hirdetés

Markó Béla: Van-e közös Erdély?

2017. november 15.

Mi magyarok, sokszor úgy teszünk, mintha nem értenénk, hogy többféle vallás, kultúra, erkölcs együttélése nem jelent sem hitetlenséget, sem műveletlenséget, sem erkölcstelenséget. - Beszélgetés Markó Bélával Erdélyi pikareszk című könyvéről.

hirdetés

Jánossy Lajos: A köteted műfaja: esszék, publicisztikák, többségében rövid, pár lapos szövegek. Újságokban, folyóiratokban jelentek meg. Hogyan születnek meg ezek az írások? Mi a szövegkörnyezetük?

Markó Béla: Nemcsak verset, hanem verselemzést, kritikát, esszét is írtam már régebb is. Viszont publicisztikát nem, mert ifjú poétaként engedtem én is annak az előítéletnek, hogy a szépíró a maradandóságra figyeljen, ne az aktualitásra. Sőt, olyasmit is gondoltunk akkoriban, hogy a napi publicisztika elrontja az író stílusát, mert nem lehet a Parnasszusról nap mint nap ingázni például az újságírásba. Az is igaz, hogy egy diktatórikus rendszerben tisztességes publicisztikát művelni nem nagyon lehetett, míg verset, prózát, drámát hellyel-közzel még igen. Aztán később, meglehetősen hosszú politikai tapasztalattal a hátam mögött, kialakult bennem egy állandó hozzászólási kényszer, és ezt ma már valószínűleg ebben az esszének vagy publicisztikának is nevezhető öszvér-műfajban élem ki. Az az érdekes, hogy van ugyan ebben a könyvben több szöveg, amely kérésre született, előadásként egy-egy konferenciára vagy esetleg politikai helyzetjelentésként, de nagy részüket egyszerűen azért  vetettem papírra, mert engem újabban abban is segít az írás, hogy megértsem, mi történik velünk. Persze ne legyek képmutató, verset talán lehet írni az asztalfióknak, bár ebben sem nagyon hiszek, viszont az esszéhez, publicisztikához kell valamilyen finalitás, hogy amit mondasz, olvasni is fogja valaki. Volt egy rovat a Népszabadságban, a Kentaurbeszéd, hathetente kellett oda írnom valamit, nem rendelésre, hanem kedvem szerint, de ez azért jó volt arra, hogy törjem a fejem a soron következő témán. Amikor a Népszabadság megszűnt, én is úgy éreztem, hogy belén fojtották a szót. Gyermeteg elképzelés, hogy akkor is mondja a magáét az ember, ha nincs rá igény. Egyébként kétségtelen, hogy ez a reflexív forma visszahat ránk, talán tényleg megváltoztatja a stílusunkat is. Csakhogy ezt ma már nem tartom bajnak. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy Ady Endrét vajon nem a publicisztika vezette-e rá arra a radikális hangváltásra, amely a meglehetősen szokványos első két verseskönyve után történt. Azt sem kellene elfelejtenünk, hogy a legjobb magyar írók mind megpróbálkoztak a publicisztikával és már  a huszadik század elejétől az esszével is, Babitstól József Attiláig. Szóval erre a könyvre visszatérve, nekem ez egy új, politika utáni műfaj, de a magyar irodalomban bőven vannak előzményei.

Olyan benyomást keltenek így összegyűjtve, mintha egy állandó, monitorozó figyelem „pillanatfelvételei” volnának. Hogyan válogat ez a figyelem, pontosabban az író?

Valahogy úgy képzelem, hogy a festő a színekre és formákra figyel, miközben jár-kel a világban, a zenész talán a hangokra, a költő meg a verset keresi maga körül. Bizonyos értelemben minden elkötelezett ember monomániás. És akinek lyukas a cipője, az meg a cipőt nézi a mások lábán az utcán, talán irigykedve. Ilyenek vagyunk. Ismétlem, egyfolytában magyarázatokat keresek, és néha valószínűleg én is monomániásan visszatérek ugyanazokra a kérdésekre. Hogy miért rontottuk el ezelőtt már száz-kétszáz évvel a történelmünket. Hogy miért nem tanultunk ebből, és miért rontjuk el ismét, amit 1989 után felépítettünk. Hogy az irodalomban is miért torpanunk vissza mindig a végső igazságtól Erdélyben is, és miért fullad sokszor idillbe vagy tanmesébe, ami remekműnek indul.

