hirdetés

Mán-Várhegyi Réka: Háború

2019. január 5.

A fiam meglátogat, és még baj sincs, micsoda hétvége, gondolom. – Vagyis van baj, csak nem tudjuk, kinek a baja. Röviden: újabb kánonösszecsapásoknak nézünk elébe. Kánonforradalom. Talán kitör egy újabb kánonháború. Lehetséges, hogy kitör. Pontosabban már ki is tört. – Mán-Várhegyi Réka novellája a Litera Kánonkórus című előszilveszterén hangzott el.

hirdetés

Amerikából jöttem, mesterségem az írás, híres amerikai író vagyok tehát, de hiába, nevemet a magyar olvasók legfeljebb a Helikon folyóiratban 1987-ben megjelent, Abádi Nagy Zoltán által jegyzett, A posztmodern amerikai irodalom című tanulmányból ismerhetik. 1995 decembere van, hajnalodik. Detroit egyik peremkerületében lapátolom a havat rogyadozó házam verandáján, közben akaratlanul a detroiti hó jellegzetes állagán töprengek, amit egyesek, nem véletlenül, takonyszerűnek neveznek. Van valami szörcsögés ebben a hóban, valami nedvesen pulzáló csillogás, és ahogy a hólapáton összeáll a massza, ahogy a veranda mellett növekvő hókupacok egykedvűen duzzadoznak, az arra a bizonyos új típusú, csillogó takonygyurmára emlékeztet, amiből az unokámnak egy tizenkét színű készletet, a szomszéd Kimberlynek pedig egy tégely zöldet és egy rózsaszínt ajándékoztam tavaly karácsonykor.
A ház előtt hangos fékcsikorgással megáll nagyobbik, egyelőre gyermektelen fiam ezeréves Ford Fiestája, és kiszáll belőle James, aki a hajnali derengésben egyszerre tűnik dühösnek és álmosnak, arcvonásait mintha összeborzolta volna a szél. Összeszorul a szívem, amikor észreveszem a feje búbján a kopasz foltot. Mintha nagyobb lenne, mint két hónappal ezelőtt. – Édes fiam, sapkát kéne hordanod – szalad ki a számon. – A hajhagymáid...
– Ne kezdd megint, mert most fordulok vissza – morogja James, tessék-lássék leporolja a cipőjéről a havat, és betrappol a házba. Egyenesen a folyosó végi konyhába megy, kávét tölt a majdnem teli kannából, leroskad egy székre. Szétlapított cigarettásdobozt kotor elő a kabátja belső zsebéből, de mivel öngyújtót nem talál mellette, így nem gyújt rá. A konyha ajtajában állok, kezemben felmosórongy. Hirtelen labdává gyűröm, és eljátszva, hogy baseball-játékos vagyok, felhúzom a térdem, aztán széles mozdulattal rádobom a rongyot a fiam cipője mellett növekvő tócsára. Úgy szeretném, ha elmosolyodna.
– Talált, süllyedt – mondja James. Majd így szól: – Mondanom kell valamit, de ne ijedj meg, nincs semmi baj.
A fiam meglátogat, és még baj sincs, micsoda hétvége, gondolom.
– Vagyis van baj, csak nem tudjuk, kinek a baja. Röviden: újabb kánonösszecsapásoknak nézünk elébe. Kánonforradalom. Talán kitör egy újabb kánonháború. Lehetséges, hogy kitör. Pontosabban már ki is tört. Csakhogy ezúttal a te munkásságod a tét! És én mindent, de szó szerint mindent meg fogok tenni, hogy igazságot szolgáltassanak neked – mondja.
Milyen jól áll neki ez az elszántság! Egyébként huszadik századi irodalmat oktat a chicagói egyetemen, és rendszeres szerzője a Chicago Arts & Literature kritikarovatának.
A kávésbödönt átteszem az asztalra, a kredenc fiókjából gyufát veszek elő, és leülök én is. Mind a ketten rágyújtunk. James újra nekilendül:
– Két hónappal azelőtt, hogy annak a kretén Haroldnak a könyve kijött a nyomdából, egy ismerős ismerőse, a kiadó akárhányadik segédszerkesztője megszellőztetett egy korrektúrára szánt levonatot, amiben a huszonnyolcadik fejezet címe mi volt?
– Ne nevezd kreténnek, otrombán áll neked, ha így beszélsz – szólok közbe.
