hirdetés

Márciusi díjak: Beszédes István és Elek Tibor

2011. március 16.
A márciusi díjakhoz kapcsolódó interjúsorozatunk második részében a friss József Attila-díjas Beszédes Istvánt és Elek Tibort kérdeztük.
hirdetés

Beszédes István (József Attila-díj): "Kezében a detonátor"

 

Litera: Úgy látszik több jelből, hogy a vajdasági irodalom az egy ideig tartó perifériára szorult helyzetéből ismét a kortárs magyar irodalmi diskurzus centruma felé tart. A Híd folyóirat nagyszerűen megújult, a Te vezetéseddel a zEtna kiadó szintén komoly munkát végez. A díj, amely persze Neked szól, mennyire ismeri el ezeket az erőfeszítéseket is?


Beszédes István: Nyilván számottevően. Több mint húsz éve, amikor Bozsikkal együtt kaptunk Sinkó-díjat, akkor annak a fél díjnak a fele is az irodalomszervezőnek járt. Örülök annak, hogy működése tizenegy éve alatt a zEtna is hozzájárult ahhoz, hogy a belső embargó meglehetősen ostoba, sok szerzőt megalázó helyzetéből sikerült a könyvkiadásnak, az irodalmi közéletnek valamelyest kijönnie, valamelyest többpólusúvá válnia, hogy azt mondhatjuk versenyhelyzet van. És kikerült egy sor, közöttük sok fiatal szerző az ismeretlenségből, felélénkült a szépirodalmi produkció. Ez látható, olvasható Pesten is, erre jó az internet, meg hogy könyveink magyarországi forgalmazása fejlődőképes megoldást nyert az amúgy a kis kiadók és a kortárs magyar szépirodalom iránt egyébként sem túl nagy empátiát tanúsító piacon. Meg hogy áttelepült, eleve Magyarországon szocializálódott, illetve kétlaki íróink bírnak vajdasági kapcsolódási pontokkal, és hogy a reprezentatív magyar írószervezetekben is megtaláljuk őket. Hogy sokféle kapcsolat működik, több nagyobb irodalmi rendezvény zajlik, több folyóirat működik. Jönnek-mennek az írók, közlekednek az értékek.

A díjra visszatérve, az persze nem egyértelmű, legalább is én nem tudom megítélni, hogy egyedi esetről van-e szó, vagy tendenciáról. Afelé hajlok, hogy inkább a véletlenek összjátéka, de bízom benne, hogy kihatással lesz arra, hogy több és előbb-utóbb megfelelő odafigyelés irányuljon majd a következőkben is az alvégre. Hihetetlen számomra, de tükrözi az általad említett perifériára szorulásból eredő helyzetet, hogy a díjat Domonkos Istvánnal együtt – nagyjából húsz év és több Symposion-korszak van közöttünk – vehettem át. Mintha eleven szereplőként saját legendáriumomba kerültem volna A kitömött madár s a számomra kultikus Kuplé szerzője társaságába keveredve.

A vajdasági irodalomból az egyik kedvenc szavam: semmis dolgok, amelyek aztán egészen finom poétikus árnyalatokat nyernek. Tolnai és Te is gyakran használod költészetedben. Most épp milyen "semmis dolgok" vesznek körül, amelyek lírai formát kérnek?

