Balázs Imre József (József Attila-díj): "Kellenek nekem a konkrétumok"

Litera: Több helyen lehet olvasni rólad, hogy a matematikusi pályától közvetve úgy is mondhatni, hogy Szilágyi Domokos térített el, az ő verseinek a hatására kezdtél el írni. Megbántad valaha is, hogy nem a reáltudományokat választottad? Jelent-e valamilyen másfajta beállítódást, nézőpontot ez a "matematikus múlt" vagy inkább amolyan belemagyarázás az ezt firtatók érdeklődése, mert a költészet és a tudomány első pillantásra távolinak tűnhetnek egymástól?

Balázs Imre József: Ha egy emberi alkatot próbál megfejteni valaki, akkor végül is relevánsak az ilyen fogódzók. A jelek arra utaltak, hogy nem lettem volna teljesen reménytelen matematikus, amit például le lehet fordítani arra, hogy irodalmárnak viszont nem lettem az a robusztus, ősösztönös fajta. Mégis azt hiszem, nem döntöttem rosszul, amikor magyar-angol szakra mentem. Kellenek nekem a konkrétumok, amiktől aztán esetleg el lehet vonatkoztatni. A konkrétum pedig lehet akár egy erős írói nyelv vagy egy markáns szemlélet, amilyen a Szilágyi Domokos-féle ironikus világlátás volt, miért is ne? Egy erős írói világgal való találkozás olvasóként legalább annyira fontos lehet, mint közel kerülni egy valós személyhez.

Eddigi elismeréseidnek és díjaidnak listáját szemlélve szép arányosan oszlanak meg a szépírói és irodalomtudományos munkásságodat elismerő kitüntetések. Állítasz-e fel ezekben fontossági sorrendet, más súllyal méred-e az egyik vagy másik területről kapott "dicséreteket"?

BIJ: Az eddigi köteteim is nagyjából ilyen arányok szerint oszlanak meg műfaji szempontból – öt verseskönyv, hat és fél kötetnyi esszé, tanulmány, kritika… Számomra mindkét kifejezésforma örömhordozó tud lenni, mindkettőben jól érzem magam, ezért sorrendeket sem tudok felállítani közöttük. Az biztos, hogy másképpen működik az ember, ha verset ír, vagy ha tanulmányt. A nyomtatónk a Korunknál nyomtat is, szkennel is, fénymásol is, ha kell, de attól még ugyanaz a gépezet.

Tavalyi netnaplódban is említetted, hogy a Korunknál (melynek főszerkesztője vagy) a hagyományos print megjelenésen túl interaktívabb dolgokban is gondolkodtok és blogot is indít a szerkesztőség, amelyben szemlézitek az általatok fontosnak, érdekesnek talált könyveket és folyóiratokat, cikkeket. Miért tartottátok fontosnak a blogos megjelenést és milyen további terveitek vannak az online felületeken a Korunkkal?

BIJ: Feszegetjük a folyóiratkultúra határait. A magyar kultúrát még mindig szokás a folyóiratkultúrára visszavezetni, és egy adott generációs határ fölött valószínűleg az is, de egyre kevésbé lesz az, ahogy telik az idő. Én inkább afféle kulturális csomópontnak szeretném látni a Korunkat, ahol kicsit összesűrűsödnek a dolgok, de a folyóiratforma csak egyetlen identitáselem a sok között. Sok élő rendezvényünk van például (írói est, könyvbemutató, tudományos előadás, kiállításmegnyitó és hasonlók), havonta gyakran négy-öt is – ezeknek a jelentősége az utóbbi években nagyon megnőtt. Jó lehetőség az interakcióra és az élményszerűségre.

Az internetes jelenlét is effélék miatt fontos – az elképzelés egyértelműen az, hogy növeljük az online felületre íródó anyagok (olvasónaplók, rendezvénybeszámolók, lapszemlék, rövidkritikák) arányát, miközben megtartjuk a nyomtatott verziót is. A Korunk-archívum is nagy látogatottságot vonz egyébként a honlapunkra, például az 1926–1940 közötti számok is elérhetők az oldalon, van egy digitalizálási projekt, amelynek köszönhetően az archívum folyamatosan bővül.

