Málik Roland: Fiúk a Ruzsinban

Ráhajoltam az ösvényen a kútra,

nyeltem, ittam a kincset.

Nyár volt, s olyan vadul oltotta

szomjamat a víz,

hogy a szemembe könny szökött.

Mikor fölegyenesedtem,

harminc voltam, kezemben rum,

az égen fehér madarak,

és szememben még ott a könny ―

„na erre varrjál gombot, öreg fiú” —

gondoltam magamnak,

de már nem érdekel.

Eljött az idő, hogy útra kelljek.

Még nem haza,

nem Eldorádóba,

nem a francba,

nem a pokolba,

nem a tűnj az életemből-be,

sem nem a Kálváriára;

nem a szomszéd utcában szól a zene.

Emlékeztek még, ruzsinszőlői csillagok?

Három idétlen, kültelki gyerek

gyertyákat tett a padlásablakba,

és fényük alól nézett fel rátok

„föld, föld”-et kiáltva, mint

akik ismeretlen vizeken járnak.

Ha bízol a tengerben,

vándorolni fogsz,

ha elérsz a lábához,

sírni fogsz,

ha belémerészkedsz,

szopni fogsz, lenyeled,

és nem köpöd ki többé

sohasem.

Nem tudtam,

hogy a Ruzsin az előszoba.

Nekünk a Ruzsin maga volt

a gyerekparadicsom

bódéival, magasban futó csöveivel,

néma gyilkos ösvényeivel

az eltűnésbe hajló szürkülettel.

A végére akartunk érni.

Toprongyainkban cigányok voltunk,

Jézuskák,

s én újszülött,

mikor beszorultam egy rozsdás csőbe,

és a többiek toltak-vontak sokáig,

végül fejemnél fogva húztak ki belőle,

mint a bábák —

egyszer meg a töltésen találtunk

egy fél kutyát,

nem sokkal odébb a felsőrészét,

vigyorgó, sárga fejét,

valószerűtlenül igaz volt,

s a Napisten rámutatott.

Mentünk sötétedésig,

az Egyetemváros fesztiválsátráig,

ahol az eladófiú, mint egy próbán,

felajánlott három csokis palacsintát,

ha megmondjuk, ki írta:

„Arccal a tengernek itt állunk párban”,

ráböktem, hogy Nagy László,

mert csak róla hallottam addig,

hogy költő — azt az elképedt arcot,

amivel átnyújtotta, én meg

visszaadtam az enyémet, fogyassza

egészséggel, mert nem vagyok éhes.

Minket nem vittek a strandra,

be kellett mászni,

huppanás a száraz fűbe,

aztán futás, futás,

hű ez a fürdőmester!,

szaladj, szaladj,

mert ez buzi, és elkap,

elkap, szaladj, mert elkap,

ez buzi, ez buzi!

Napraforgásból meg lehet élni.

A tenger előszobájában lehet élni.

Ital és marihuána nélkül lehet őrülten élni.

A parton könnyű ingben sétálva lehet élni.

Az örök zúgásban, egyfajta halál után élni.

Van egy álom,

ami újra és újra megtalál:

vizen lebegek,

s a távoli égen egy repülő halad.

Elvesztettem az életem.

Talán egy déli város forgatagában

tűnik fel megint,

kávézni hív,

vagy bort inni, meg ne tántorodjak,

vagy csak hagyom szem elől tévedni,

nem látom többé. Kell ez a víz —

olyan jó lebegni legalább.

A Ruzsin:

a kallódó kölykök világa.

A Ruzsin:

a nincsen bélyege.

A Ruzsin:

zsíroskenyerek nyárikonyhája.

A Ruzsin:

kóbor kutyák befogadóhelye.

A Ruzsin:

az „eridj borér’ anyádpicsája”.

A Ruzsin:

fészerek betűző fénye.

A Ruzsin:

a veszedelmek viszonya.

A Ruzsin:

libidók és lódarazsak fészke.

A Ruzsin:

kemény botok tánca.

A Ruzsin:

a képzelet képregénye.

A Ruzsin:

a felhőtlen ég vitorlája.

A Ruzsin:

augusztus reménye.

A Ruzsinszőlő:

a tenger szülőcsatornája.

Nem tudom, mit gondol a másik kettő,

hogy merre sodródtak,

hová tűntek az élet zavarosában

— bár úgy hírlik,

a hajós címkéig ők is eljutottak —,

én nem hagyom elmerülni

a sok vicceskedést,

maratoni gyaloglást,

a nyugtalanságot,

a kagyló- és csigalenyomatokat,

amiket a telkek földjében találtunk,

hogy menjünk

túl a házakon,

túl az erdőn túl,

túl a síneken,

túl az idegen apánkon,

a szorongó anyánkon túl,

túl a születésen,

a családon,

magunkon is túl, oda,

ahol nem darabokban él az ember,

és mindig süt a Nap.

