hirdetés

Márciusi szerintem

Szilasi László lapszemléje

2007. március 15.
az én legkedvesebb unokahúgom, ha vers közelébe jut, megfogja azt, és úgy tartja a fénybe, forgatja, nézegeti, mint egy színes diát; vagy, akár egy kaptárra, tengeri kagylóra, rátapasztja a fülét, s hallgatja hosszan, hogyan zúg; vagy szabadon enged benne egy egeret, és figyeli, hogyan jut ki a labirintusból az a kicsi, okos állat; vagy beléje lép ő maga, s megpróbálja a kicsi kezével kitapogatni a sötétben a villanykapcsolót; vagy villámgyors vízisíjével keresztülhasít a felszínén, s kiinteget a partra a szerző nevének… 
hirdetés

Legkedvesebb unokahúgom egyest kapott magyar irodalomból.
 
            Legkedvesebb unokahúgom azért kapott egyest magyar irodalomból, mert az iskola szerint nem sikerült a Nemzeti dalról írt házi elemzése.
 
            Legkedvesebb unokahúgomnak a Nemzeti dalról írt elemzése az iskola szerint azért nem sikerült, mert 1.) legkedvesebb unokahúgom nem preferálja az iskola által megkövetelt olvasásmódokat; 2) az iskola nem preferálja a legkedvesebb unokahúgom által követett olvasásmódokat.
 
            Kicsit megharagudtam.
 
            Beültem hát tízéves részletre vásárolt majdnem vadiúj Suzuki Swiftembe (igazi családi autó, 2009 kora őszén, vagy legkésőbb 2010 tavaszán fogom lecserélni egy Audi A 4-esre, 6-osra vagy 8-asra [szakirodalomként lásd: Seres László: Hol vagyunk, mikor jönnek a százmilliárdok?Beszélő, 2007. február, 24-25.], ez metafora: utálom az Audit, Saab lesz, vagy egy kisebb Volvo), és átautóztam szülővárosomba, hogy megkeressem legkedvesebb unokahúgom magyartanárát, végül is, mire való egy nagybácsi.
 
            Legkedvesebb unokahúgom magyartanára udvarias, művelt, munkáját hivatásnak tekintő, rokonszenves, fiatal férfi. És én ennek ellenére mégis azt mondtam neki: hát, idefigyelj, te átkozott tökfej, az én legkedvesebb unokahúgom, ha vers közelébe jut, megfogja azt, és úgy tartja a fénybe, forgatja, nézegeti, mint egy színes diát; vagy, akár egy kaptárra, tengeri kagylóra, rátapasztja a fülét, s hallgatja hosszan, hogyan zúg; vagy szabadon enged benne egy egeret, és figyeli, hogyan jut ki a labirintusból az a kicsi, okos állat; vagy beléje lép ő maga, s megpróbálja a kicsi kezével kitapogatni a sötétben a villanykapcsolót; vagy villámgyors vízisíjével keresztülhasít a felszínén, s kiinteget a partra a szerző nevének – ti azonban, kiégett lelkű, szűk agyú célemberek, ennek már nem tudtok örülni egyáltalán, és nem akartok semmi mást, csak azt, hogy telefonzsinórral hozzákötözze a verset egy lecsavarozott vasszékhez, s aztán addig üsse a locsolócsővel, amíg az meg nem mondja, ki nem nyögi végre, hogy igazából mit is jelent.
 
            Láttam rajta, halvány fogalma sincs, hogy miről beszélek.
 
