hirdetés

Márciusi díjak: Géczi János és Lábass Endre

2011. március 21.
Interjúsorozatunk új darabjában Géczi Jánost és Lábass Endrét kérdeztük a József Attila-díj apropóján.
hirdetés

Géczi János (József Attila-díj): A hely, amely leginkább meghatároz

Ha egy mondatban kellene meghatározni a foglalkozásodat, talán azt írnám a neved után, hogy Géczi János: géczijános. (Ebben talán minden benne van.) Te magad hogyan szoktál bemutatkozni? Író? Költő? Esszéista? Tanár? Kertember?

Hogy mennyire hallják meg a bemutatkozáskor a nevemből a kis kezdőbetűket, nem tudom. Van, aki emiatt biztosan morog, és miatta (íróbarátom, Csányi  Vilmos nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy ezen ne ironizáljon, s Jeromos kutyája alá-alámordul a komisz gazdai megjegyzéseknek), mások jó érzéssel veszik tudomásul, ki ekként, ki meg akként, de olyanok is akadnak, akiknek ilyesmire egyszerűen nincs hegyes füle. És sokan pedig fül nélküliek. Akadnak kiadók, amelyek engedik, hogy a könyveimen kisbetűvel legyen nyomtatva a nevem. Ahogy amúgy azt használom is, s amely az emailcímemben is belefoglaltatik . A biológiai-humánökológiai meghatározottság miatt vélem leginkább megfelelően ezt a kicsinyítő-semmisítő névhasználatot, nem lenne hasznos az individuumomat túlhangsúlyozni. Természetesen: költő vagyok. De, ha kell, nem ekként mutatkozom be.  Ha nem tehetek mást, és magyaráznom kell az identitásomat, féloldalazok, és azt mondom, oktató, esetleg azt, hogy tanár vagyok.

Milyen belső útelágazások, műhelypraktikák alapján dől el, hogy milyen műfajban-műnemben és retorikával kezdesz el írni egy-egy művet?


Hogy miféle is lesz a következő munkám műfaja, az akkor eldől, amikor az előző tevékenység derekánál tartok. Ha használok egy műfajt (három-hat hónap után amúgy a kerten kívül semmi nem tud lekötni), a munka intenzivitása kialakítja, hogy miként nem fogok tudni majd hamarosan eredményesen tevékenykedni.
Ámbár akad, most, hogy időszűkében vagyok, gyakorta, hogy egyidejűleg dolgozom két műfajban-műnemben, az egyik biztosan hónapokra-évekre elfoglal, a másik pedig a relaxációt biztosítja. A próza, amely nem engedi meg a poétikus szemszöget, biztos, hogy maga mellé vonzza a verset.  Az esszé pedig a fényképet, azaz a fényképek készítését. A műfajok váltakozása nem csak doppingol, de pihentet is.
Volt néhány – egy-két hónapos - időszak az életemben, Rovinjban, Rómában, Brüsszelben, Yünnanban, amikor olyan intenzíven tudtam létezni, hogy egyidejűleg éltem és tanítottam, esszét írtam, s képes voltam vizuális megfigyeléseimet is rögzíteni, úgy, hogy a versírás sem bizonyult eredménytelennek. S jutott idő a világot is látni. S mindez egyetlen életbe, s éppen az enyémbe tudott belefoglaltatni.  Szeretném azt hinni, hogy lesz még hasonlóban részem, jó lenne, ha meg kellene írnom (Vári Gyurinak megígértem) a Jeruzsálem-esszét, s kedvem lenne a Marraches-, a Tisno-, és a Monte Negro-íráshoz is. Brazíliába már úgysem jutok el.
(Amúgy jelenleg egy regényben ülök, Veszprémben, a szemeszter első harmadában, néhány nappal  a Vajdasági hét előtt, nyakig, valamelyik részlete a múlt heti ÉS-ben látott napvilágot – megérthető, ha a regény mellől át-átnézek az esszébe. )
Látod: a hely, amely leginkább meghatároz. És a helyben benne lakó lény: akit szeretni tudok.

