***

Részlet a könyvből:

“Csakhogy ez a szemfényvesztés, mely a múlt egy pillanatát a jelennel összeegyeztethetetlenül hozta elém, ez a szemfényvesztés nem tartott sokáig. No persze, az akaratlagos emlékezés képsorai tetszés szerint folytathatók, hiszen csak annyi erőt kell hozzá kifejtenünk, mint egy képeskönyv lapozgatásához. Így volt ez hajdan, például aznap, amikor először mehettem Guermantes hercegnéhez, és párizsi házunk napfényben fürdő udvaráról lustán nézegettem kedvemre hol a combray-i Templom teret, hol a balbeci tengerpartot, mintha egy-egy napot illusztráltam volna egy akvarellfüzetet lapozgatva, melynek képei a különböző helyeken készültek, amerre jártam már, s mikor emlékezetem illusztrációit katalogizálva a gyűjtő önző örömével gondoltam: „Mégiscsak láttam szép dolgokat életemben.” Emlékezetem nyilván akkor is megállapította az érzések különbözőségét; de két homogén elemet kapcsolt csupán össze. Az iménti három emlékkel már másképp állt a dolog, mert itt nem egyszerűen nem alkottam hízelgőbb képet énemről, hanem éppenséggel már-már kétségbe vontam ennek az énnek a pillanatnyi valósságát. Csakúgy, mint aznap, amikor a madeleine-t mártottam a teába, azon a helyen belül, ahol éppen voltam – lehetett az, mint azon a bizonyos napon, a párizsi hálószobám, vagy mint ma, ebben a percben, Guermantes herceg könyvtára, egy kicsit korábban a palota udvara – egy érzet (a teába mártott madeleine íze, a fémes zaj, a léptek érzete) besugarazott egy keskeny sávot körülöttem, s ez az érzés egyszerre tartozott ahhoz a helyhez, ahol éppen voltam és egy másikhoz (Octave néni szobájához, a vasúti kocsihoz, a Szent Márk keresztelőkápolnájához). S épp, amikor így elmélkedtem, egy vízvezeték éles füttyéből, mely a megszólalásig hasonlított azokhoz a hosszú süvöltésekhez, amiket a kirándulóhajók hallattak néha Balbecben a nyílt vízen, jóval többet éreztem meg (amint egyszer már Párizsban is megesett egy nagy étteremben, egy félig üres, fényűző, nyári, meleg terem láttán), mint csupán azzal azonos érzést, amely Balbecben fogott el a délután vége felé, mikor minden asztal készen állt, megterítve, ezüst asztalneműivel, a tágas, üvegezett benyílók pedig tárva-nyitva néztek a mólóra, sehol egy félfa, egy üveggel vagy kővel „kitöltött” rész, a nap pedig lassan ereszkedett le a tengerre, ahol a hajók már kezdték a süvöltözést, s ha csatlakozni akartam a mólón barátnőivel sétáló Albertine-hez, csak a bokámnál alig magasabb fakereten kellett átlépnem, melynek sínjén, zsanérjain az összes, folytatólagos üvegtáblát el lehetett csúsztatni, hogy a szállodát levegő járja át. De a fájdalmas emlék, hogy szerettem Albertine-t, nem vegyült ebbe az érzésbe. Fájdalmas emlék nincs, csak halottak vannak. Ők pedig gyorsan semmivé válnak, és sírjuk körül sem marad egyéb, mint a természet szépsége, a csend, a tiszta levegő. Az, ami a vízvezeték zajára átjárt, amúgy nem pusztán egy múltbeli érzet visszhangja, mása volt, hanem az érzet maga. Ebben az esetben, ahogy az előzőekben is, a közös érzet azon munkálkodott, hogy újrateremtse maga körül a régi helyet, miközben a jelenlegi, amely kiszorította, teljes terjedelmével nekifeszült, és ellenállt annak, hogy egy normand tengerpart vagy egy vasúti töltés beköltözzön egy párizsi palotába. A tengerre nyíló balbeci étterem, ahol a damasztabroszok mint oltárterítők készültek a napnyugta fogadására, azon dolgozott, hogy megingassa a Guermantes-palota szilárdságát, felfeszítse az ajtókat, és egy pillanatra kimozdította a helyükből a kanapékat körülöttem, ahogy egyszer már megtette ugyanezt a párizsi étterem asztalaival. E feltámadások során a közös érzet körül életre kelt messzi hely egy pillanatra, mint egy birkózó eggyé olvadt a jelenlegivel. Mindig a jelenlegi hely került ki győztesen; én mindig a legyőzöttet láttam szebbnek; annyira szépnek, hogy az egyenetlen kövekkel találkozva csakúgy, mint a teáscsésze előtt, eksztatikus állapotba kerültem, megpróbáltam megtartani, amikor megjelent, amint pedig kisiklott előlem, újra előhívni azt a rám rohanó, majd visszaszorított Combray-t, Velencét, Balbecet, amely egyszerre a felszínre emelkedett, hogy azután magamra hagyjon az új, de mégis múltáteresztő helyeken. És ha a jelenlegi hely nem győzedelmeskedett volna azonnal, azt hiszem, eszméletemet vesztettem volna, mert a múlt e feltámadásai másodpercnyi élettartamuk alatt annyira átfogóak, hogy nemcsak a szemünket kényszerítik arra, hogy ne a szobát lássa maga körül, hanem a fákkal szegélyezett utat vagy a növekvő dagályt nézze.  Az orrcimpánkat is ráveszik, hogy e mégoly távoli helyek levegőjét szívja, az akaratunkat, hogy válasszon az általuk kínált különféle tervek közül, egész személyiségünket, hogy higgyük el, most ezek vesznek körül, vagy legalábbis bizonytalanodjunk el, hogy ezek-e vagy a mostani helyek, valami olyasfajta bizonytalanság kábulatában, amilyet elalváskor érzünk néha egy szavakkal leírhatatlan látomás hatása alatt.

