hirdetés

Márciusi díjak: Interjú G. István Lászlóval és Vári Györggyel

2011. március 15.
A márciusi díjazottakkal készített interjúsorozatunk első darabjában a József Attila-díjas G. István Lászlót, és a Balassa Péter-díjas Vári Györgyöt kérdeztük.
hirdetés

G. István László (József Attila-díj): "Feszélyezett vagy a tükrök között"

Litera: Engedj meg egy személyesebb kezdőkérdést: Hogy vagy?

G. István László: Két és fél éve küszködöm a Lyme-kórral – ebben a félévben ismét újra kezdhettem a tanítást, úgyhogy van remény, hogy nem rosszabbodik megint a betegségem. Sok mindent tanul ilyenkor az ember az életlehetőségek beszűküléséből: például, hogy van másfajta idő is. Mondjuk a növények ideje, mikor egy hét rügyfakadás előtti tavasz végtelen változatosságban példázza egy fa várakozását.  Az egész olyan, mint egy átmeneti öregség, amiből reményem szerint majd megfiatalodva térhetek vissza.

Egy annyira belső törvényszerűségek mentén létesülő  életmű esetében, mint amilyen a Tied, mit tud jelenteni egy olyan külső inger, mint például a József Attila-díj?

GIL: Az írás magányos szakma. Hogy van-e az írásnak tétje, az először a papír és az író között dől el. Utána  a papír és az olvasó között. A kortárs szakmai visszajelzés ugyanakkor, mint a személyiségfejlődésben a tükörstádium, megerősíti az író integritását. Ezt a tükröt jelenti a díj. Vigyázni kell, hogy a tükör ne váljon az elvarázsolt kastély torz tükrévé.


Feszélyezett vagy a tükrök között: a világot amúgy is csak tükör által homályosan látod, most meg a magad szerepét benne homályos, egymást tükröző tükrök csábító és csalóka visszfényében. A díj az “önmagunkban megfürdetett arc” világa – mégis jól esik.
A József Attila-díj irodalmi nagykorúságot jelöl: a pályakezdés végét. Ahogy László Noémi fogalmazott tavaly – az irodalmi foci NB1-es részvételének kezdetét. Ugyanakkor az írás nem csapatjáték és nem is küzdősport – nincs kit legyőzni, csak a téged érő hamis kísértések özönét. A megszelidített démonaiddal kell együttműködni – mert az íráshoz a jóangyalaidra és a démonaidra is egyaránt szükséged van.

Legutóbbi kétnyelvű  köteted (Sandfuge) recepciója mennyire jut el Hozzád?

GIL: Pór Péter megtisztelő és alapos kritikája nagyon jól esett. Olyan összefüggésekre nyitotta rá a szememet, amelyek korábban nem voltak egyértelműek. Különös, hogy épp a fordítás, az idegen nyelvű újrateremtés kapcsán fogalmazódtak meg általános érvényű gondolatok a magyar szövegeimről. Megkockáztatom, hogy sokszor olyanok is, amelyek a nyelvi áttelepítés nélkül nem is látszotttak volna ilyen egyértelműséggel. Ez izgalmas, a fordítás alkímiájára, a költészet nyelvek felettiségére utaló misztérium. Fordítsd vagy fordíttasd le magad, és megtudod, ki vagy…
Más recepcióról eddig még nem tudok.
       
A kortárs angol nyelvű költészet műfordítása a mai napig izgalmas feladatot tud jelenteni? Vannak-e új felfedezettjeid, titkos befutóid?

GIL: Tavalyelőtt megjelent a Parnasszus-könyvek Átjárók sorozatában egy műfordításkötetem, Pentagram címmel. Ebben szerepel két fiatal kortárs szerzőtől: a walesi Owen Sheerstől és a jamaikai Kei Millertől húsz-húsz szöveg. Sheers a wordsworthi hagyomány újromantikus mestere: úgy képes a tájköltészet, a vidéki hagyomány, a családi kötelékek drámai jeleneteit érvényes nyelvvé tenni, hogy sehol sem lesz avíttas vagy stilizált a hangja –nyelvi gesztusaiba direkt reflexiók nélkül is beíródnak a posztmodern, nyelvkritikus lira tapasztalatai. Millerben pedig az afrikai-közép-amerikai hagyományok kereszteződnek az európai lira alakzataival – tudós sámánköltővel van dolgunk, aki professzionálisan trenírozza ősi-kollektív tudattalanját – mellesleg, vajákos előadó is. Kicsit szomorú vagyok, hogy a könyv másfél év után egyetlen reflexiót sem kapott – pedig az öt hang egybeírása (Dickinson-, Yeats- és Plath-verseket is fordítottam) mindenképpen fontos tét volt az engem ért hatások feltérképezésében. Tervezem, hogy a kortárs karibi lira közép- nemzedékétől is lefordítok egy antológia-anyagot– izgalmas, ismeretlen hangszínű, méregerős szövegekre találtam.
 