BI: Tolnai Ottó régebben arra bíztatott írjak kisprózát. Aztán mikor a Grenadírmars kiadása készült, megtaláltam a kéziratban azt a részt, amelyben bevallja, hőseivel semmis kis szövegeket szokott íratni. Egyszer meg azt találta ki, hogy nekem kell majd egy filmszerepet eljátszanom, mert hasonlítok egy hősére. Ebből szerencsére nem lett semmi. A színház viszont mindig vonzott. Az üres tér, a semmi Petri-csészéje kiváló eszköze a kisebb-nagyobb tárgyak tanulmányozásának. Egy ideig színházi rendező akartam lenni, pontosabban szerettem volna, ha színházam van. Nem jött össze úgy, ahogyan elképzeltem, gondoltam, az irodalmon keresztül valamennyit megvalósíthatok színházteremtő álmaimból. Meg aztán Montaigne bölcsessége is segített, ami szerint ketten is elegendő színház vagyunk egymásnak, mi több, az ember önmaga számára is az. Hiába hittem, hogy végképp elvesztettem, szerzőként később mégis a színházban találtam magam. Meghatározó volt számomra a legutóbbi bemutatóm, a szabadkai Kosztolányi színházban játszott, Urbán András rendezte Szardínia. Azt tapasztaltam, hogy a szöveg felhozta semmiségek milyen szinten váltanak volument a színészi játék, a zene, a koreográfiájának és nem utolsó sorban a rendezői beavatkozás hatására. Egy pillanatban azt vettem észre, hogy egy jó színház mechanizmusában a Mágikus nihilizmus (ez a darab és az előadás alcíme) mintha egyszerre kiáltványszerű, kíméletlen társadalomkritikává szerveződne. Most, hogy a benyomások visszacsendesedtek, leülepedtek bennem, jól esik verstárgyaimat a színházi viszonyok, paradoxonok közé helyezni. Egy-egy verset mindenképp megér annak tesztelése, miként játszik egy (amúgy) élettelen tárgy, egy testetlen fogalom, egy megfoghatatlan jelenség, pl. a szárazjég vagy a világított sötét.

A vajdasági irodalmon belül milyen beszédhelyzeteket látsz aktuálisan, merre mozdultak a hangsúlyok?

BI: Erre a kérdésre nyilván azt is körül kellene írnom, mi a vajdasági irodalom, miben rejlenek sajátosságai. Határhelyzet, tenger, Kosztolányi mikroszkópja, lakoma, por, pálinka…? Nyilván mindez, vagy ha akarom, egyik vagy egyik sem. Kiemelni valamely jelenséget, gyakorlatot, iskolát nem tudok, aránytalan volna. Az egy irodalmon belül mindenképpen gyümölcsöző, ha működik dialógus, ha vannak interakciók, ha eleven kontextus teremtődik. Ebben a folyóiratok, kiadók, irodalmi rendezvények szerepe. Meg hogy olvassuk is egymást. A zEtna tavalyi könyvheti produkcióját az areális irodalom jelzőivel lehetett címkézni, A szomszédság kapui c. tanulmánykötet szerzőjét, Virág Zoltánt használva pajzsnak, könyve vajdasági magyar és magyarországi horvát témáit, Tolnai Adria-bedekkerét, Thomka Beáta Déli tükörbéli áttetsző könyvtárának témáit, Horváth Ottó Olmóba menetjét, Bozsik Gourmandiáját. Az is előfordul, hogy a szerzők megcéloznak valamilyen általánosabb olvasói igényt – sok prózakísérlet, a szaporodó regénycímszavak erre utalnak. Szóval ez kérdésedre egy amolyan reménykeltő válasz volna. De mert skizofrén a kor, és lehet, én is korszerű vagyok, adok egy másikat is, egy drámait, nem azért, mert meggyőződésem, hogy helyes, hanem mert lehetséges, amely tulajdonképpen egyszerre a terrorizmus és a könyvpiac természetére keres választ, és egyetlen képből áll: öngyilkos merénylő lép a szupermarketbe/könyváruházba, a polcok közé lépve széttárja lódenkabátját, derekára erősítve összegyűjtött művei. Kezében a detonátor.
Jánossy Lajos
*
Elek Tibor (József Attila-díj): "Változatos elfoglaltság"
Litera: Melyik Elek Tibor kapta a József Attila-díjat: a kritikus, az irodalomtörténész, a lapszerkesztő, az irodalomszervező?

