hirdetés

Markó Béla: Egy mondat a szeretetről

2013. október 23.

Az igazságot nem kell hangosan kimondani, / mert megváltoztatja életedet, / mint amikor az utcán így szól valaki: / – Ölni tudnék a gyermekeimért – / s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég, / és belelátsz Isten fekete agyába, / hányinger kínoz, / mert gonosszá tesz a szeretet... - A Markó Béla válogatott verseit tartalmazó kötetből ajánlunk most néhányat, Szávai Géza utószavával, a Pont Kiadó jóvoltából. 

hirdetés

Egy mondat a szeretetről

Az igazságot nem kell hangosan kimondani,
mert megváltoztatja életedet,
mint amikor az utcán így szól valaki:
– Ölni tudnék a gyermekeimért –
s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég,
és belelátsz Isten fekete agyába,
hányinger kínoz,
mert gonosszá tesz a szeretet,
mert ezután már minden mondatod
egyetlen irányba visz,
és visszatérni lehetetlen,
bocsássatok meg nekem, gyermekeim,
hogy ölni tudnék értetek,
egyik embert
a másik emberért!

*

Hol vétettük el?

Ismét elmúlt egy év,
a fáról lehulló gyümölcs megrothadt,
elszáradtak a a levelek,
és megdöglöttek a pillangók,
ez a kísérlet sem sikerült, Istenem,
valami hiba csúszott a számításokba,
pedig milyen jól indult minden,
sarjadt a fű,
muzsikált a rét,
szerelmesek voltunk,
megfogant bennünk a remény,
bogarak zümmögtek, gyíkok surrantak,
jólesőn nyújtózkodtak a bükkök, nyírek, égerek,
kifogástalanul működött
a csillagokkal feldíszített örökkévalóság,
s ha forró meződön lehevertem,
ha szeretőmbe kapaszkodtam,
hogy el ne röpítsen ez az ujjongó,
zúgó, süvítő szerkezet,
hallottam, hogy dübörögnek odabent
elpusztíthatatlan gépeid,
éjszakánként nyugalmasan foszforeszkáltak
műszereid,
s most mégis összeomlik minden,
hát hol vétetted el, Istenem?
hol vétettük el?
gyönyörű rajzaidat letörlöd,
fújja a szél a fekete törmelékeket: varjakat,
ismét tabula rasa,
s már hányadjára?
Krisztus után az 1990. kísérlet
következik!

(Marosvásárhely, 1989. november)

*

Közös nyilatkozat

Mint rosszul csukódó ajtón,
kihallszik egy-egy mondat abból, amit álmodsz,
lelepleződik tested és lelked összeesküvése,
s hiába oltod le a villanyt,
mert a réseken
átszűrődik a fojtott suttogás,
a fel-felderengő fények,
a hosszú egyezkedések,
a hajnalig tartó párbeszéd,
hogy megvannak a feltételek egy tartós szövetséghez,
hogy talán még korai lenne
nyíltan támogatni egymást,
s hogy azt kellene megkeresni, ami összeköt,
elfogy a kávé, a cigaretta,
s mint egy utánjátszó moziban,
ismerős minden replika,
egymás nélkül nem megyünk semmire,
keserű kényszerűség,
hogy ne hagyjuk cserben egymást,
milyen könnyű ezt kimondani,
és milyen hamar megbomlik az összhang,
más-más nőket szeretünk,
más-más utazásokra áhítozunk,
nyugtalan így az éjszakám,
gyilkos harc folyik értem, amíg alszom,
de minden reggel hajlandó vagyok
nyilvánosságra hozni
testem és lelkem közös nyilatkozatát:
reménykedünk!

(Marosvásárhely, 1991. január 1.)

*

A nagy közös sakk

A gordiuszi csomót
nyilván ketté kellett vágni,
és előbb-utóbb a sakktáblát is
ketté kell vágni,
hogy a fényes fekete ruhások
békét hagyjanak a fényes fehér ruhásoknak,
s hogy a fényes fehér ruhások
ne akarják mindenképpen maguk alá gyűrni
a fényes fekete ruhásokat,
tűzzel, vassal, fűrésszel és lángvágóval
kell őket szétválasztani,
az ilyen futókat az olyan futóktól,
az ilyen lovakat az olyan lovaktól,
az ilyen parasztokat az olyan parasztoktól,
be kell vezetni az áramot
a sakktábla két fele közé,
vizesárkot kell ásni
vagy magas falat emelni,
hogy a fehér ruhások
és a fekete ruhások
tehetetlenül vicsorogjanak egymásra,
de az az igazság,
hogy egy fél sakktábla is alkalmas
egy jó kis játszmára,
mondjuk, az egyik bástya
a másik bástya ellen,
az egyik futó a másik futó ellen,
hát ezt is irgalmatlanul ketté kell szelni,
persze, az a helyzet, hogy
egy negyedtábla is,
sőt, egy nyolcadtábla
vagy egy tizenhatodtábla is
veszélyes lehet,
tűzzel, vassal,
vizesárokkal,
fallal,
atombombával
kell darabokra verni
ezt az átkozott sakktáblát,
hogy végre ki-ki a maga kockáján:
parasztkocka, királykocka,
vezérkocka, lókocka,
Istenkocka,
hullakocka stb.

