hirdetés

Mándy 100

2018. december 23.

Ma 100 éve, 1918. december 23-án született Mándy Iván. Az évfordulót a Litera egy összeállítással ünnepli meg. Mándyt olvasnak a szerkesztők, Jánossy Lajos, Modor Bálint és Nagy Gabriella, valamint gyakornokaink, Élő Csenge, Tardi Zsuzsanna és Vadler Júlia.

hirdetés

Németh Gábor hívta fel erre a részre a figyelmem. A regényt persze olvastam. Benne van minden, amit Mándyban szeretek, másképpen: amit Budapestben szeretek. Úgy voltam Mándyval, mint kiskoromban, amikor az Emil és a detektívek volt a kedvenc könyvem, annak pedig egy úgynevezett magyarított változata, a Gyurka és a detektívek. A német történetet a magyar vidékre és elsősorban Budapestre adaptálták, a berlini helyszínneveket a korabeli magyar fővárosba szcenírozták. Emil/Gyurka a Keleti pályaudvar helyett a Kelenföldin száll le, onnan villamosozik be az Astoriáig, a főhadiszállás a Múzeum-kert. A magyar Kästnert olvasva Budapest új életet kapott, vadregényes, kalandos világ lett. Mándy, később, hasonlóképpen kapta szárnyaira a várost, kóstolódó kamasz koromban a kültelki presszók, futballpályák egy semmihez nem hasonlítható mitológia terébe és idejébe emelkedtek. A körúton kívüli lakosság, a betyárbecsületű vagányok, az slemil ügynökök, a másodosztályú bírók, a feslett nők és, mint Csutak esetében, az utcagyerekek varázslatos erővel hatottak rám. Egyszerre találtam magam egy süllyedő, noha eresztékeiben méltósággal recsegő hajón, és olyan emberi történetek közepette, amelyek ezer szálon kötődnek bizonyos, hozzám közel érzett életformákhoz és –vitelekhez. Ám ez a rész nem csak erről a kontinensről hoz hírt, hanem egy tiltott övezetből is. A hatvanas évek elején megjelent könyvben a szétlőtt telefonfülke nagyon finom bújtatja a szövegbe az 56-os forradalom emlékjelét. És igen, a városnak ez a rétege, amelyet apám mutogatott meg nekem, golyónyomoktól ragyás házakat, azok a nyolcadik-kilencedik kerületi utcák, amelyeken gyakran ballagtam, mindig izgalommal és megrendüléssel fogtak el; olvastam a várost, és ami szinte ugyanaz, aztán olvastam Mándyt. Ezek a hangulatok, egymásra préselődött időlemezek nekem a Mándy-mezőny, amelyben mindig hazatalálok, otthonra lelek.

Jánossy Lajos

Mándy Iván: Csutak színre lép (részlet)

Főcső, a Nagyvilági Főcső bent ült a szétlőtt telefonfülkében. Lábát hanyagul kilógatta az ablakon, és megkérdezte:
– Ki vitt döglött ürgét a Csemegi órájára?
Nacsaszta, Radó Vencel és Fedecs félkaréjban a fülke előtt, egyszerre válaszoltak:
– Te, Főcső! Csakis te...
Főcső, a Nagyvilági Főcső bólintott. Várt egy kicsit.
– Ki bújt a katedra alá a Panni néninél?
Mire Nacsasztáék:
– Te, Főcső! Csakis te...
Főcső ismét bólintott.
– Ki az, aki még soha nem ijedt meg senkitől és semmitől?
– Te, Főcső! Csakis te... – zengte a kórus.
Főcső fölállt, és roppant méltóságteljesen kihúzta magát. Várni lehetett, hogy oldalt bújik ki – hiszen a fülkének egyáltalán nem volt ablaka –, de ő szertartásosan, igenis, az ajtón át lépett Nacsasztáék elé. Mi több! Még óvatosan be is csukta az üveg nélküli ajtót. És most ott állt közvetlenül a három Vay Ádám utcai előtt. Valahogy úgy, mint egy parancsnok a vezérkara előtt. (A teljes mű itt.)

Apa 14 éves koromig minden este felolvasott nekem és a testvéreimnek. Általában kalandregények kerültek terítékre Winnetoutól a Rejtő Jenő-könyveken át Vernéig. Ezek a könyvek – hosszuktól függően – akár több hetet is felemészthettek. Így a Winnetout kötetenként nagyjából 2-3 hétig olvastuk, de a Grant kapitány gyermekei fél évig is elnyúlt. Közepes hosszúságúnak számít a sok-sok könyv között Mándy Iván Robin Hoodja. A kötet a Delfin könyvek sorozatában jelent meg, mára ronggyá olvasva pihen a polcon. Maga a regény egyébként semmivel sem több, mint bármelyik Robin Hood-feldolgozás, nekem mégis kivételes marad, hiszen nem láttam egyik filmet sem. A figurák így mindig Mándy meséjén keresztül elevenednek meg képzeletemben. A nottinghami városbíró aljassága élesen áll szemben Oroszlánszívű Richárd nemességével, és Robin Hood vakmerőségével. A karakterek nem igazán bonyolultak, de a maguk egyszerűségében nagyon is szerethetők. Little John és Robin Hood, a sherwoodi erdő hírességeinek kalandjain generációk nőttek fel.