Elek Tibor: Ez tipikusan az a kérdés, amelynek a megválaszolásában nem én vagyok az illetékes. A leghelyesebb ezúttal valóban az lenne, ha azokat kérdeznéd meg, akik adták. Még azt sem tudom, hogy azok az írószervezetek mivel, melyik Elek Tiborral indokoltak, amelyek jelöltek. A díjátadásnál azt mondták: Elek Tibor irodalomtörténésznek. Ha ez tudatosan történt, akkor valószínűleg az irodalomtörténeti tanulmányaim és a két monográfiám alapján kaptam. Viszont, ha a költőként, szerkesztőként díjazott Balázs Imre Józsefre gondolok, elgondolkodtató, hogy a minisztériumi adminisztráció az én esetemben is tudatosan működött-e, hiszen nála egyértelmű, hogy eddig az irodalomtörténészi, kritikusi munkássága a jelentősebb. Természetesen az lenne a jó, azt is szeretném hinni, hogy az általad említett négy tevékenységi területem mindegyike szerepet játszott a díjazásomban.

Az első kérdésben feltüntetett személyiség-alkalmazások hogyan férnek meg egymás mellett? Létezik-e valamilyen sorrend, vagy a beszédmódok és munkakörök nyugalomban megférnek egymás mellett?

ET: Néhány évvel ezelőtt még a legteljesebb nyugalomban és egymást erősítő szövetségben megfértek. Az utóbbi egy-két évben viszont a kritikus és az irodalomtörténész egyre inkább háttérbe szorulóban, már-már elhallgatóban van.

Tizenkettedik éve vagy a Bárka főszerkesztője. Mi a recepted az ellen, hogy fásulttá tegyen a főszerkesztői munka, illetve egy ennyire működő lapot, mint amilyen a mai Bárka, mennyire kell főszerkeszteni még? A gép, mégha Bárka is, forog, ám, amint látom, az alkotó nem pihen.

ET: Talán azért nem tudtam még elfásulni (pláne a főszerkesztői munkától), mert a Bárkánál csaknem minden tevékenységet én is végzek, a szerzőknek való válaszadástól, a kéziratok javítgatásán keresztül, a remittenda pakolásig. Kiss Laci kolléga főállású magyar-történelem szakos tanár (amellett, hogy író, kritikus is), aki látott már ilyet, csak az tudhatja elképzelni, hogy a Bárkánál mennyit számíthatunk rá. Tehát a Bárkát nekem nem főszerkeszteni kell, hanem szerkeszteni, szervezni és menedzselni – mint ahogy a Bárkaonline-t is (bár ott Darvasi Feri kolléga egyre nagyobb segítségemre van). Nem panaszkodni akarok, de időnként magam is elképedek, hogy mindez napi min. 8-10 órás változatos elfoglaltságot ad (főként, ha a kiadónknál, a Jókai színháznál történő sertepertélésemet, programszervezéseket, azok lebonyolítását is ideszámítom). A Bárka tehát nem olyan gép, ami magától működik, nem hiszem, hogy találsz olyan számot, amiről azt lehetne gondolni, hogy magától összeállt az anyaga (szerkesztődött, mint a postaláda – ahogy egy régebbi Békés megyei folyóiratról elmondták).

Napjaink magyar prózájában egyre inkább lehet beszélni a Viharsarok regionális kontextusáról. Krasznahorkai és Závada mellett most már Szilasi és Grecsó, valamint még jó pár remek elbeszélő teremtette újra epikájában ezt a sajátos, egyszerre multikulturális és igencsak zárt világot. Mint a Bárka főszerkesztője, hogyan látod ezt a kontextust?