(Marosvásárhely, 1991. december 7.)

Markó Béla

Szávai Géza: Érvek, mondatok
Utószó Markó Béla: Egy mondat a szeretetről című kötetéhez
PONT Kiadó, 2013

Ha a költészet, ha a vers mellett kellene érvelnem, akkor azt mondanám, talán éppen a gyerekemnek vagy az unokámnak: vannak mondatok, amelyeket én is kimondtam már, és van olyan mondat, amely bizonyára minden kétségbeesett, szerető apa vagy anya ajkát elhagyta egyszer, és bizonyosan te is kimondod majd, kislányom, kisunokám. És gondolnád, hogy az a mondat része egy versnek(?!):

„– Ölni tudnék a gyermekeimért –
s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég,
és belelátsz Isten fekete agyába”

…Bizony kislányom, mondanám, Markó Béla versében ott van éppen az a mondat, amely a mi fejünkben, a mi agyunkban is… Ott, ahol az érvek gyökereznek. És ahol a szeretetünk fészkel, kislányom.

*

Én nem – én sem – tudom, van-e szüksége versre az emberi lénynek, de tény, hogy a vers létezik, „bennünk van”, és hiába panaszolom fel magam is ifjúkorom óta a líra inflációját, mégiscsak leírom, líra-inflációs évtizedek és tucat-líra ellenes berzenkedéseim után is leírom: „Ha a költészet, ha a vers mellett kellene érvelnem…”
Érvelnem kell?
Szükségét érzem!
Mert utakat kell találni a kortárs líra dzsungelében – is! – a versekhez, amelyeket tényleg „igaz” verseknek érezhetünk. Igaz az, ami önmagáért helyt áll, nem tetszeleg, és még sorolhatnánk ismérveket, de egyik sem lenne kimerítő.