Vadler Júlia

Mándy Iván: Robin Hood (részlet)

Hát igazán te vagy, Robert Gomewell? Igen, igen, most már emlékszem! A hangod, a nevetésed. Hej, mennyit játszottunk együtt! Én tanítottalak meg nyilazni, vívni! Hát nem vallottam szégyent veled. Keményen küzdöttél. És ha meggondolom, hogy megölhettük volna egymást!
– Most már szeretnék kezet fogni veled – mondta Little John. – Talán hallottál már valamit Little Johnról! Ez pedig James úr – mutatott a fütykösére. – Mondhatom, pompás fickó!
– Igazán örülök, hogy megismerhettelek – mosolygott Robert Gomewell. – Hiszen már azt hittem, sose akadok rátok!
– Engem kerestél a sherwoodi erdőben? – kérdezte Robin. – Aztán tudod-e, hogy engem csak a bujdosók, az üldözöttek keresnek?
– No meg a városbíró poroszlói! – nevetett Little John.

Az egyik olyan utolsó osztályba jártam, melyet még tanított Rónay László. Missziómmá vált, hogy minden héten eljussak az órájára. Hallani akartam a történeteit. A sok ismert név közül kettőre emlékszem igazán, Pilinszky Jánoséra és Mándy Ivánéra. Talán közismert, hogy Mándy Iván szeretett kávéházakban és cukrászdákban dolgozni, de azt kevesebben tudják, hogy hova járt. A régi mozik, presszók, tribünök alkotják a Mándy-univerzumot. Rónay László egy, a Művész cukrászdába tett közös látogatásuk emlékét elevenítette fel. Ő talán akkor járt ott először, de Mándy Ivánt egyből körülzsongták a pincérnők, amint belépett az ajtón. A helyéhez kísérték, és elkészítették a szokásos rendelését. Látszott, hogy tetszik a nőknek, és ő nem is tudott róla. „Én nem voltam olyan jóképű és erről én is és a pincérnők is tudtak" – mondta Rónay László. Mándy Iván szeretett ilyen helyeken írni, egy-egy beszélgetésfoszlányból igazi történetek születhettek. Mint a Szoba a harmadikon.

Tardi Zsuzsanna

Mándy Iván: Szoba a harmadikon (részlet)

Ez aztán gyönyörű! Felhozok egy nőt, és első éjjel elkezdi építeni a jövőmet.

Reggel még aludt, amikor fölkeltem. Hagytam aludni. Mielőtt elmentem, fölírtam egy cédulára: „Kenyér és zöldpaprika az asztalon, kulcsot tedd le a földszinten, a repedésbe." Aztán magára hagytam, aludjon csak. Aludjon, egyen kenyeret és zöldpaprikát, aztán menjen. Nappal még le tud mászni a deszkán.

Szívesen mondanám, hogy Mándy miatt kezdtem el dohányozni, pedig akkoriban, mikor A Trafik című kisregényét elemeltem nagyszüleim balatonedericsi házának dohányfüstben ázó szalonjának polcáról, már titokban rá-rájártam nagyanyám cigarettáira. Rakéta Regények ez volt a magvetős sorozat, éppen befért az elcsent két szál Helikon mellé a szűk farmerzsebbe. Egyszerre volt kopottas és futurisztikus éppen, mint a Kozmosz könyvek. Arra is emlékszem, hogy azért csentem el, mert előtte olvastam Moldova György Titkos záradékát ugyanebből a sorozatból, de könnyed kalandok helyett egész máshol találtam magam: A másik, a pesti nagyapám zakóinak világában az ő trafikjai között, egy retro-futurisztikus könyvtestbe zárt sárguló képeslapok szépiás mállásában. Talán szóltak is nekem később a strandon, mint A Trafik elején, mikor nagyon belefeledkeztem, hogy húzzam ki a fejem a dobozból. Most, hogy Mándy száz éves lett ide is másolom az elejét a DIA-ról.

