hirdetés

Marilynne Robinson: Gilead

2013. január 10.

Apák és fiúk egymásba kapcsolódó történetei a folytonos egymásrautaltság és a kölcsönös meg nem értettség láncolataként bontakoznak ki előttünk. Az apák tékozló fiúk is egyben. - Marilynne Robinson, a Magvető kiadónál megjelenő Gilead című regényéből ajánlunk részletet.

hirdetés

Marilynne Robinson: Gilead 
(részlet)

 

A látomásokról beszéltem. Emlékszem, gyerekkoromban apám egyszer segített lebontani egy leégett templomot. Villám csapott a tornyába, aztán a torony rádőlt a tetejére. Amikor a bontásra odaérkeztünk, esett. A szószék sértetlenül állt a romok között, a padok pozdorjává törtek. Nagy hálákat adtak az Úrnak, hogy kedd éjfélkor történt. A melegben az eső is meleg volt, és minthogy nem lehetett sehová behúzódni, senki se törődött azzal, hogy elázik. Mindenfélék jöttek segíteni.
Olyan volt, mint egy tábor vagy közös kirándulás. A lovakat kifogták, és minket, kicsiket, hogy ne legyünk láb alatt, beültettek az egyik lovaskocsi alá egy pokrócra, hogy beszélgessünk, üveggolyóval játsszunk. Közben ki-kinéztünk, ahogy az idősebb fiúk és a férfiak a romok közül előhalasszák a Bibliákat és énekeskönyveket. Énekelték – mi is velük együtt – az „Áldott Jézust” és az „Áll a Krisztus szent keresztjét”. Időnként egy-egy erősebb fuvallat az esőből permetet szórt ránk. Hidegebb volt az esőnél. Az esőcseppek ugyanúgy kopogtak felettünk a kocsi fenekén, mint az ereszen. Nem tudom elfelejteni azt a napot. A felnőttek, miután kupacba hordták a tönkrement könyveket, két sírt ástak, az egyiket a Bibliáknak, a másikat az énekeskönyveknek, és aztán a pap – ha emlékezetem nem csal, baptista – fohászkodott fölöttük. Mindig is csodáltam a felnőtteket, ahogy pontosan tudják, mit kell tenni egy helyzetben, mi a rendes dolog. 

Az asszonyok berakták a hazulról hozott pogácsát és süteményeket és a még menthető könyveket a mi kocsink fenekébe, deszkákat rakták rá, és ponyvával beborították. Kissé megszottyadt ott az ennivaló, de esőre senki nem számított. Aratás volt, és egy darabig nemigen jutott volna idejük újból eljönni. A szószéket beállították egy fa alá, és lópokróccal leterítették. Amit lehetett, többnyire zsindelyt, szegeket, ezt-azt, megmentettek, és lebontották, ami még állt, hogy amikor megszárad, elégessék. Az esőben a hamuból sártenger lett, a romok közt rakodó férfiak pedig úgy összekormozták magukat, hogy meg se lehetett különböztetni őket egymástól. Apám hozott pogácsát, de kormos lett a kezétől. „Sose bánd”, mondta. „Nincs tisztább dolog a hamunál.” Az ízén azonban érződött, és azt gondoltam, ilyen lehet a nyomorúságnak kenyere, amit akkoriban sokat, ma ritkán emlegetnek.

Látszólag az amerikai boldog ember regénye, valójában a boldogság kereséséé.

John Ames - egy képzeletbeli, ám biblikus amerikai kisváros, Gilead városának lelkésze - 1957-ben, hetvenhét évesen visszatekint a saját és az ősei életére, hogy a testamentumát hátrahagyhassa hét éves fiának. Ennek a megrázó, meditatív, személyes és istenkereső számvetésnek a dokumentuma Marilynne Robinson regénye.

Apák és fiúk egymásba kapcsolódó történetei a folytonos egymásrautaltság és a kölcsönös meg nem értettség láncolataként bontakoznak ki előttünk. Az apák tékozló fiúk is egyben. John Ames történetében a családtagok és a barátok történetei épp úgy a világ megértésére lehetőséget adó példázatok, ahogy a teológiai eszmefuttatások is a legszemélyesebb kérdésekre keresik a válaszokat. Egy első látásra harmonikus világ fájdalmas töréspontjai tűnnek fel, hogy a hétköznapi drámák mögött újra megmutatkozzon a megnyugvás lehetősége.

Visszafogottságában is feltűnő könyv a Gilead, amely nem csak gyönyörködteti olvasóját, de szinte észrevehetetlen következetességgel készteti őt is számvetésre.


Marilynne Robinson: Gilead, Magvető Kiadó, 2012., Fordította: Pásztor Péter, 360 oldal, 3490 Ft.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.