*

…És az az igazság, hogy kockázatos vállalkozás részemről Markó Béla életművéből, sok kötetnyi versterméséből egy – lényegileg reprezentatívnak gondolt – válogatást közreadni. És bizonyosan kockázatvállalás Markó Béla részéről ebbe beleegyezni.
Jó volna most nagyon öregnek lennem, hogy súlya legyen annak, amit bevallok: „hosszú életem során” nem igazán éreztem ingerenciát arra, hogy verseket válogassak költők életművéből (nem is tettem!), de „ez a Markó-kísérlet” régóta izgat.
Tudom, hogy akár egyetlen verséből, az Egy mondat a szeretetről címűből kielemezhetném mindazt, amit életművéről elmondani – kimondani! – fontosnak tartok, de itt, most ennek a kockázatvállalásnak az előélete, ha tetszik: története kívánkozik ki belőlem.
Tíz-tizenegy éves (ötödik-hatodik osztályos) korom óta olvasom Markó Béla verseit.
Igen, csodagyerek volt.
Én pedig minden különösebb líra-érdeklődés vagy líra-érdekeltség nélküli (mert hiszen verset sem írtam) gyerek, aki még csak nem is értelmiségire menendő tervekkel nő bele az ellentmondásoktól tündöklő (izzó!) transzilván világba. Az akkori „népi demokratikus” Romániában még Magyar Autonóm Tartomány volt a Székelyföld, magyar napilapjának kulturális oldalain jelentek meg a kézdivásárhelyi ötödik osztályos tanuló versei.
Akkor szembesültem azzal, hogy élő emberek is írnak jó verset. Lám: gyerek is képes erre. A vers pedig nem régészeti lelet, hanem – sok egyéb mellett – a ma és a majdan élő emberek feladata. Székelykeresztúri gimnáziumi éveim alatt is olvastam a Székelyföld másik sarkában, Kézdivásárhelyen diákoskodó Markó verseit, de akkor már azzal a – sorsunknak szóló – rosszallással, hogy: miért nem jelenhetnek meg kötetben?! Ennek a székelyföldi gyerek- és kamaszköltőnek gyerek- és kamaszközönsége volt. Verseit kamasz zenekarok zenésítették meg. Az 1968 előtti Európa (Kelet-Európa) szerencsésebb pillanataiban ez is megtörténhetett. Kisebbségi (erdélyi magyar) közösségeket is hagytak lélegzethez jutni. Ekkoriban már egyetemre jártunk, ott ismertem meg személyesen Markó Bélát. Összebarátkoztunk. Ha majd nagyon öreg leszek, akkor elmondom, hogy „hosszú életem során” kevés barátom akadt, aki elviselte és gyakorolta az őszinte beszédet. Bár előfordult, hogy évekig nem találkoztunk, Markó Bélával megismerkedésünk óta barátok maradtunk. Az egyetemi évek alatt türelmesen viselte kiszámíthatatlanul vad és kiszámíthatóan kategorikus érveléseimet, nekilódult, a még eltűrhetőből is jócskán kilengő mondataimat. Már csak azért is figyelmesen követte ilyesfajta megnyilatkozásaimat, mert nem hitte, hogy létezhet ember, akit érdekel a költészet, de ő maga nem ír verset. (Sokáig el sem hitte, hogy nem írtam. Miután fogadásból „költöttem” négy lírai opuszt – különben tizet terveztem; százalékszámítási kezelhetőség okán éppen tizet! – heherészett, megnyugodva, hogy immár megtalálta a jelenség kijelölhető helyét. Szeretett tömören fogalmazni. „Hülye”, mondta hát tömören.)
Amikor végre – igen sokat késve – megjelent Markó Béla első kötete, és megjelent a kritikám is róla, sokan, közös ismerőseink is, kétségbevonták, hogy barátok lennénk. Mert ugyebár barát barátról nem fogalmaz ilyen keményen, netán fanyalogva. Markó természetesnek vette, hogy őszintén beszélek. Sajnáltam – most is fájlalom –, hogy a gyerekköltő verseit nem lehetett külön kötetben közreadni, és szinte biztosra veszem, hogy a zárkózott, mindenféle magamutogatástól elzárkózó Markó utólag, „késő öregségünkben” sem gyűjti kötetbe „zsengéit”, melyek pedig nem egyszerűen csak zsengék, hanem egy „öregkori gyermekbetegségektől” sújtott történelmi korszak, az egyszerre gerontokrata és infantilis sztálinista kísérlet ki/le/csapódásai 1 a tisztaság igézetében eszmélkedő, nagyon tehetséges gyerek tudatában.
…Ilyen intenzitású gyerekkorból nehéz felnőtté válni.
Legtöbb csodagyerekből nem lesz „csodafelnőtt”.