Modor Bálint

Mándy Iván: A Trafik (részlet)

„Jövel szivar, te szájam barna hídja!"
Somlyó Zoltán
Mélyen belehajolt a szivardobozba. Magába szívta azt az erős, bódító dohányszagot. Valósággal beleszédült.
Arab lovasok vonulása a sivatagban. Mozdulatlanul ültek a lovon. Arcuk, akár egy kődarab. Fújt a sivatagi szél, hordta a homokot. Pálmafák szálltak ebben a szélben. Dohányszínű házak. Lefátyolozott női arc egy ablakban. Vár valakire? Kire várhat? Komoran vonultak a lovasok a forró szélben. Kövek a sivatag homokjában. Csupasz kőfalak. Egy épület romjai. Egy város romjai. Mindenki elpusztult abban a városban. De az arab lovasok most bosszút állnak. Puskájukra dőlve közelednek a bosszú lovasai.
A fiú megborzongott.
Eltűntek a lovasok. Minden eltűnt. Csak az a szivarszag!
Nevetést hallott valahonnan. Hangokat és nevetést.
– Bújj már elő abból a dobozból! Hallod, Jancsi!
– Mit szóltok ehhez a fiúhoz?
– Micsoda dohányos lesz! Egyik szivar a másik után!
– Még a szagát se bírja!
– Mit beszélsz?
– Nekem elhiheted! Még a szivar szagát se... Be se lép egy szobába, ha csak megérzi!
– Ugyan, kérlek! Hát láttál már ilyet, hogy egy gyerek... egy ilyen kis kölyök...
– Most gyűlöli meg! Egy életre!
– Szenvedélyes dohányos lesz!
– Én pedig állítom, hogy...
– Elhallgattak. Megint a nevetés. Valaki kopogott a doboz oldalán.
– Azért most már elég lesz! Bújj ki abból a dobozból!
Nem bújt elő. Nem akarta látni az arcukat. Nem akarta hallani a hangjukat, a nevetésüket. Ájultan szívta magába a dohányszagot.

Itt már tél van, vaskos fajta, ha jól tudom, nálatok nem esik plusz tíz alá. Mint tavaly ilyenkor, most is mindennap mesél valaki egy elcsúsztam-sztorit, és hozzáteszi, hogy senkinek nem vett még ajándékot. Hideg az van, hangulat, hát, legfeljebb a lépcsőházban a fenyőillattól. Márta néni helyett mostanában egy diákmunkás szokott felmosni, ő is a megrepedt vaskorlátra akasztja a rongyot és a földszinti lichthofba önti a felmosó levet. Látod, majdnem minden a régi. A rácsot még mindig nem lehet rendesen zárni, kattog a bojler, és azóta is a tévé tetején van a pár könyved. Én pedig lassan megértem, talán csak azért nem beszélsz velem, hogy ne kelljen valakinek a társaságból kopaszra borotválnia a fejem.

Élő Csenge

Mándy Iván: Az ördög konyhája (részlet)

Süni telefonált.
Vera, ahogy meghallotta azt az álmos, de mégis szigorú hangot, egyszerre beroggyantotta a fenekét. Sünit az Ördög Konyhájában látta utoljára. A fiú már zokniban táncolt, de még akkor is olyan szigorú képet vágott.
– Süni – kezdte Vera akadozva –, mégis furcsa, hogy Szabolcs egyszerűen faképnél hagy, és aztán fel se hív. És az még furcsább, hogy ti se hívtok fel.
– Ne könyörögj neki – mondta anya. Úgy állt a telefonnál, mintha ki akarná venni Vera kezéből a kagylót, hogy aztán ő tárgyalja le az ügyet.
Vera intett, hogy hallgasson.
Süni beszélt. – Összeülünk az ügyedben, Vera, és megtárgyaljuk, lehet, hogy Szabolcsnak van igaza, lehet, hogy neked van igazad, most még semmit se tudok mondani, azaz egyvalamit mégis tudok mondani: ne járj más fiúval, amíg nem döntöttünk, emlékszel Kertész Jutkára, na jó, akkor rendben van.
Abban a kis utcában kapták el Kertész Jutkát, a Híradó mozi mögött. Süni, Szabó Tóni és még egypáran. Késő este volt, a lány odalapult a falhoz. – Rendben van – mondta Süni –, ha más galeribeli fiúval akarsz járni, hát miért ne? Biztosan tetszik neked, biztosan te is tetszel neki. Még akkor is tetszenél neki, ha nem lenne hajad. – Nullásgépet vett elő a zsebéből. Lágyan, kedvesen végigsimított a lány haján. – Miért ne – mondta nyírás közben –, ha egyszer kopaszra borotvált filmsztárok vannak, biztosan hallottál már Yul Brynnerről, talán láttad is a képét, hát nőben még nincs ilyen, de sosem lehet tudni.
Kertész Jutka kendővel kötötte be a fejét, a hajgyökérről mondott valamit, hogy meg volt támadva, és azért kellett.
– Igen, igen – bólogatott Vera. – Döntenek az ügyemben – mondta, ahogy letette a kagylót. (A teljes mű itt.)