BIJ: Két könyvet szeretnék befejezni idén: a Hibridek és alakváltók című, főként szürrealista irodalomról szóló könyvhöz jó ihletforrás az NKA alkotói ösztöndíja… Az utóbbi hónapokban sokat haladtam vele – az lenne a tétje, hogy megmutassam, a magyar történeti avantgárd lezárulásának pillanatát kissé korai 1930 körülre tenni, ahogy azt több eddigi kézikönyv javasolta. A másik készülő könyvem egy gyermekverskötet, ehhez is van ihletforrásom, mégpedig a két lányom. 2009-ben jelent meg egy Hanna-hinta című gyermekverskönyvem, szeretném, ha 2012-re a másik lányomnak is meglenne a „saját” könyve. Ezek kicsit társszerzős könyvek: mindig abból indulnak el a versek, ha ők mondanak vagy tesznek valamit.

BIJ: Kicsit több a kedvencnél, afféle totemállattá kezdett válni számomra menet közben. Remélem, továbbra is a közelemben marad.

Szekeres Dóra

 

*

 

Litera: Díjat kapni különleges érzés. Mindezt hogyan élte meg, illetve hogyan magyaráztad el 8 éves kislányodnak?

Szécsi Noémi: Mivel a lányom már másodikos és tanul irodalmat, a hír hallatán azt kérdezte tőlem, hogy hogyan kaphatok én József Attila-díjat, ha nem is tudok verset írni.

Minden díjnak a díjazottak adják meg az értékét. Biztos akad olyan, aki felteszi a kérdést, hogy mit ér ez a díj, ha már Szécsi Noémi is megkaphatja. Az évtizedek díjazottjait elnézve minden egyes József Attila-díjnak más az értéke. Van, aki kitartásáért, van, aki hűségéért, van, aki jelenlétéért, van, aki jó kapcsolataiért kapta, és persze sokan kapták kiemelkedő irodalmi teljesítményükért. Akármennyit is érjen az enyém, amikor megtudtam, hogy megkapom, gondolatban a szüleimnek ajánlottam azzal, hogy „nem értettétek, miért akarom ezt csinálni, de feltétel nélkül hittetek bennem és támogattatok. Erről az állomásról köszönöm mindezt”.  

SzN: Az újságírásban nincs mindig tér egy téma sokrétű kifejtésére. Ha történelemről vagy politikáról írok, és még magammal sem értek egyet, számomra jobban megfelel, ha dialógusban vagy egy teljes jelenetben fejtem ki a gondolataimat. Ráadásul meglehetősen indulatos ember vagyok, aki számára nem nagyon léteznek tabuk, bármilyen repedésbe beütöm a pajszert. Ezért jobb, ha az írás ki tud hűlni, én is többször átolvasom, mások is átolvassák, és közben kipárolog belőle az indulat.

De nem vágyom rá, hogy a közéletben megnyilvánuljak, mert ez írói hitelemet és függetlenségemet csorbíthatja.

Az alkalmazott írás néptanítói hajlamaim miatt érdekelne, de jelenleg nem foglalkozom vele. Ha magazinok felkérnek, alkalmanként szoktam írni tárcákat, de lehetőleg semleges témákról.

Regényeidben két nagy diskurzus találkozik a történelem, a történelem elbeszélése és a személyesség, a személyes sors megélése. Ebből aztán konfliktusok is adódnak szép számmal. Mi érdekel Téged ennyire a történelemben? A valóság vagy a fikció?

 

SzN: A történelem számomra elsősorban különleges sorsok kimeríthetetlen forrása, másrészt egy szinte sátáni törvényszerűség. Mi itt, Európában, a huszonegyedik századra többé-kevésbé képesek vagyunk megvédeni magunkat a politika démoni erejétől, de engem éppen azért érdekelnek más korszakok, mert ott ez még nem lehetséges, és ez a sötét erő mozgásba hozható a szövegben.