Nem tudtam, hogy

te szólítasz engem,

szárazföldi patkányt,

dupla földjegyűt,

te állsz minden

csavargás és eltévedés mögött,

hogy te morajlasz

a szökési kísérletek hátterében,

de alítom, eljön az idő,

hogy minden reggel

veled kávézom, s leszek

a világ végén, tenger.

Málik Roland: Báb (egybegyűjtött versek)

„Málik Roland költő, író (1976–2011) irodalmi pályáját sorsa igen rövidre szabta. Egyfelől tragikus hirtelenségű halála, másfelől viszonylag késői indulása kurtította fénykora éveit. Hosszan készülődött, tanult, csiszolgatta szövegeit. Szerény volt és — bizonyos szempontból — tartózkodó. […] A társadalmi érvényesülés kevésbé érdekelte, mint maga a költészet. Az irodalom intézményeivel szőrmentén érintkezett. Közleményei számát és helyét tekintve visszafogottnak tűnhet fel költői teljesítménye. Úgy tetszik, alkatilag volt kevés versű költő. Rövidebb költeményei azért készültek lassan, mert csak akkor elégedett meg velük, ha tűhegynyi pontosságúnak mutatkoztak. Nem viselhette a fals hangot, a modorosságot, a csalást. Ugyanakkor jellemző alkotói módszere volt, hogy nem kihúzott a szövegekből, hanem lecserélt bennük, sőt időről időre továbbduzzasztotta őket. […] S az idő is kevés volt, hogy szakmai sikereket érjen el, és szélesebb körben is ismertté váljon. Hiszen ha belegondolunk, egy-egy verset sokszor csak évek múlva fogunk föl onnan számítva, hogy először találkoztunk vele. S ahhoz előbb még valamilyen úton-módon el is kell jutnia hozzánk. Ám a szerző halálával elszállt a lehetőség, hogy új és új művei hívják föl rá a figyelmet, életműve váratlanul lezárult — de hiszem, hogy még így, torzónak feltűnve is a magyar irodalom maradandó kincse, hogy sokaknak lesz még fontos. Mindenestre vagyunk néhányan, akiknek nagyon is az — ezt jelezte a Műút folyóirat 2011026-os számának emlékösszeállítása, s jelzi most ez a kötet is.”

(Nyilas Atilla)

„Egyetlen életében megjelent verseskönyvére, az Ördögre azt mondtam, baromi jó, de tévedtem, mert már akkor azt kellett volna mondani, hogy úgy szólal meg, mint a legnagyobbak. Az utolsó, legszebb verseit már a halála után olvastam. Most már úgy érzem, hogy a legnagyobb magyar költők egyike volt. »Én úgy élek, hogy nem írok. / És úgy írok, hogy nem élek. / De arra lecsapok / — mint ivó gnúra krokodil —, / amit költő a Halál vizénél / írna le. Csak a halott Költő jó költő, / csak a halott Költő: költő.«

A halált figyelte mindig, semmi mást, de mégis úgy tudta megszerettetni a verseiben az életet, mint senki más. Ámult. Ámulva élt. Kapcsolatot tartott a Titokkal. És a versei átélhetővé teszik ezt az ámulatot: szerelmessé teszi olvasóját az életbe. Azt hiszem, ő tudta, mi az, hogy boldogság. Nem látomásai voltak, hanem egyetlen látomás volt az élete. Írt az életével és a halálával is.

Pedig igazából nem is írt, hanem beszélt. Csak úgy elmondta. Szinte könnyedén. És abban, ahogy beszél, ott van Ady bibliás magabiztossága, Krúdy boros bolyongásai, József Attila utolsó verseinek a pokoli tudása, Pilinszky misztikája, Horatius derűje és Szent Ferenc humora. Bizony, ez mind. Aki majd olvassa ezt a könyvet, meg fogja látni, hogy ez mégis milyen végtelenül egyszerű. Csak egy beszélgetés egy kocsma előtti asztalnál, októberi napsütésben.

Korszerűséghez és korszerűtlenséghez semmi köze. Ha mégis egyvalakihez kéne hasonlítani, az József Attila lenne, aki ezt ajánlotta: a mindenséggel mérd magad. És úgy látszik, Málik Roland megfogadta ezt a tanácsot. A legnagyobb szabad vízbe halt bele, ami létezik a Földön: a Csendes-óceánba.”

(Kemény István)

Málik Roland Báb című verseskötete a Műút-könyvek sorozatában jelenik meg a Szépmesterségek Alapítvány kiadásában.

Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket összeállította: Nyilas Richárd
A szerkesztésben közreműködött: Mester Zsuzsa

ISBN 978-963-89104-4-8

302 oldal, 3000 Ft