hirdetés

Márai Sándor: Fedőneve: Ulysses

2014. július 29.

Márai Sándor már 1954-ben tervbe vette a Szabad Európa Rádióban felolvasott jegyzeteinek kötetbe rendezését, de elképzelése nem valósult meg. A most, a Helikon Kiadónál megjelenő Fedőneve: Ulysses című kötet tehát elsősorban az írói szándék megvalósulása. Ebből ajánlunk most egy részletet.

hirdetés


Vasárnapi Krónika 37.
Június 15.

Most megint olyan rendbe állottak a csillagok az emberi világ felett, amikor nagyon kell figyelni. Az ilyen csillagpillanatok ritkák. Utoljára pontosan tíz esztendő előtt élt meg ilyen pillanatot az emberiség, amikor a Chicagói Egyetem laboratóriumában megvalósult az első nukleáris láncreakciós folyamat, s néhány tudós megértette, hogy az atomrobbantás a valóságban lehetséges. Tíz év az emberiség óramutatóján kifejezhetetlenül kis idő. Ebben a tíz évben az emberi öntudat megtelt veszélyérzettel. Nem az atombomba közvetlen pusztító hatása okozta ezt a veszélyérzetet, noha bizonyos, hogy ez a prométheuszi találmány a hatalmak közötti kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság, s az ebből következő fegyverkezési verseny eddig nem ismert méretű láncreakcióját indította el. De minden fegyver, még az atombomba is, megteremti a védekezés módozatait, s egy fejlettebb ipari és technikai civilizáció mindig módját ejti annak, hogy egy fejletlenebb technikai civilizáció akár gátlástalanabb támadó fegyvereivel szemben is védelmet találjon. Az emberiség, amely a XIX. század kezdetétől 1940-ig két és félszeres lakosságtöbbletet mutat a statisztikai térképeken, egy új világkép öntudatának baljós sejtelmeivel kezdett élni. Nem hatalmi, nem is technikai, nem is katonai oka volt ennek a szorongásnak. Egy amerikai fizikus, Urey nemrégen ezt mondotta: „Esszük a félelmet, álmodjuk a félelmet." Egy másik, torontói fizikus, Infeld így kiáltott fel: „A háború nem a béke alternatívája többé, hanem más lehetőség, olyan, mint ahogy a halál az élet alternatívája." Neves nyugati gondolkozók, nagy elmék, mint Einstein, pesszimisztikusan nyilatkoztak az új világkép emberi lehetőségeiről. E felelősségteljes aggodalmakat sietett kihasználni a felelőtlen defetizmus. Alkalmi próféták siettek megállapítani, hogy az emberiség állandósult félelemben él. Mitől fél? A háborútól, a kommunizmustól, a kémektől, fél attól, hogy nincs már hite szabad intézményeiben, az államban. Kijelentették, hogy az atomkorszak rendetlenséget keltett az emberi sejtben is, nemcsak az atommagban. A személyes ellenállás gyengül, mondották, a lelkeken apátia vesz erőt.

Mindenki érzi, hogy az emberi világ veszélyzónába jutott, amikor nem a részletekről van szó, hanem az egészről. S a részletek diagnózisában a defetistáknak néha igazuk is volt. Mind fentebb hangon hirdették, hogy a civilizáció veszélyben van. Aki sokáig élt tűzhányó tövében, tudja, hogy bizonyos madarak, így elsősorban a fácánok egyféle különös radarkészülékkel rendelkeznek, s csendes éjjeleken is jelzik a pokolhegy mélyében erjedő-forrongó változásokat. Így hurrogtak, a vészmadarak az elmúlt években. Tíz éve, hogy az első nukleáris láncreakció egy laboratóriumban megvalósult, s e tíz év alatt a világ megtudta, hogy az atomtitok nem egyetlen hatalom birtoka, az Egyesült Államok elnöke hivatalosan hírül adta, hogy a Szovjetunió területén atomrobbanás következett be. Az angol kormány most készül atomfegyverekkel kísérletezni az ausztrál sivatagban.