ET: Kicsit szükségszerűen belülről  és elfogultan is, hiszen a fiatalabbak jórészt mellettem nőttek föl, íróként. S talán ezért is, véletlenül sem misztifikálnám azt, ami történik. Egyszerűen arról van szó, hogy itt a tehetséges fiataloknak volt lehetőségük megmutatkozni, volt hová fordulni, voltak elérhető elődök és pályatársak, volt egy műhely, egy valójában mindig törékeny tákolmány, amelynek segítségével el lehetett indulni szélesebb vizek felé. Nyilvánvaló, hogy figyelnek és hatnak egymásra, de abban még nem vagyok száz százalékig biztos, hogy a prózájuknak valóban olyan sok köze van a másikéhoz, ennek ellenére Németh Zolinak éppen én javasoltam, hogy azt a tanulmányát, amelyben Grecsó, Kiss Ottó, Kiss László prózájának közös vonásait elemzi, s amit a tavalyi 6. Bárka-számban hoztunk, egészítse ki Szabó Tibor Benjámin és Darvasi Ferenc prózájával (sajnos nem tette meg), mert ők is egyre karakteresebb prózaírói a térségnek, és annyi erővel ők is rokoníthatók a többiekkel. Sőt, ha (Bíró-) Balogh Tamás nem hallgatott volna el prózaíróként, akkor még vele is számolhatnánk. Már évekkel ezelőtt megfordult a fejemben, hogy ha lenne egy jó kiadó, remek, karakteres novellaantológiát tudnék összeállítani a nevezettek részvételével, s abból talán valami valóban kiderülne, hogy mi közük is van egymáshoz, és mit is kezdenek ők a maguk regionális kontextusával.  

Fényben és árnyékban és Árnyékban és fényben: két köteted címe erős metaforája is az irodalom jelenlegi helyzetének. Mit gondolsz napjaink irodalmi világában (intézményrendszer, finanszírozás, esztétikai autonómia, társadalmi respektus) melyik dominál? Az árnyék vagy a fény?

ET: Köteteim címei kevésbé  az irodalom világára utaltak anno, mint inkább abban szerzőkre és művekre. Ha általában, az irodalom világára akarjuk aktualizálni a szókapcsolatokat, akkor is természetes, hogy mindkettő jelen van benne (hiszen nem is létezhetnek egymás nélkül), nem véletlenül kapcsoltam össze én is a kettőt. Ha az általad említett egyes területeket vennénk sorra, akkor külön tanulmányokat kellene írni. Röviden csak így tudok válaszolni: az intézményrendszer tekintetében megvan minden, ami szükséges lenne egy jól működő irodalmi világhoz (bár egy olyan irodalmi hetilap, amilyennek a Nagyításnak kellett volna lennie, még elférne, nem is beszélve a televíziós műsorok hiányáról). A finanszírozás területén azonban óriási, évtizedes mínuszokkal terhes ez az irodalmi világ (mindig, mindenhol elmondom – szerintem másoknak is ezt kellene tenniük – , amikor lehetőségem nyílik rá: felháborítóan, vérlázítóan kevés az az összeg, amit a magyar állam a magyar irodalom támogatására fordít), tehát a finanszírozásra sötét árnyék borul. Az esztétikai autonómiának nincs akadálya, tehát fény jellemző inkább. Társadalmi respektus terén, részben az állami odafigyelés következményeként is, szintén sötét árnyék dominál. A magyar nemzet nemcsak az elmúlt évszázadokban, hanem az elmúlt 50-60 évben is nagyon sokat kapott a magyar irodalomtól. Most, amikor a magyar irodalom, jórészt önhibáján kívül, bajban van, itt lenne az ideje, hogy a nemzet, a maga államán keresztül, segítő kezet nyújtson, visszaadjon valamit az irodalomnak.  

Legutóbbi önálló köteted a Gion Nándor monográfia volt. Mikor és mi lesz a következő, avagy egyszerűbben: min dolgozol?

ET: Amint a fentebbiekből is kiderülhetett, irodalomtörténészként, sajnos, nem nagyon dolgozom. Az áprilisi könyvfesztiválra ugyan megjelenik a csíkszeredai Pallas Akadémiánál a Székely János-monográfiám, de mivel ez a Kalligramnál éppen tíz évvel ezelőtt kiadott monográfia második kiadása, nem képes a munka látszatát sem kelteni, inkább csak arra emlékeztethet, hogy valamikor dolgoztam. Jövőre ötvenéves leszek, kacérkodom egy az eddigi nyolc kötetem anyagából és az elmúlt években írott szövegeimből válogató esszékötet összeállításának gondolatával.
Szegő János

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.