Az Erdélyi pikareszk a térség alaktanát, anatómiáját, pszichéjét, észjárását kutatja. Mintha egy személyről beszélne, aki, mint tudjuk, végső soron kimondhatatlan …

Az allegória kedvenc műfaj volt valamikor, miért ne lehetne Transsylvániát is egy sokak számára kívánatos nőként  elképzelni, akire nemcsak áhítoznak körös-körül többen is, hanem időnként kényszergetik is. Valamikor szokás volt Európát is, nyilván az Európé-mítoszból kiindulva, szépséges leányzóként megrajzolni, és ezeken az allegorikus ábrázolásokon a feje meg a felsőteste mindig Nyugat-Európában van, az alteste, nevezetesen az ágyéka pedig valahol itt, ahol mi élünk. Tényleg van ezek szerint anatómiája egy-egy kontinensnek meg ennek analógiájára egy-egy régiónak is. Van észjárása is, és vannak erkölcsei is a térségnek. Mi magyarok sokszor úgy teszünk, mintha nem értenénk, hogy többféle vallás, kultúra, erkölcs együttélése nem jelent sem hitetlenséget, sem műveletlenséget, sem erkölcstelenséget. Bizánc éppen olyan kifinomult volt egy adott pillanatban, mint Róma, vagy az is lehet, hogy a Kelet még rafináltabb volt, mint a Nyugat. Egy ilyen ütközőzónában élni kétségtelenül nagy kihívás kulturálisan is, az együttélés relativizálja az erkölcsöt, és az ennek megfelelő irodalmi műfaj sokszor nem a tragédia vagy dráma, hanem a pikareszk. Mert mindent lehet innen is, onnan is nézni. De ettől még véres valóság ez, a két nagyhatalom közt egyensúlyozó Bethlen Gáboré is az volt, azóta is ebben élünk, s ezt kellene írni folyamatosan. Tamási Áronnak ez majdnem sikerült, sőt, néhány novellájában sikerült is. Senki olyan közel nem volt egy hiteles Erdély-képhez, mint ő. Meg egészen másképpen Kós Károly persze. Ma pedig Bodor Ádám.

Sokat töprengsz, mint fent jeleztük, Erdély identitásán; ennek politikai, történelmi összefüggésein és persze azon, miféle kulturális közösség képét lehetséges felrajzolni róla. Az irodalomtörténeten, a román és a magyar és az erdélyi közös elbeszélésének ellehetetlenítéséről és reményéről gondolkozol. Hol látsz végzetes elakadásokat és hol esélyeket?

Kérdés, hogy van-e közös Erdély. Vagy ha nincsen, sikerül-e egyszer kilakítani. Ha valaki az erdélyi román írókat olvassa, Lucian Blagát például, aki költő volt, dráma- és esszéíró, de filozófus is, érezni fogja, hogy másképpen ír, más kulturális toposzokat használ, mint a Kárpátokon túli román írók, de a műveiből még az sem nagyon derül ki, hogy más nyelvek, más kultúrák is vannak Erdélyben, legalábbis ez az erdélyi sokszínűség nem igazán foglalkoztatja őt. Virtuális hazában élnek az erdélyi magyar írók is, bár ők a két világháború között azért már folyamatosan azzal kínlódtak, hogy egy transzszilván identitást megteremtsenek. Van persze olyan jelentős erdélyi román író, Liviu Rebreanu, szintén a két világháború között, aki viszont legvisszhangosabb regényében, az Akasztottak erdejében éppen egy tragédiába torkolló identitás-konfliktust ábrázol. De máig párhuzamos világok vannak Erdélyben, itt Marosvásárhelyen is, ahol élek, és ahol a városnak majdnem fele ma is magyar, van egy magyar és egy román Marosvásárhely valójában. Holott nem élünk elkülönítve, hanem ugyanazokban a negyedekben, utcákban, panellházakban. Olyan erősa magyarokban az emléke az asszimilációs szándéknak, az erőszakos egybezártságnak, hogy egyszerűen külön akarnak lenni, főleg az oktatási és kulturális intézményekben. Ma még úgy érezzük, hogy az együttlét veszélyes, és erre a közelmúlt történelme elegendő érvet szolgáltat. Van egy hetven-hetvenöt százalékos román Erdély és van egy húsz-huszonöt százalékos magyar Erdély. És vannak még cigányok, illetve németek már nagyon kevesen. Bodor Ádám prózája azért nagyon fontos, mert ő átlépte a Rubicont: nem a különválasztott, idealizált magyar Erdélyt írja, hanem a vegyeset. Ahol még a nevek is olyan furcsák, kevertek, néha riasztóak. Szörnyű idegenség van ebben a prózában, és ha ma valaki Erdélyben kilép a saját magyar vagy román világából, ezt az idegenséget fogja érezni. Nekem ez a szülőhazám. Ilyen fájdalmasan idegen sokszor. A mai erdélyi magyar prózaírók lassan kezdik megírni ezt, ami reményt ad arra, hogy kialakulhat egy közös Erdély. Láng Zsolt, Vida Gábor, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba mind ezt írják. De a most Magyarországon élő Papp Sándor Zsigmond vagy Tompa Andrea is. És van már egy-két fiatal román író is, akik keresik ezt a közös Erdélyt. Erdély ma az irodalomban is olyan helyzetben van mint a politikában: lehet tulajdonvitát folytatni róla, lehet nagyítani, vagy kisebbíteni a regionális sajátosságait, lehet magyarabbnak vagy románabbnak mutatni, vagy a külön magyar és román indentitások megőrzése mellett ki lehet alakítani – volt már ilyen a történelemben – egy transzszilván identitást. Mennyire múlik ez az irodalmon? Azt hiszem az irodalmi minták is fontosak. Nekünk  sem ártana Mikes Kelemen hazahívó és Tolnai Lajos kitaszító Erdélyét együtt szemlélni, és valahogy  megérteni.