Olvasva a műveidet, akár a személyesebbeket, akár a fikciós szövegeket, az a benyomásom, hogy te nagyon otthon vagy a világban. Ezt mennyire érzed így, illetve mindez minek köszönhető: ez adottság, hangoltság vagy folyamatos munka végeredményben?

Naponta kell azért megküzdenem, hogy a világban jelen tudjak maradni.  Testhezálló lenne azt hinni, hogy magam is formázom a pillanatokat, és az is kedvező lenne, ha ezt a munkám, s nem pedig a rám ragadt mítoszok révén tehetném.

Könyvnyi terjedelmű városesszéd, Veszprém-esszéd (Nyom) mennyire változtatta meg a városhoz fűződő viszonyodat? Több mindent látsz meg azóta, vagy amit rögzítettél, az már eleve meg volt neked, és azóta éppenhogy távolabbról vagy a város közvetlen közelében?

A munka az, amellyel nap, mint nap igyekszem birtokba venni a várost. Veszprém, szerencsémre, terjedelmes múlttal rendelkező település, amelynek életerős a civilizációs aurája, s ezt, mivel van benne némi mediterrán jelleg, magam is tudom érzékelni. Évtizedek óta arra törekszem, hogy az együttlétről elmondjak ezt-azt, a Nyomban talán sikerült is.
A Nyom amúgy a hat-hét éve készülő nagyobb esszékötet egyik fejezete.  A kötet utolsó fejezetén dolgozom, szülőfalum, az ezeréves Monostorpályi a tárgya. Ebben is, abban is az a viszony érdekelt, hogy a hely, amely lakóhelyből sorshellyé alakul. miként is rögzíti a ránéző ember tekintetét, hogyan változik meg a nyelv akkor, amikor a tárgya képes kifejeződni.

Viotti című regényedből a Litera is közölt részletet, mikorra várható a regény megjelenése, és mik a további tervek?

A regény a márciusi Könyvfesztiválra jelenik meg, a Kalligram pozsonyi szerkesztősége révén.  Januártól írom az új regényt, ez sem lesz nagy terjedelmű.

Mintha most, az elmúlt egy-két napban jött volna meg a tavasz. Kerted és a természetre fogékony szenzitív alkatod mit kezd ezzel az örvendetes ténnyel?

A két kertemben most jött el az ideje a szemlézésnek. A paloznaki kertemet a vaddisznók feldúlták, nyomuk alapján valami nagy vaddisznó-kincs rejtőzik a talaj felszíne alatt harminc-negyven centiméterrel.  Meg kellett állapítanom, hogy néhány növénnyel ismét kevesebb lettem (némelyiket kiásták, némelyik kifagyott), de idén is bő termést ígér a gránátalmabokor, a Babits-füge, a vad citromfám nem fagyott ki, s máris virágzik a téli jázmin, a sáfrány és talajjavításra kitűnő, jó minőségű lesz az elégetett avarból visszamaradt hamu. A veszprémi kertben, ahol már virágzanak a korai hagymások, a közeli napjaimat a rózsák metszésére és a műtrágyázásra, permetezésre fordítom.

Szegő János


*

Lábass Endre (József Attila-díj): Ötpacsirta utcai nadragulya



Nem mondhatni, hogy bármikor az irodalom fősodorjába tartoztál volna; mindig szabad alkotói kedved szerint irtad a szövegeidet. Könyveid viszont félreismerhetetlenek; volt köztük városcsatangolás és régi angol irodalmi olvasókönyv, sorolhatnánk.

Tizenhat évesen elszöktem otthonról, mondjuk, mert addig nem mehettem sehová, csak egy undorító iskolába. De a labirintuslakás hangtalan színházi hangulatait, illatait örökre megjegyeztem, kialakított és fenntartott ölelésével az az első színpad, a belső. Ott is végtelen a pillanatok sora, a kulisszák mögötti birodalomban.

Mikor egy nyáron pár hónapra kiengedtek, egyből örökre elvarázsolt a kinti, színpadi világ. Harmincnyolc éve a vándorlás szabadsága tart életben, azóta járok a város házai között, néha már úgy éreztem, én magam lettem a város.