Jelenleg milyen fokon van jelen az életedben (egykori?) kutatási témád Weöres Sándor költészete?  

GIL: Weöres próteuszi sokfélesége, a semmi köré írt dús hangszerelésű, nagy gazdagságú zenekarlírája végtelenül közel áll hozzám. Különösen permutációs dal-alakzatai és letisztult dalhangja. Ugyanakkor a Weöres-imágó az a vonatkozási pont is, amit meg kell haladnom – örök gyermeki léte ellenére apafigura, akit tagadva kell megőriznem. Úgyhogy a mostani szövegeimben kevésbé érezheted őt. Amit viszont a prozódiáról tudok, tőle tudom, amit a prozódiáról sejtek, az ő szövegeinek tudattalanjából sejtem. A hangzás tudattalanjának számítógépes vizsgálata, ami doktori disszertációm témája volt, belőle nőtt ki, és vár folytatásra.  
 
Mikor számíthatunk új G. István László-verseskötetre, avagy hol talál Téged a József Attila-díj? Azt hogy milyen lesz, félve kérdem, hisz Te magad nyilatkoztad, hogy azt te se tudod.

GIL: Tavaly szeptemberben befejeztem egy kötetet, a Palatinus Kiadónál vár megjelenésre.  A Választóvíz személyes verseket és a Nap-monológok mitologikus meditációit tartalmazza – idén őszre vagy karácsonyra remélem, hogy kijöhet. Hamarosan lezáródik bennem egy másik nagy anyag is: a Hármasoltárok sorozata – ez homogén kötet lesz, amiben a triptichon-szerkezet vizuális kihívásai, a háromtömbű versépítmények erőtér-variációi izgatnak: a hármasság evidenciája érdekel. Hogyan valósulhat meg ennek a szakrális oltárszerkezetnek díszletezettség nélküli, mai, hiteles újrateremtése.
 
Szegő János

*

Vári György (Balassa Péter-díj): "Az, ha nekünk szól, itt és most érvényes"

 
Litera: A díjak esetében ritka lehetőség, hogy rá lehessen kérdezni a banalitás kockázata nélkül a díjnak nevet adó személyre, alkotóra. Balassa Péter esetében ez megtehető. Tehát: mi az, ami az ő szemléletmódjából, szellemi attitűdjéből számodra élő, "individuális" hagyomány?

Vári György: Ezt a választ nem lehet nem azzal kezdeni, hogy mennyire fájdalmas, hogy máris díjnak kell őriznie Balassa Péter emlékét, még mától számítva is legalább tizenötig évig velünk kéne lennie és már nyolc éve lesz nemsokára, hogy nem él. Azt is el kell mondanom, mennyire sokat jelent nekem, hogy két kedves egykori tanárom, Thomka Beáta és Takáts József után vehettem át ezt a díjat.

A kritikusi szenvedély és az ezzel mélyen összekapcsolódó pedagógiai szenvedély, ezeket szeretném eltanulni tőle. Szerintem nem baj, ha egy kritikus szavának súlya van, hitele, ha "főítész", szemben azzal, ahogy Bán Zoli barátom és bizonyos mértékig felfedezőm (ő kért fel először, hogy írjak a Magyar Narancsba, az újságba, amelyik jelenleg a munkahelyem), az egyik legkiválóbb magyar kritikus gondolja. Amennyiben ezt tisztán szellemi súlya biztosítja a kritikusnak, a tekintély nem rossz dolog és még azt sem látom be, hogy összeegyeztethetetlen a demokráciával. Mindenki, akinek mondandója van, javaslata arra nézvést, mi az a nekünk szóló, itt és most érvényes, egyedül műalkotás által felmutatható igazság, ami megtörténik épp, álljon elő és mondja el. Az, ha nekünk szól, itt és most érvényes, vagyis az esztétikai tapasztalat részlegessége azt is jelenti, hogy minden befogadás aktualizál és ebben az értelemben csak alkalmi művészet létezik. Azt, hogy a műalkotásnak van saját, felcserélhetetlen és helyettesíthetetlen igazsága, hogy nem pusztán szép látszat, ezt természetesen komolyan veszem abból, amit tőle tanultam, ő pedig Hegeltől vagy a Hegelt értelmező Gadamertől stb. De nagyon komolyan vette, olyan radikálisan komolyan, hogy nem pusztán bizonyította, tanúsította is, hogy így van. Mindebből az következik, hogy mindennek ellenére valamelyest hiszek abban is, hogy értelmes dolog kritikai javaslatokat tenni, hogy van olyasmi, hogy Bildung, ebben kicsit bizonytalanul hiszek, de mégis.
 