Csokonai és Kazinczy személyén, alkotásain keresztül a magyar felvilágosodás örökségét mutatod be, és a nyelvtörténeti forradalom bekövetkeztét. Az elmondottakon túl, milyen szálak futnak tőlük a máig, milyen jelenkori olvasatukat javaslod?

Jó is, hogy erről kérdezel, mert én is újra meg újra elkövetem azt a hibát, amit sokan mások, hogy erdélyiségünkről vagy európaiságunkról úgy beszélek, mintha kizárólag mai, legfeljebb huszadik századi probléma lenne. És akkor például itt van Csokonai a Konstantinápoly című nagy filozofikus költeményével, vagy azzal a számomra személy szerint is jelentős társadalmi-politikai versével, a  Marosvásárhelyi gondolatokkal, amelyet ebben a kötetben is több helyen idéztem. Kétszázhúsz évvel ezelőtt ugyanazokat a dilemmákat fogalmazza meg Marosvásárhellyel, illetve tulajdonképpen egész Erdéllyel kapcsolatosan, mint mi. Pedig akkor ez még sok szempontból nem volt periféria, Aranka György éppen itt hozta létre az első akadémiai jellegű intézményt, az Erdélyi Nyelvművelő Társaságot. Nem szeretem a fejlődéselvű irodalomtörténeteket. Kronológiára szükség van, mert tanulunk az elődeinktől, átveszünk tőlük motívumokat, de például az említett két szöveg egyáltalán nem avítt, azt is mondhatnám, hogy nagyon modern. Az pedig, hogy ugyanazzal küszködtek, mint évszázadok múltán mi, engem nem lehangol, hanem megerősít: van itt egy megoldatlan helyzet, az elődeinknek nem sikerült, de hátha mi közelebb jutunk a megoldáshoz. Kazinczyt is valahogy úgy kellene olvasni, persze ő nem volt akkora tehetség, mint Csokonai, de irodalomszervezőként mégis ő a kor legfontosabb figurája. Lenyűgöző a tudatossága, meg lehet tanulni tőle, hogy az irodalom nemcsak intuíció és ihlet, hanem tudatos elhatározás kérdése is: gyönyörű történet, ahogy lázba hozza a magyar írótársadalmat maga körül azzal, hogy megírja az első magyar szonettet. Vagyis megcsinálja azt, ami máshol Európában, más nyelveken  már megvan. Igen, a mi történelmünkben ez is benne van: a heroikus másolás. Ezt irónia nélkül mondom.

A kötet irodalmi esszéi között fontos munka a hatvanas években Erdélyben lezajlott Ady-vita, amelyben Szilágyi Domokos és tegyük hozzá, könyved másik, jóllehet hallgatag főszereplője, Székely János, keményen bírálta őt, az általa fémjelzett hagyományt folytathatatlannak ítélte …

Adyról szólva Székely János „vezérkedésről”, „prófétáskodásról” beszél, Szilágyi Domokos „biblikus halandzsáról”, „exhibicionizmusról”. Tulajdonképpen ugyanazt mondják, és az egész vita nem annyira Ady költészetről szól, hanem arról, hogy mi lehet a költő szerepe Székely János és Szilágyi Domokos korában. Irtózattal beszélnek mindketten  műveikben a hatalomról, még az olyan virtuális hatalomról is, mint amit Ady verseiben magának vindikál. Székely Jánost Szilágyi Domokossal eltérően kevesen ismerik, pedig prózája egészen jelentős szerintem, egyébként jellegzetes erdélyi próza ez is. Ő úgy élte túl a diktatúrát, hogy valamiféle sündisznóállást vett fel, érthető az Ady-ellenessége, Szilágyi Domokos meg mindenféle konvenciót tagadott, abszolutizálta a „játékot”, úgymond saját magát sem volt hajlandó „komolyan” venni, aminek aztán jóval később tudtuk meg a magyarázatát.

