.
 
Agyamba úszott, a villamos
utcánk előtt jár és habár
egy suhanc rámröffent:
„ha nem szállsz, ülj
a seggedre!”,
hazaértem.
 
Most, hogy már nem buszozom,
— tudom, milyen porosan klasszikus —
de miért tagadjam,
hogy néha azt kívánom, jönne
egy másik, ugyanaz a busz, vinne
ne a bel- de a külvárosba,
alvóvárosba,
falvakba,
tovább,
álmos úton forró vízközelbe,
és ott leszállni öltönyben,
kalapban, sétálva sétálni
ismerős idegenek között,
bort inni,
meg ne tántorodjak,
hogy ne jussak haza
csak majd a végén.
 
 
Sétaforgó
 
Az álom az igazi hűvös.
Hűvös a televény.
Hűvös és szigorú voltam tegnap éjjel.
Hevert pár élet a lábam előtt.
 
Ifjúkor, északi félelem.
Régen levedlettem.
A halhatatlanságot sejtettem
magaménak.
 
Egy esti délután
kikocsizás helyett sétára indultam.
Zúgott fejemben ünnepi beszéd.
És forgott szüntelen, akárha zsinóron
húzna egyfelé.
 
Egyszercsak álltam valami kapunál.
Előtte kamaszforma fiú, mögötte
színpompás, elhagyott táj.
Már a kilincsen volt a kezem, mikor
rámszólt a suhanc: eddig és ne tovább!
 
— Fiacskám, ismersz-e? — pöccintettem meg
a sétapálcámmal. — Hogyha nem, úgy szállj
magadba, és gondolkodj a hibán!
Nevetett:
— Én még megtettem,
de megteszed-e most te, kiskirály?
— Pimaszság, elvitetlek, fattyú!
Tisztességemen dicsfény honol,
ezt minden ember tudja jól.
De engedelmeskedtem. Kellett.
és — miként vízbemerüléskor —
lehunytam szemem, és meglepődtem:
forgott velem ott benn a világ.
 
Lábam előtt hullámzott vad, ragadozó ár,
egy lány hangja csengett fiatal hátamnál.
Valamit mondott, számomra akkor
meg nem érthetőt,
én meg álltam a kapunál, és csak tűrtem:
néhai bánat veri esőként a szívem.
 
A tájra köd szállt és a füstölő emlék.
Testem mintha összekaszabolva.
A gondolataim összekuszálva.
Botorkáltam romon és ingoványon.
Fáztam. Támaszkodtam egy falnál.
 
Isten engem,
csak egy cigarettát akartam.
Gyufám se volt,
nemhogy életem.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.