            Ezért aztán gyorsan a kezébe nyomtam a márciusi Kalligramot, de előtte a 37. oldalra hajtogattam neki egy jó nagy szamárfület, hogy biztosan megtalálja benne Billy Collins (Poet Laureate): Bevezetés a költészetbe című versét, fordította Krusovszky Dénes – hátha ez végre elveszi a rokonszenves, fiatal férfi kedvét a folytonos vallatástól. (De – biztos, ami biztos – fül volt még a példányban Lackfi János regényrészleténél [Nem is lepke, hanem sasmadár], Vasile Ernu esszéprózájánál [Született Szovjetunióban, különös tekintettel a Mit iszik a szovjet polgár? című alfejezetre], és Schneller Dóra tanulmányánál [Antonin Artaud és a festészet] is.) Aztán, a tágasabb háttér kedvéért, otthagytam neki a friss Beszélőt is, s a lelkére kötöttem, hogy (Seres után!) olvassa el benne Vajda Mihály: Megismerés, gondolkodás, ítélőerő… című szövegét. A 2007/1-2-es Nagyvilágból meg két beszélgetést ajánlottam neki: Szele Bálintét Kállay Gézával („A Shakespeare-fordítók legyenek bátrabbak”) és Roger-Pol Droit-ét Michel Foucault-val (Michel Foucault vallomásai). Majd pedig felhívtam a figyelmét Tandori verseire (A végső formaság, Egy Babits-Vas változat), Miskolczy Ambrus (Termékeny haragvások, avagy a Szabdság-óda „rejtélye”) és Borgos Anna tanulmányára (Vay Sándor/Sarolta: egy konvencionális nemiszerep-áthágó a századfordulón), meg Pór Péter kritikájára (A filológia fityiszt mutat) a februári Holmiban.
 
            Ekkor már szinte beszélgettünk.
 
            Mondta, nem is igaz, hogy telefonzsinórral, meg hogy a slaug is régen kiment már a divatból, új eszközök vannak, elektrosokk, meg célzott tudatmódosítók. Cserébe elismertem, hogy jó, a vízisí egy kicsit talán tényleg túlzás volt. De azért maradt még gyanakvás. Kérdezte, mi van még a táskában. Én kérdeztem, miért kérdi.
 
            Az Alföldet meg a 2000-et végül is odaadtam neki, de előtte – Chochol Károly, illetve Karas Dávid fotói miatt – levágtam a borítójukat; azok kellenek nekem. Az előbbiből az ’56-os blokkot meg Háy János regényrészletét ajánlottam neki (a vidéki városok lényegi azonossága abban áll, hogy „Budapesthez képest nincsenek” („ahogyan Budapest sincs pl. Londonhoz vagy Párizshoz képest” („ahogyan ezek a városok se léteznek a mindenség fővárosához képest” („ha a mindenség fővárosa egyáltalán létezik” (stb.))))), az utóbbiból pedig (a nézegetés és a hallgatózás bevéső gyakorlása végett) Bodor Ádám újrafelfedezett korai tárcanovelláit meg Nádasdy Ádám verseit. Összefoglalásképpen pedig megkapta végül a márciusi Forrást a nagy Tolnai Ottó-szöveggel (A rózsaszín sár [Egy előszó, mely kimozdul]), Tandori-versekkel, meg egy másik Háy-regényrészlettel, valamint a 60. évét ünneplő Tiszatáj-számot: kikönyörögte őket.
 
            A márciusi Jelenkort viszont aztán tényleg megtartottam magamnak. A megbékélésnek is megvan a maga határa. De cserébe elétettem az utolsó írást. Horváth Iván: Zsidó fiacskám? ÉS, 2007. március 8. Erre varrjál gombot a Nemzetközi Nőnapon!
 
            És akkor végre hazaindulhattam.
 
            Még talán integetett is búcsúzóul.
 
            Azt hitte, ha a háta mögé rejti, nem veszem észre a másik kezében a fényesre koptatott, kurta locsolócső-darabot.
 

Szilasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
karas karas 2007-04-23 10:13

Tisztelt Szilasi László! Köszönöm dícsérő mondatát! üdvözlettel: karas david

Válóczy Szilvia Válóczy Szilvia 2007-03-19 09:50

 Egy kis írói fekete humor... De nagyon tetszik!