 

Mennyire tartod alkalmasnak a szépirodalmat, a fikciós prózát arra, hogy valamelyest hozzájáruljon egy konszenzusos történelmi narratíva megalkotásához, egy empatikus nemzeti emlékezetkultúra megteremtéséhez? Vagy ilyen téteket inkább ne tegyünk az amúgy flexibilis-teherbíró epikára és maradjanak abban mondatok a mondatok?

Mielőtt komolyan elgondolkodnék rajta, arra lennék kíváncsi, hogy mennyire hat még az irodalom az emberekre. Ha csak a mai napot – március 15-ét – tekintem, az én nyolc éves lányom egy Jókai-regény, a Kőszívű ember fiai filmváltozatából próbált képet kapni 1848-ról. Mint ahogy sokunknak ezen alapul a ’48-as történelemszemlélete. Heroizmus, tragikum, semmi más – ez a konszenzusos, mainstream ’48.

Úgy képzelem, hogy a fikciós próza más, ebben a vizuális korban hatóképesebb műfajok nyersanyagaként hathat, de önmagában már nem. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a történelmi tudat nem lett-e luxuscikk.

 

Új regényed (Nyughatatlanok) írásakor, akárcsak a korábbiaknál, most is forrásokra, levéltári kutatásokra támaszkodtál. Ezt nevezhetjük írói módszernek? Mennyire térképezhető fel a múlt?

 

SzN: Ez más típusú történelmi regény, mint a Kommunista Monte Cristo. Dramaturgiai okokból ez a korszak látszott a legmegfelelőbbnek, de a történelem nem lép előtérbe, a regénynek nem 1848-49-ről vannak mondanivalói. Persze rengeteget olvastam, de csak azért, hogy én biztonságban érezzem magam a történet vezetését illetően.

 

A szerkesztőm, Magyarósi Gizella nemes egyszerűséggel arra kért, hogy ne legyen „a seggemen is fejem”, ezért ki kellett hagynom belőle az olyan típusú mondatokat, mint „A nyílt vízen a Frioul-szigetek alkotják a part előretolt őrségét, és Pomègues, Ratonneau, és Tiboulen szigeteit megkerülve, If vára mellett elhaladva tárul fel a part és nyílik meg a torok, ami a régi kikötőbe vezet”. Pedig én nagyon sokat tudok Marseille-ről, csak éppen a szöveg olyan típusú fegyelmet igényelt, ami nem tűri ezt a fajta okoskodást.

 

Nem állhatom a tankönyv-ízű betéteket, a mániákus részletezést. Egy-egy fontos, korabeli szemléletet vagy tárgyi világot megjelenítő részlettel próbálom megidézni a kort, számomra sokkal jobban számít, hogy a figurákat életre keltsem, és ne legyen az egész historizáló papír-bábjáték.

 

A Nyughatatlanok a Könyvhétre jelenik meg. Már a Literán és másutt is beszéltél a készülő műről. Most hogy készen lettél vele, ért Téged meglepetés a végeredményt illetően, ahhoz képest, mint amire számítottál? Illetve, egy ilyen című regény után adja magát a kérdés: mennyire vagy nyugodt vagy nyughatatlan?

 

SzN: Idegroncs vagyok. Most főleg a regény kapcsán. A kiadóm – az Európa – elsősorban világirodalmat ad ki, és ritkán tesz kivételt kortárs szerzőkkel. Talán éppen ezért különleges figyelmet és támogatást kaptam, a munkámat kezdettől fogva bizalom övezte. Szeretnék ennek megfelelni, ahogyan az utóbbi másfél év díjainak is.

Nagyon szeretek játszani a műfajokkal, és ez a mű is afféle fúziós regény: kémregény, rémregény és házassági melodráma elegye. Mivel ezek hatásvadász műfajok, a narrációban fontos volt az önfegyelem és mértéktartás, és semmiféle írói onanizálás nem kaphatott teret. Ettől talajvesztettnek éreztem magam, és folyton azt éreztem, hogy „ez nem lesz jó, nagyon nem lesz jó”. Nagyon meglepődtem, amikor mégis összeállt, és elértem azt, amit kitűztem magamnak: nem integetek ki a szövegből, a regény az írói jelenlétem nélkül él önálló életet.

 

Szegő János