Így azután az, amit a bennem háromszor, négyszer is feltámadt lény megízlelt, az időből kivont létezés néhány darabkája volt talán, de ez a szemlélődés, bár az örökkévalósághoz köt, múlékony. S mégis éreztem, hogy egyedül ez az öröm – melyet ilyen gyors egymásutánban hozott az életembe – termékeny és valódi. Vagy nem adja-e elég látványosan irrealitásának jelét a többi, akár abban, hogy nem hoz kielégülést, mint például a társaság örömei, melyek legfeljebb egy undorító étel kiváltotta rosszullétet okoznak, vagy a barátság, amely csak szimuláció, hiszen, bármilyen morális okból cselekszik is a művész, aki egy órányi baráti csevegés kedvéért lemond egy órányi munkáról, pedig tudja, hogy valóságot áldoz fel valami nem-létezőért (barátaink ugyanis csak annak az enyhe elmebajnak következtében barátaink, mely életünk során megtámad, mi pedig hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk, de megmaradt értelmünkkel tudjuk, hogy olyan, mint annak az őrültnek a téveszméje, aki azt hiszi, hogy a bútorok élnek, és eltársalog velük), akár pedig az öröm okozta kielégülést követő szomorúságban, mint például abban is, amit aznap éreztem, amikor bemutattak Albertine-nek, hiszen annyit, valójában persze igen keveset, törtem magam valamiért – egy lány ismeretségéért –, amit csak azért láttam apróságnak, mert sikerült elérnem? De még egy mélyebb örömöt is, például azt, amit akkor érezhettem volna, amikor szerettem Albertine-t, valójában a fonákjáról érzékeltem csak, a szorongásban, ami olyankor fogott el, amikor Albertine nem volt jelen, mert ha biztos voltam abban, hogy hamarosan megérkezik – mint aznap is, amikor a Trocadéróból jött vissza –, azt hittem volna, csak valami homályos unottságot érzek, míg a kés hangjában vagy a Léonie néném szobáját s a nyomában egész Combray-t és a Combray-t szegélyező két oldalt szobámba hozó tea ízében elmélyülve egyre fokozódott bennem az elragadtatás. El is határoztam, hogy mostantól a dolgok lényegének szemlélésére törekszem, azt próbálom rögzíteni – no de hogyan? milyen eszközzel? Nem kétséges, hogy abban a pillanatban, amikor a szalvéta merevsége visszaadta Balbecet, és egy kis időre nemcsak a tenger, az aznap délelőtti tenger látványával kecsegtette képzeletemet, hanem a szoba szagával, a szél sebességével, az ebédelés vágyával, a különböző séták közötti döntésképtelenséggel is, s mindez úgy kötődött a kelme érintéséhez, mint percenként ezret verdeső ezer szárnyuk az angyalokhoz. Abban a pillanatban persze, amikor a két macskakő egyenetlensége minden irányban és minden dimenzióban kiterjesztette Velencéről és a Szent Márkról őrzött, szikkadt és szegényes képeimet minden olyan érzéssel, amely hajdan ezeken a helyeken támadt bennem, összekötve a teret a templommal, a mólót a térrel, a csatornát a mólóval, és mindazt, amit a szem lát, a vágy világával, amit csak az értelem lát, azonnal kísértésbe estem volna, hogy, ha az évszak miatt nem is éppen újra Velence – az én szememben mindenekelőtt tavaszi – vizein kalandozzam, de legalább még egyszer elmenjek Balbecbe. De egyetlen pillanatra sem horgonyoztam le ennél a gondolatnál.”