Gyerekkoromban, úgy 71’-ben, találtam ki magamnak ezt az életet, egy helyben körbe-körbe világutazást. Máig hű maradtam e tervhez, hálából mindent megadott, mint egy nő, akiben nagyon, igazából hisznek. Van Bradburynek erről egy csodaszép novellája, gyerekkoromban olvastam, egy bolygó az összes űrhajósnak lidércálom, pokol, viharsárkányok száguldanak villámokkal az égen, a sártengerre szakad az eső, annak az egynek, aki hisz benne, maga a Paradicsom, ő örök napsütésben fekszik a virágos mezőn, mert az a bolygó is egy asszony.

Ebből az egyhelyben világutazásból lett útközben már vagy ötvenezer fénykép – mondjunk egy millót! növeljük a számokat –, nem szép atlaszos-nimfás régiségek, hanem egyszerűen az élet és halál színterei – a színhelyek tömege. A képeken csupán maguk a házak látszanak és az utcasarkok, ahol életek óta bekanyarodunk. Erről azt gondoltam gyerekként, hogy halálosan érdekelnek az úgynevezett érdektelen dolgok. A por, ami az emberekből idővel keletkezik, a termőtalaj. Mert milyen szép, hogy az érdekes szóban ott lapul sunyin az érdek.  

Régi dolog, hogy nem csupán szépirodalmat művelsz, hanem képzőművészetet, színházat is csináltál-csinálsz. Mostanában a hetvenes-nyolcvanas években kigyakorolt házszínház-sorozatod megújításán gondolkodsz. Erről mind retrospektíve, mind perspektivikusan adj hírt kérlek!

Végül egyáltalán nem meglepő, hogy ebből született a Házszínház, e városi vándorszínház a színhelyeken vándorolt húsz éven át. (A festő a szín-helyeken él.) Nyilván érthető, hogy a Házszínház nem akart odavinni a helyektől-életektől idegen darabokat, elmeműveket. Megpróbált helyben a hozottból dolgozni, mint az igazi mesterek, szabók, aranyművesek.

Most valamiféle Növény- és Földszínházzal folytatjuk talán. A város utcáinak földjéből egy-egy marékkal gyűjteni, locsolni őket és várni, milyen növény születik. Városi vándorszínház földre és gyomnövényekre hangszerelve. Jó ez a kifejezés, gyom. (gyom & rom) Kérdésemre valaki azt felelte: vannak hasznos növények és haszontalanok. Mikor ennek relatív voltára figyelmeztettem, tovább evezett, akkor már úgy mondta: vannak honos növények, őket kiszorítják az idegenek, a gyomok. Szóval fontosak, jelképesek a gyomok, a gyomügynek is „felmerülnek” kérdései. Üvegpalackokban ismeretlen, talált ágakat gyökereztetni, és elültetni a Dunában úszó, ki tudja, honnan jött magokat – a déli vasúti hídnál például a parti kőlépcsőn paradicsomfa nő a gépfegyveres hídőr lábainál. Vízi halottakból desszertparadicsom. Némelyik utca földjének van saját növénye. Ötpacsirta utcai nadragulya.

Egy este elindul egy nagykalapos vándor botanikus, végigjár, és nagyítójával nézegeti, meghatározza a pokol növényeit, hordozható táblájára lerajzolja a gyerekeknek, miféle gyönyörű mérgező virág nő szenvedésük mellett. Útnak indítjuk az első városi vándor mesemondót is a nyomortanyák között, talán levisz egy kis fényt a mélybe, amint leül a befalazott régi lakás mellett földre terített arabeszkes szőnyegére. Ő egy kiszebaba lesz – a színésznek kell elmennie a rendezők helyett a nézők közé. Talán egy télvégi szalmabábú-égető Házszínház lenne a tökéletes előadás, hiszen a nagyváros nyomorult házai közt a vándorszínészek a képernyő mögé rejtőző érinthetetlen miniszterelnökök rontáselhárító dublőörei.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.