Ha jól tudom, épp egy Balassa monográfián dolgozol. Hogy állsz vele, mi a metodológiai karaktere és értek-e már munka során ún. meglepetések?

VGY: Igen, valamelyest dolgozom rajta, ha időm engedi (jobbára nem). A díjat felszólításnak is tekintem: kutya kötelességem megcsinálni. A legizgalmasabb paradoxon, amin töröm a fejem, az, hogy hogyan egyeztette össze az esztétikai autonómiát az esztétikai nevelés eszményével Balassa, hogyan értette Schiller Kanttal folytatott vitáját, illetve Schiller önmagával folytatott vitáját az esztétikai nevelésről szóló levelekben. Hogy hogyan küzdött ezekben a kérdésekben is Lukács György szellemével. A világnézeti kritika lehetőségének megteremtését nemcsak aktuális, de egyre aktuálisabb kérdésnek gondolom, miközben az irodalom sajátos, művészi igazságával szemben érzéketlen ideológiai ráolvasást, agressziót utálom. Lényegében azért akarom megírni ezt a könyvet, mert hasonlóak a problémáim kritikusként - egy radikálisan megváltozott közegben - mint amilyenek az övéi lehettek, ha jól értem az írásait. Sokára lesz kész, mert kevés időm van, ezt a díjat furcsa módon éppen részleges pályamódosításom, újságíróvá válásom után kaptam ugyanis. Újságíróként sokkal kevesebb időm van és lesz irodalommal foglalkozni, mint eddig volt. Viszont teljesen független vagyok irodalmi ügyekben és rákényszerülök, hogy válogassak, hogy az igazán fontos dolgokkal foglalkozzam. Közben az újságírás szintén szenvedélyemmé vált. Most például a tatai általános iskolákról írtam, amelyeket a szülők tiltakozása ellenére át akarnak adni a katolikus egyháznak. Balassa, aki igazán pontosan tudta, hogy kereszténnyé más, mint konverzió nem tehet, hogy semmilyen intézményi kényszer nem segít ehhez hozzá, csak távolabb vihet tőle, talán nem bánná, hogy ezzel is foglalkozom, ha egyáltalán érdekelte volna, hogy mit művelek. Foglalkoztatta a közélet, e tárgyú írásaiból jó eséllyel kikövetkeztethető, hogy azt például, ami az oktatáspolitika területén zajlik (a legkiszolgáltatottabbak még mélyebbre taszítása) maga sem hagyta volna szó nélkül.

Élénken figyeled a kortárs magyar irodalom recepcióját, a Magyar Narancsban a 11-es top-listát szerkeszted. A kritikákban látsz-e jellegzetesen új, avagy megújított szempontokat megjelenni?

VGY: A legfeltűnőbb az, de ezt már lényegében mindenki észrevette, hogy a legifjabbak törekvéseiről, irodalmi orientációjáról stb maguktól a legfiatalabbaktól értesülhetünk leginkább, Dunajcsik Mátyás, Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, k.kabai Lóránt például remek kritikusok is. Borbély Szilárd lírakritikusi aktivitása nagyon fontos fejlemény, bizonyos értelemben ő most a legjobb lírakritikus, az ő szavának például a legjobb értelemben van tekintélye. Persze vigyázni kell, hogy az ember ne kezdje el komolyan venni magát, ettől Szilárdot megóvja angyali iróniája, engem azonban, akinek borzalmasan erős a hajlama az önkomolyanvételre, félek, nem óv meg semmi. Csak a barátaimban bízhatok, hogy kinevetnek.
 
Mi volt a legutolsó meghatározó olvasmányélményed?

VGY: A legutóbbi Piotr Rawicz lélegzetelállító, felfoghatatlan remekműve, Az ég vére. Közvetlenül azelőtt olvastam - jó későn - Canetti önéletrajzának első kötetét, A megőrzött nyelvet, csodálatos regény. Most pedig éppen György Péter megrendítő könyvét olvasom, mindjárt a végére érek és bizonyosan írni is fogok róla.
 
Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.