Médiabohóckodásra buzdítja a fiatal írókat egy szakember. Esterházyra hivatkozik, aki, lám, milyen ügyes reklámot csinált magának, amikor egyetlen lapra lemásolta Ottlik regényét.

Ma ezt a fajta hozzáértést menedzserkompetenciának nevezik. A kulturális áruk piacán nélkülözhetetlenné vált, márpedig ami nélkülözhetetlen, az egyeduralomra tör, korlátozott funkciójának betöltése helyett korlátolt módon diktál. Hogy milyen teljesítményre tesz képessé, azt látványosan bizonyította például a Magyar Rádió módszeres lepusztítása.
A menedzserkompetencia ugyanis egy megfordult kultúrakép jegyében nem a művészethez rendeli a pénzt, hanem a pénz totálissá vált uralmában keres menhelyet a művészetnek. Márpedig az írók, festők (továbbá a balett-táncosok és a kőfaragók, ld. Rejtő Jenő) a menhelyen csak csodabogarakként látszanak, az, amit alkotnak, értékként képviselnek, fölöttébb érdektelen. Tandori a tévésóban csak egy sísapkás muki (nyilván nincs ki a négy kereke), s nemcsak Szabó néni nem fog az adás után Tandori-köteteket vásárolni, hanem főiskolás lánya sem (pedig ő jár „olyan helyekre”). Grecsó Pletykaanyuja egy följelentésnek hála kriminalizálva válhat ígéretessé, hisz’ hátha akadnak a könyvben zaftos részletek (Blikk-nézőpontból csalódás), az író életművének fogadtatására a tápszerízű botrány a továbbiakban nincs hatással. Karafiáth vampot játszik, rímtechnikája iránt ez semmilyen érdeklődést nem kelt, ha kötete mégis kelendőbb, úgy olvassák, mint egykor Weöres Antik eclogáját, amelyet pornográfia helyett ezerszámra másoltak, de magát a költőt máig legföljebb óvodai verkliként működtetik.

Az író a médiában csak élő díszletként jön számításba. Illetve ennél rosszabb a helyzet: amikor akcióközösséget vállal a képernyők – egyébként szegényesre méretezett – kulturális menedzsmentjével, amely nagyrészt félművelt vagy egészen műveletlen jólértesültekből, szereptéveszett hírolvasókból áll, maga is szereptévesztett lesz. (Ma egy önhitt tekintet elég ahhoz, hogy valakit Tanár úrként tiszteljenek.)

„Sikket csinálni” a művészet megbecsüléséből nem új fogás, a Nyugat írói is részt vettek mindenféle cirkuszokban. Csakhogy ők csupán az íróember már és még meglévő, romantikus presztízsét modernizálták, hagyatkozhattak a sajtó és az iskola alkotta előképekre. Ma viszont kénytelenségből már a klasszikusokat is folyamatosan kötik le az oktatás lélegeztetőgépéről, s minthogy a tanár sem olvas (tisztelet a kivételnek), az iskola semmilyen feltételes reflexre nem szoktat az élő irodalmat illetően (sem). A töredékére omlott írott sajtó kulturális szerepe csaknem megszűnt, marad a pőre reklám. „Operába járni életforma”. Ezt eddig nem tudtam, legföljebb botfülű nagynénémre gondolok, aki nagyestélyijét már évtizedekkel ezelőtt is ebben a tudatban csináltatta. Azt viszont már tudom, hogy a „MOM üzletházba járni életstílus”, és nem lehet kétségem afelől, hogy a társadalmilag megbecsült viselkedés szabályai milyen hierarchikus viszonyban alkotnak koherens egységet: a MOM ruházhatja föl a maga méltóságával az Operát.

A szakember pedig Esterházyt illetően téved, és a menedzserkompetencia logikáját tulajdonítja utólag egy genezisében tökéletesen ellenkező előjelű akciónak. 1982 májusában az egyik folyóirat lapjain pályatársak tisztelegtek a hetven éves Ottlik Géza előtt. A tisztelgés gesztusértéke tisztán irodalmi volt, O.G. a hetvenes-nyolcvanas évek új nemzedékei szemében az irodalom fensőbbségének jelképe lett a politikai-ideológiai közeg katyvasza fölött. Esterházy objektje a maga másolói alázatával ennek a jelképnek adott stílszerűen szövegformát, egy csapatjáték részeként.
Frivolság persze volt ebben, a geg mutatványa, de a silány papíron a sor sor fölé araszoló szöveg beszürkült, szinte maszatos fotói csak egy E.P.-t már ismerő, olvasó embernek okozhattak örömet. „Márkanévről” szó sem volt.

Reményi József Tamás