Igen, a világ megtelt félelemmel. Az erőszakos rendszerek emberellenes intézményei fokozták ennek a félelmi atmoszférának bensőségét. A lakott világ nagy területein a kortársak nagy tömegei évtizedek óta olyan hatalmi rendszerek ellenőrzése mellett élnek, melyek állandósított és intézményesített fenyegetéssel fékezik az emberi gondolatokat és indulatokat. Olyan korban élünk, amikor emberek százmilliói nem tudják egészen pontosan eldönteni, ki veszélyesebb: a rendőr vagy a rabló. Ebbe a félelmi légkörbe, ebbe az állandósult világvége-hangulatba kapcsolta bele a maga hírverésének vezetékeit a keleti hatalmi tömb. Minden hangnemben iparkodtak elhitetni a világgal, hogy a nyugati civilizáció az ismert világkép maradéktalan pusztítását készíti elő. Ez a baljós, ez a fenyegetéssel telített, defetista pánikra előkészítő hírverés a nyugati civilizáció minden tudományos, szellemi és erkölcsi erőfeszítését elkeresztelte az atomkorszak jegyében egyfajta ön- és világpusztító ámokfutásnak. Az ember kozmikus erőkkel játszik, mondották, s ezek az erők önállósulnak, és az ember világa ellen fordulnak. Menekülés csak egy van, hirdették, ha az emberiség felszabadítja magát a nyugati civilizáció kötéséből, és minden tudást, minden segítséget, minden megoldást a Kelet rendszerétől vár. Megállapították, hogy korunkban az emberiség a feltétlen destrukció fegyvereinek birtokába jutott, s ezt a veszélyt nem közömbösítheti más, csak ha Kelet kicsavarja a Nyugat kezéből a destrukció nagy fegyvereit.

Ez a hírverés évtizede terjeng, lappangva, fojtogató füsttel, egyének és tömegek lelkének mélyeiben. És azok is, akik tudtak különböztetni, s felismerték a valóságos és a riogató képzelt veszélyek között az igazságot, sokan áldozatául estek egy szorongásos világvégét váró lelkiállapot félelmeinek. A keleti propaganda valótlan következtetéseit könnyű volt elhárítani, de a nyugati világ legjobb szellemei, akik feltétlenül megőrizték ez években szellemük függetlenségét, hajlottak a pesszimizmusra, melynek mozgatója a félelem volt, hogy az ember, aki az atomrobbantás titkának birtokába jutott, ez új, már nem is tellurikus, hanem kozmikus energia birtokában elpusztíthatja a civilizáció ismert világképét. Ma még tudósok, tehát felelős szellemek, de holnap már szerelők játszhatnak világerőkkel, mondották, és a következtetés néha félelmesen hangzott. Ismételjük, tíz év az emberiség óramutatóján nem nagy idő. De ebben a tíz évben mintha megváltozott volna az emberiségnek sorsába vetett hite, szerepébe vetett bizalma. És tíz szorongással telített év múltán e napokban, az Egyesült Államok területén, tehát ugyanott, ahol tíz év előtt a nyugati szellem elindította az első láncreakciós atombontási folyamatot, a Brookhaveni Nemzeti Laboratórium kísérleti telepén néhány tudós elindított egy cosmotronnak nevezett gépet, amely egymilliárd-háromszázhatvanezer voltos energia hatásával megteremtette a lehetőségét annak, hogy az energia anyaggá változzék át. Ez történt e napokban. Az einsteini képlet, amely alkimisták évszázados álmodozásának adott fizikai törvény valóságában alakot, megállapította, hogy az energia egyenlő az anyag és a fénysebesség négyzetének szorzatával. Erre a képletre épült fel egy világkép, amely kozmikus energiát volt képes felszabadítani az anyagból. Ez a világkép a pesszimisztikus távlatot nyitotta fel az emberiség előtt. Az ember, aki energiát tud korlátlanul felszabadítani az anyagból, nem eléggé morális lény ahhoz, hogy ezt a lehetőséget ne használja fel a destrukció végzetes kalandjához. Ma, tíz év után, néhány tudós a gyakorlatban megvalósította azt, ami az einsteini képletből fizikai és logikai láncreakcióval ugyancsak következett: bebizonyították, hogy az anyag egyenlő az energia és a fénysebesség négyzetének osztatával. És ebben a pillanatban az ember elhagyja pesszimisztikus szerepkörét, hogy az örök kiegyenlítés kozmikus törvényeinek szellemében egy optimisztikus szerepre vállalkozzék, az alkotás, a konstruktivitás szerepkörére. S feltétlen destrukció lehetőségének korszakából e pillanatban az ember megint küszöbre lép, és a csaknem korlátlan alkotás, a világanyag konstrukciójának birtokába juthat.