Csak egy zárójel: Érdekes, Szilágyi határozottsága mintha teljesen összecsengene anno Petri József Attila szakításával. (Szilágyi meg Adyval szemben „játssza ki” József Attilát …)

Azt hiszem, Petri József Attilától való eltávolodása  egyszerre vonatkozott a költői szerepfelfogásra és a poétikára, Szilágyi Domokos viszont csak az „úrhatnám hímet” veszi észre Adyban, nem akarja észrevenni a versnyelv forradalmát, ami kétségtelenül az egyik legnagyobb érdeme az Új versek költőjének. Nem beszélve ritmikai zsenialitásáról, amihez Szilágyi Domokosnak igazán lett volna érzéke.

Szilágyi Domokos sok kérdést vet fel, azt például, hogy a lelepleződött besúgói múlt befolyásolja-e a befogadói attitűdöt. Azt mondod, igen, de nem kedvezőtlenül, mert egy eddig nem látott rétege nyílt meg ennek a költészetnek ….

Érthető, hogy zavart, csalódást, dühöt okozott ez a leleplezés. Legjobban valószínűleg azok ábrándultak ki, akik Szilágyi Domokos nonkonformizmusát félreértve, éppen egy Ady-szerű váteszt láttak benne. Sosem volt az. Menekülő ember volt. A játékba menekült. Aztán az öngyilkosságba. De azért legyünk őszinték, így vagy úgy mindannyiunkat félrevezetett a folyékony versbeszéd, nem hallottuk meg mögötte a rémítő csendet, és ezt még fel kell dolgozni. Bár mindig kétségbeesett szerepjátszásnak éreztem az ő „garabonciás” attitűdjét, írtam erről valahol még régebb, de ma én is másképpen olvasom természetesen.

Trianonról azt mondod, hogy igazságtalan és fájdalmas voltánál nem lehet letelepedni, nagyobb íven kell látni Erdély történetét. Segítségül hívod, Jonh Paget-tet, másképp Paget Jánost, aki erdélyi utazásai során, a szabadságharc egy bizonyos pontján, a román Nicolae Balcescuval is találkozott, és úgy látták, a béke záloga csak az lehet, hogy a román többségű vármegyékben engedélyezni kell a nyelvhasználatot. Kiderül, erre a magyarok nem hajlandók. Szerinted honnan lehetne a történeti elbeszélés bozótosában, elgazosodott terepén ösvényt vágni ….

Az imént utaltam arra, hogy az Erdéllyel kapcsolatos dilemmák nem mai keletűek, és nem is Trianontól számítódnak, hanem jóval előbbről. Ennek az egész térségnek a folyamatos drámája, hogy miközben az államhatárok és etnikai határok gyakorlatilag sohasem estek egybe, itt mindenki nemzetállamot akart építeni magának. Amit a románok 1848-ban kértek maguknak, azt kértük mi magunknak 1989 után, aztán egy részét meg is valósítottuk, de az utóbbi években megint kezdték megkérdőjelezni a már kivívott jogokat. Mintha tényleg senki semmit nem tanulna errefelé a történelemből. Ez nemcsak az erdélyi kérdésre vonatkozik, hanem általában a társadalmi-politikai modernizáció hiányára, és időről időre valóban el kellene olvasni megint a legfontosabb irodalmi műveket, talán ez segítene a történelem megértésében is. Emlékszem, kamaszkoromban milyen lelkesen olvastam a Kőszívű ember fiait, és milyen nyögvenyelősen a Rab Rábyt. Persze valószínűleg Jókai sem ugyanazzal a lélekkel írta a kettőt. John Paget útleírását meg kötelező olvasmánnyá tenném, hallatlanul izgalmas. Mint ahogy jellegzetesen erdélyi történet ennek az angol arisztokratának az elmagyarosodása is. De azt sem árt tudni, hogy 1840-ben akkori becslések szerint már 58% román élt Erdélyben és csak 28% magyar. Cinikusan azt mondhatnám, hogy ahhoz képest ma nem is állunk olyan rosszul. A lényeg: az akkori demográfiai adatokból is látszik, hogy másképpen kellett volna elképzelni az erdélyi jövőt. Ezt már Csokonaiék is látták, aztán Petőfiék mintha elfelejtették volna egy pillanatra.