*

A nyelv – számunkra, kisebbségi fiatalok számára szinte minden.
Nyelvre koncentrált identitás. Ebben nőttünk fel.
Ebben akart megerősíteni – a közösségünk.
Ettől akart eltiltani – az államhatalom.
Így aztán még a román iskolákba kényszerített magyar gyerekek is az anyanyelv igézetébe menekültek végül. Külön érdekes a fiatal magyar fizikus vagy matematikus viszonya tiltott anyanyelvéhez, hiszen az ilyen és hasonló diszciplínákban gondolkodás – vélhetnénk – „nem kötelez el”; semmire(?).
Ceausescu nacionalista diktatúrájának éveiben telt az ifjúságunk. Miként, hogyan teljes életet élni? Kisebbségi magyar sorsban, kisebbségi magyar nyelvben nagyot, az egyetemes magyar nyelv közegében is „önmagáért helyt állót” alkotni?
Egy torz politikai rendszer hatalmi viszonyai közepette felmerülő kérdéseket sorolnék? Én azt látom, hogy torz hatalmi viszonyok múltán, szabad Európában, szabad világban már nem a hatalom, hanem a tényszerűen érzékelt tömegvonzások (-taszítások) rendszerében is szembesül az emberi lélek és tudat mindazzal, amit kisebbségben-többségben tapasztalnia kell.
Egyszer talán majd részletesen is elmondom, hogy „hosszú életem során” gyakran töprengtem azon, hogy „a hely / egy hely” (néhány földrajzi koordináta) mivé minősíthet emberi lényeket. Ifjúságunk idején a romániai területekről az államhatalom által tömegesen Erdélybe vezényelt/telepített román fiataloknak hősnek illett lenniük, küldetésük a hamis mítoszokbeli dáko-román dicsőség helyreállítása, a román többség megszilárdítása. Nekünk, magyar fiataloknak az egyszerű helyben maradás is a harcot jelentette. Vállalást jelentett. Egy közösség megmaradásának erkölcsi súlyát rakta ránk.
Európa számára mostanában kezd ismerőssé, olykor félelmetessé válni mindaz, amit mi Erdélyben ifjúkorunkban megtapasztaltunk. Gyerekeink, unokáink – hosszú életük során – fájdalmas dolgokkal fognak szembesülni.
De hogy a mi ifjúkorunknál maradjak, az Erdélyben (Romániában) maradás helytállást jelentett akkor, amikor a kisebbségi magyar értelmiség az 1980-as években kezdett áttelepedni Magyarországra. (A németek pedig társadalmi különbség nélkül menekültek Nyugat-Németországba.)
Nem tartottam magam hősnek azért, mert a Székelyföld elérhető közelségében akartam élni (akkor éppen Bukarestben). Egyszerűen csak így éreztem. Fogadalmakat sem akartam tenni. De megriadtam, amikor láttam, hogy barátaim sorra távoznak. És akkor egy kora hajnalban a kihalt marosvásárhelyi utcán nekiszögeztem Markó Bélának a kérdést: „Te is elmész?” Csodálkozott a kérdésemen, és azt mondta, „Nem”. Szinte gyerekesen fogadtam meg, hogy én maradok. Marad ő is.
„Hosszú életem során” a Markó Bélának tett – kölcsönös – ígéreten kívül csak szűk családi körben, gyerekemnek, unokáimnak tettem halálig szóló fogadalmakat. Szeretném is megtartani.
Markó Béla, ahogyan ígérte, Erdélyben maradt. Én nem tudtam tartani a neki tett fogadalmat. Feleségem betegsége és kezeltetése miatt illegálisan – és aztán véglegesen – Budapesten maradtam. Fogadalmunkról „hosszú életünk során” már csak az Egy mondat a szeretetről című versválogatás utószavában (itt és most) esett szó. Jeleznem kellett, hogy – volt; a zárkózott és szemérmes Markó ilyesmikről nem beszél.

*

Amikor Markó Béla első verskötete – késve – megjelent, már javában tombolt a Ceausescu diktatúra, és a nyelv számunkra szinte mindent jelentett. A helyben, az országban maradás „egyszerű”(?) ténye pedig szószerinti helytállásként értelmeződött. A történelmi helyzet sem nőtt fel a normális emberi dimenziókban értelmezhető mércékhez. Márpedig a nyelv és a mérce egyetemes. A nyelv használati formáiban tehát túl lehet, és túl kell nőni a helyzeten.
Markó Béla „felnőtt” versei nagyon hamar elérték azt a virtuóz egyszerűséget, amellyel gyerekként – természetes ösztöneire hallgatva – anyanyelveként kezdte használta a lírát.

*

Néhány évtized múltán ma már versben, esszében, politikai aktivitásban egyaránt kiemelkedő teljesítményként értékelhetjük Markó Béla életművét.
…És engem még mindig az érdekel igazán, ami ifjú korunkban, a tomboló nacionalista diktatúra éveiben is foglalkoztatott. Amikor szinte minden számunkra a nyelv, amikor képes beszédben kell az őrült hatalom feje fölött a többiekhez szólni – nos, ezt a beszédet a nyelvünkön kívül lehetséges-e megérteni?
És ez a kérdés már nem is a nyelvünkről, hanem az életünkről szól, a létünkre kérdez rá. Jó lett volna hinni abban, hogy mondjuk, hős román többségiként Erdélybe telepített kortársaink számára is érthetőek ezek a versek, hogy az Erdélyből menekülő német nemzedéktársaink nyelvére, bármilyen nyelvre – érvényesen – átültethető ez a líra.
Miközben a nyelvünkön belül is bizonyítania kell, hogy képes összekötni korszakokat, nemzedékeket, több határ közé-mögé szórt magyar közösségeket, annak ellenére, hogy egészen sajátságos környezetből sarjadt.