És ebben a pillanatban nagyon kell figyelni. Egy tudományos felfedezés társadalmi, történelmi, erkölcsi kihatásait nem lehet óramutatóval mérni. Néha évszázadok, de néha csak évek kellenek ahhoz, hogy az ember új távlatokban lássa az emberiség sorsának esélyeit. A pillanat bekövetkezett, e napokban, egy nyugati laboratóriumban. Módunk van elpusztítani a világot. De módunk van világot teremteni. Itt a pillanat, amikor választani kell.

 

ELSŐ KIADÁS. „Ulysses Vasárnapi krónikája következik. Ulysses a magyar irodalom egyik legnagyobb élő reprezentánsának fedőneve. Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja”, hangzott föl először 1951. október 7-én, Münchenben. Márai az évek során (1967-ig volt a Rádió munkatársa) több száz felolvasást tartott, melyek közül az első időszakban a Vasárnapi krónika címmel jelzett sorozaté volt a főszerep. A cím emlékezés egyben a Pesti Hírlap nagy hagyományokkal rendelkező rovatára, melynek 1936-tól kezdve maga is gazdája volt több éven keresztül. „Szerencsésebb népek nagyobb erővel fejlődtek, mi kérlelhetetlen erővel tudtunk megmaradni. Most is ezt műveljük. Ez a mi titkunk, egy nemzet titkos műfaja. És titkos fegyverünk az emlékezés.” Mindez személyes, írói vallomása is: az odahaza egy osztály élményét, emlékeit felidéző Márai immár a száműzött sors egyik alapvető toposzába, a nemzetbe, annak is szellemi vonulatába kapaszkodik, amelyhez mindig is közelállónak tudta magát. 1954-ben tervbe vette a Szabad Európa Rádióban felolvasott jegyzeteinek kötetbe rendezését (Átfésülni, egy későbbi magyar kiadás céljaira, a rádióba írott felolvasásokat, Szól a kakas márcímmel összeállítani egy ilyen kötetet”), de elképzelése nem valósult meg. A Fedőneve: Ulysses tehát elsősorban az írói szándék megvalósulása, ugyanakkor egy sorozat nyitódarabja, mely gyarapítja, árnyalja Márai-tudásunkat, amikor a hidegháborús évek kibeszéletlen történeteivel szembesülünk a kötet lapjain: a berlini híd szimbolikája,  az amerikai és szovjet befolyás alatt álló Európa kiszolgáltatottsága, a Rákosi-éra gunyoros arca, a bolsevista hatalomgyakorlás, Nyugat-Európa és a vasfüggöny, Andrássy út hatvan, kitelepítés és megtorlás, kultúra és szellemtörténet, irodalom kalodában; a  politikai és közéleti író jegyzeteinek olvasásával az íróról alkotott képünk is egyre tisztábbá válhat, miközben páratlan kulturális panorámaképet kapunk a kettészakadt Európáról.

Jelent-e valami újat e kötet a Márai-portréban? Úgy tűnik, hogy a felolvasások árnyalják az eddigi megállapításokat a „hazáját gyűlölő” emigráns Márairól, számos idézet jól példázza ezt. Egyrészt a féltés hangján szól az ország népéről, amely kiszolgáltatott a Szovjetuniónak és hazai lakájainak, másrészt történészi körképet ad a korról.

Márai Sándor magyar író akart lenni, idehaza szeretett volna élni és dolgozni. Ez nem sikerült, de felolvasásai közreadásával a kassai polgár egy kicsit ismét hazaérkezett. „Hallgassuk” őt érdeklődéssel, „nyitott füllel”!

 Márai Sándor: Fedőneve: Ulysses, Helikon Kiadó, 2014., 580 oldal, 4490 Ft.


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.