– A fejezet címe így hangzott: Ha feldobom, posztmodern, ha leesik, klasszikus. Hallod, amit beszélek? A nyugati kánon. Shakespeare, Dante, Chaucer, Cervantes és a többi, és a többi. A vége pedig: Kafka, Borges, Neruda, Beckett és te. Te! – mondja James, és úgy beleszív a cigarettájába, hogy az oldalán behorpad a papír. Aztán a szemembe néz, látom, hogy tikkel a bal szemöldöke, innen tudom, hogy a lényeg most jön. – Csakhogy – folytatja – mire megjelent a könyv, a rólad szóló fejezet szőrén-szálán eltűnt.
– Ó, egy titkos fejezet – mondom, és szórakozottan játszadozom a gyufáskatulyával.
– Nem titkos, hanem kihúzott fejezet! De legalább három emberről tudok, aki olvasta. Ott van például Walter Robinson, aki össze is foglalta nekem a tartalmát. Állítása szerint a szerző amellett érvel, hogy a te könyveidben az ideológiára meg a politikai korrektségre végső csapást mér az esztétikum, és hogy a munkásságod a híd a kulturális erózión és a nihilizmuson túli világba, ahol az irodalom újra szépirodalom lehet, mert addigra a neheztelés iskolájának izgága követői már rég elbutultak, vagy jobb belátásra tértek. Örökérvényűség, ilyesmik.
Nem tudom, mit mondjak. Véletlenül kicsúszik a számon egy újabb Ó, hosszabb, mint az előző. James gyűlöli, ha ó-zok.
– Na, mi van, nem hiszed? Elképzelhetetlen? Fura? – kérdezi. – Nem tartod magad elég jónak?
– A könyveim színvonalát illetően nincsenek bennem kétségek – mondom.
– Mégis azt hiszed, hogy nem jár neked semmi! – kiáltja James. – Azzal áltatod magad, hogy nehéz szerző vagy, akit legfeljebb negyvenen olvasnak.
– Ez a színtiszta igazság. Kevés olvasóm van, de azok mind fanatikusak – ezt igyekszem derűsen kijelenteni.
James legyint, és folytatja:
– Miután kijött a könyv, Walter Robinson és mások is puhatolóztak itt-ott, hogy mi az oka a fejezet eltűnésének. Ellentmondásos válaszokat kaptak. Ezekből arra lehet következtetni, hogy a szerzőnek valaki megsúgta, hogy valójában még élsz. Vagy azt súgták meg neki, hogy valójában nő vagy. Vagy azt súgták meg neki, hogy valójában, magyar vagy. Talán még azt is megsúgták, hogy valójában Horváth Gizellának hívnak.
Ijedt hallgatás, ez minden, amire képes vagyok. James az asztalra csap.
– Nem fogod kitalálni, hogy ezek után mi történt! Teljesen spontán szárba szökkent egy kis tiltakozás a Yale campusán. Néhány diák, egy láda sör, transzparensek. A semmiből! Aztán ugyanez megismétlődött a Columbián. Erre a kiadó egy rövid nyilatkozatban fizetett radikálisoknak nevezte őket. Micsoda melléfogás! Na, ezután Chicagóban már együtt vonultak utcára a diákok és a tanárok. Válaszul a kiadó közzé tett egy újabb nyilatkozatot az elemi rosszindulatról és a rendkívüli intoleranciáról. Erre aztán egyszerre három városban rohantak ki százak az utcára. Mit százak, ezrek! Sajnos ekkor az ellenség emberei is nekilendültek, és ezzel kezdetét vették az utcai összecsapások. Grafittik, verekedés, vér. Bostonban tegnap este felgyújtottak egy furgont. Senki sem tudja, hogy mi lesz.
A cigaretta végét beletömködi az almát formázó hamutál almaszárat formázó csücskébe. Ettől rosszul vagyok.
– Ó, anyu – mondja, és úgy sóhajt, ahogy én. Aztán végre leveszi a kabátját, meglazítja a nyakkendőjét. Hosszan néz maga elé. Remélem, maradni fog legalább egy éjszakára, de egyelőre nem merem megkérdezni.

S mindez a LiteraTV-ben is:

Fotó, videó: Valuska Gábor

Mán-Várhegyi Réka

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.