*

Olyan válogatást akartam Markó Béla verseiből az egyetemes értelemben vett olvasó asztalára tenni, amely képes lehet arra, hogy kötetek egész sorára – mintaként – utaljon. Mutassa meg azt a költőt, aki a mi sokszor használt mondatainktól rugaszkodik a virtuóz versbeszéd felé. Aki ugyanazzal a természetes ösztönnel és tudással fogalmaz súlyosan hömpölygő, robusztos szabadverset, szabályos szonettet, talányos haikut.
Félretéve az irodalomtörténészkedést, egy olyan könyvben képzeltem el Markó verseit, amelyben – egy kötet erejéig – keletkezési és egyéb körülményeiktől függetlenül egyszeri felállásban szerepelnek a költemények.
„Összeálltak” valamiért.
A több kötetnyi haikuból például éppen tizenhetet választottam ki, mert hiszen egy haiku tizenhét szótagból áll, és ebben a kötetben hadd tekintsünk – ezegyszer – egy-egy szótagnak minden haikut, hogy a tizenhétből összeálljon az egyszeri óriáshaiku.
Én hiszek abban, hogy Markó Béla lírai szerkezetei, alkotásai annyira nyelvi és ugyanakkor szemléleti logika alapján működnek, hogy minden nyelven áttörhetnek. Minden nyelven újraalkothatók.
Amennyiben ez bebizonyosodik, az lesz a megnyugtató válasz szorongatott és reménytelen ifjúságunk kérdéseire. Ha érvelnem kellene úgy általában e költészet és ez állításom mellett, akkor azt mondanám, hogy néhányszor elolvastam Lorand Gaspar fordításában francia nyelven az Egy mondat a szeretetről című Markó verset, és ugyanaz a köznapi nyelvi egyszerűség lepett meg, mint az eredeti magyar változatban.
Átüt a vers a nyelveken!
Gondolom, hogy a Talanítás például minden fordító számára igazi megmérettetés.
Egy grammatikai eszközt, a fosztóképzőt tette verse „állítmányává” Markó Béla, hogy jogfosztástól kezdve minden embertelen betiltást, a megfosztottság általános emberi érzületét nyelveken túlmutató közérthetőséggel közvetítse.

*

Miközben ez utószót fogalmaztam, olykor azt képzeltem, hogy érvelek. Mert érvek szólnak amellett, hogy bátran képzeljük el azt is, ami elképzelhetetlen. Ennek a kötetnek a címadó verse súlyos, mint a minden nyelven hozzáférhető bibliai szövegek. Elképzelem, hogy felolvasom a verset az ószövetségi Ábrahámnak. Vagy a kezébe adom, hogy ő olvassa. Én pedig a gyerek, az Izsák arcát figyelem.
--
1 kicsapódás: oldatból szilárd alakban kiválik – írja az értelmező szótár

Markó Béla

Markó Béla (1951) a kortárs magyar irodalom egyik jelentős költője, aki a vers mellett az esszé műfaját is műveli. A rendszerváltozás utáni időszakban – mindmáig – az erdélyi politikai élet fontos szereplője.

Markó Béla költői életművéből a prózaíró pályatárs Szávai Géza válogatta ennek a könyvnek a verseit. Szávai a kötethez írt utószavában elismeri, hogy kockázatos a vállalkozása, miként „bizonyosan kockázatvállalás Markó Béla részéről ebbe beleegyezni”. …Az ifjúkorukban kezdődött barátság a magyarázat e kísérletre, a „válogató” kamaszkorától olvassa a nála egy évvel fiatalabb, de akkor már publikáló Markó Béla verseit, és barátja költői pályájának alakulását azóta kíséri figyelemmel. A „lényegileg reprezentatívnak gondolt” hatvan vers Szávai Géza elképzelése szerint bármilyen nyelven képes megmutatni azt a (hatvanas!) költőt, „aki a mi sokszor használt mondatainktól rugaszkodik a virtuóz versbeszéd felé.” Ugyanakkor arra is bizonyíték ez az időrendet szándékosan mellőző válogatás, hogy nemcsak egy-egy versnek, hanem az életműnek is sokféle érvényes olvasata van.

Ha a költészet, ha a vers mellett kellene érvelnem, akkor azt mondanám, talán éppen a gyerekemnek vagy az unokámnak: vannak mondatok, amelyeket én is kimondtam már, és van olyan mondat, amely bizonyára minden kétségbeesett, szerető apa vagy anya ajkát elhagyta egyszer, és bizonyosan te is kimondod majd, kislányom, kisunokám. És gondolnád, hogy az a mondat – része egy versnek(?!):
„– Ölni tudnék a gyermekeimért –
s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég,
és belelátsz Isten fekete agyába”
Bizony kislányom, mondanám, Markó Béla versében ott van éppen az a mondat, amely a mi fejünkben, a mi agyunkban is… Ott, ahol az érvek gyökereznek.
És ahol a szeretetünk fészkel, kislányom. (Szávai Géza)

PONT Kiadó 2013, 120 oldal, ára: 2520 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.