„Mi az, öreg?" – szól oda Zsámboky a fiának a pavilonoknál Mándy Látogatás apánál című novellája végén. Az öreg egy farönkön görnyedve olvas, végigsimítja a haját, mikor a fiatal Zsámboky mellé ér, fel sem néz, lapoz, és odaszól. Ez volt az első Mándym, a nyolcvanas években. Leginkább valami érzésfélére emlékszem belőle. Persze akkor még élt az apám, és keveset tudtam a mesélésről. Az atmoszférája rögzült, az a meleg, lakható világ, az az édesbús... (minek hívjam) buké, zönge, hang, hangfekvés, amin Mándy beszél. Azóta csak egy-egy részhez tértem vissza a Mi az, öreg ciklusból, Magvető Zsebkönyvtár, 1972. Pedig láttam. Az a fixa ideám, hogy láttam Mándy Ivánt. Az ajtóból lestem, amikor a Merlinben, a Magyar Napló estjén 1992 októberében Balassa Péterrel beszélgetett. Nem vennék rá mérget, de ragaszkodom ehhez az emlékhez. A teremben áhítat, minden szem egy pontra tapad, az elegáns, galambfehér hajú öregre és az egész felsőtestével felé forduló, Mándy arcát kémlelő BP-re. A labda útja címen jelentek meg töredékek ebből a beszélgetésből a '93. januári Magyar Naplóban. Beszél benne az apjáról is: „apám helyezte el a novelláimat. Meglehetősen rámenős papa volt. A szerkesztőnek döntenie kellett: vagy kiugrik az ablakon, vagy leközli a novellát". Jöttek más Mándy-kötetek aztán, de a Mi az, öreget egészben, novellaciklusként, sőt regényként csak most olvastam újra. Legszívesebben lemásolnám betűről betűre az utolsó mondatig: „Előreengedte az öreget, aztán belépett ő is". Elég csak pár jelenet: a „begörbült, remegő lábbal" párkányon egyensúlyozó, pizsamás apáról („egy furcsa növény abban az áttetszően tiszta fényben"), az a párbeszéd, ahogy leimádkozzák az ablakból, aztán ahogy elviszi a mentő, a remegő álla, aztán amint a kórház folyosóján kihúzza magát: „Zsámboky Gyula, hírlapíró". Micsoda figura. Mennyi törődés, figyelem, részlet. Így kellene, így jó.

Nagy Gabriella

Mándy Iván: Látogatás apánál (két részlet)

Először senkit se látott, ahogy benyitott. A reggel csöndje, a bútorok csöndje. Szétdobált takarók a díványon, lecsúszott harisnyák. Lehetetlenül összegyűrt törülköző. Mintha apa becipelt volna egy lavórt, hogy ott, a díványon mosakodjék.
Feldőlt szék az ablak alatt. A nyitott ablak párkányán pedig begörbült, remegő lábbal – apa. Akárcsak egy furcsa növény abban az áttetszően tiszta fényben. Pizsamában ácsorgott a párkányon, megborotválkozva, lesimított hajjal. Lassan hintáztatta a karját, mint aki éppen startot vesz. Éles levegő áradt be az ablakon. A tér fái fölnyúltak. Várható volt, hogy átlendül az egyik ágra. Aztán majd ott csücsül a pizsamájában.
János olyan mozdulatot tett, mintha be akarna venni egy vázát.
– Kérlek, menj be – hallatszott fentről. – Különben is úgy akartam, hogy mire kijössz.
János átkerült apa másik oldalára, közben beleütközött a fűtőtestbe. – Arra vártál, hogy kijöjjek, az egészet csak azért rendezted.
– Miket tudsz mondani!
(...)
A gyógyszerész engedte be a mentőket. János akkor már teljesen elzsibbadt. Aztán egyszerre csak ott ült a kocsiban apával. Apa valósággal összezsugorodott abban a kopott, barna kabátban. Most már nem beszélt. A kesztyű ujjait húzogatta. A tekintete olyan hártyás. Mint amikor egy seb behártyásodik. Szája hangtalanul kinyílt, az álla remegett.
János ezt a remegő állat nézte az egész úton.
Azért apa még egyszer kihúzta magát. Ahogy ott állt a kőfolyosón, egy fehérköpenyes előtt.
– Zsámboky Gyula, hírlapíró!
Körülnézett, mintha várná, hogy feltűnjenek a többiek. A régi társak a redakcióból, kávéházból vagy csak utcai beszélgetésből.
Behúzta a vállát, megint elkezdett remegni az álla. Kicsit közelebb ment az ápolóhoz, és most már olyan görnyedten állt előtte. – Kérem, itt tévedés van. Engem nem ide kellett volna behozni... ez egy rendőrségi ügy a bogarak, a fertőzés miatt.

A fotók a Digitális Irodalmi Akadémia és a Fortepan oldaláról származnak. Utóbbiak Hunyady József és Szalay Zoltán fotói.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.