Tamási Áronról szól a kötet címadó fejezete; ebben Tamási és mások Erdély-képére vetsz fényt. Hogyan látod, ezek a hol idealizált, hol komor felvételek egyszerre adják-e ki az állandóan változó „modell” alakját? Milyen fokú kritikával és milyen lágyságú engedékenységgel érdemes hozzájuk fordulni?

Azt hiszem, én bizonyos értelemben igazságtalan vagyok Tamásiékkal szemben, ugyanis egy általam is nehezen megfogalmazható közös Erdély-képet, netán valamilyen politikai programot kérek rajtuk számon. Holott kíváló művek tucatjait sorolhatnám a két világháború közti időszakból: Bánffy Miklós trilógiája, az Erdélyi történet alapmű, de Kuncz Aladár Fekete kolostora és Tamási Áron Ábel-trilógiája kikerülhetetlen, és ha külön-külön nem, együtt azért összeáll, hogy milyen komplikált a tegnapi, tegnapelőtti Erdély. Az én problémám az, hogy van ma egy magyarországi Erdély-kép, ami egy skanzen-Erdélyt, egy tetőtől talpig népviseletbe öltözött Erdélyt mutat, és ebbe még Tamási is kevésbé illik bele, inkább Wass Albert nyilván mulandó kultusza talál hozzá. Másik oldalt megvan a bukaresti  Erdély-imázs, ez meg a román fatemplomokról és a szász műemlékekről szól, nem rólunk. De hol van a mi Erdély-képünk? Innen a hiányérzetem, hogy miközben ennek a földnek a múltja tele van szépséggel és szörnyűséggel, hiszen itt még 1717-ben is volt tatárbetörés, akkor pusztult el Szék község majdnem teljes lakossága, de az ezernyolcszázas években viszont Marosvásárhelyen élt az akkori Európa két lángeszű matematikusa, Bolyai Farkas és fia, Bolyai János, nekünk mégsincs egy olyan  saját transzszilván legendáriumunk, hogy azzal a rólunk alkotott képet alapvetően változtassuk. Elismerem, Kósék, Dsidáék, Áprilyék, Tamásiék azért sok mindent tettek ennek érdekében. Dsida Jenő például nagy költő volt, Kosztolányihoz vagy Tóth Árpádhoz mérhető, ráadásul a legszívszorítóbb Trianon-reflexiót, a Tükör előtt című önéletrajzi költeményt ő írta, mégis kevés szó esik róla Magyarországon.

Sokáig aktív politikusként, az RMDSZ elnökeként és szenátorként dolgoztál, beláttál bizonyos kulisszák mögé. Ennyi tapasztalattal a hátad mögött, látsz-e kedvező folyamatokat, vagy inkább folyamatos elakadásokat?

Amit mondok, nemcsak politikai, hanem kulturális probléma: nem értjük egymást. Vagy legalábbis Magyarország nem érti Romániát, Románia nem érti Magyarországot. Ha akarod, sokáig valahogy úgy képzeltem, hogy mindkettő Brüsszel vagy Washington felé fordult, és közben oda-odaszóltak egymásnak, de nem néztek egymás szemébe. Mára hátat is fordítottak, az az érzésem. Szerintem Magyarországon már rég nem hisznek abban, hogy a kölcsönös érdekeket felmutatva magyar-román párbeszéddel lehet változtatni a helyzeten. Mi viszont hittünk ebben, és egy ideig eredményesek voltunk. Az az igazság, hogy Magyarország és Románia szoros együttműködése nagyon komoly politikai erőt jelenthetne Európának ebben a részében, és talán egészen másként alakulhatna a sorsunk. Mert így ezek az országok külön-külön keresik a boldogságukat, és ebben a pillanatban a magyarországi Amerika-ellenesség és EU-ellenesség rendkívül veszélyes, de tulajdonképpen Románia feltétlen behódolása is nagyon rossz. Úgy tűnik, sarkítok, pedig nem: szerintem ez az igazság. Megint épülnek a nemzetállamok, és megint gyűlnek az etnikai feszültségek, nemcsak errefelé, hanem Nyugaton is. Ukrajnától Katalóniáig csupa konfliktus-forrás, és ezeket már kezelni lehetett volna szerintem, ha nem söpörne végig egész Európán egy demokrácia-ellenes populizmus.

A kortárs román és magyar kultúrák közlekedése milyen dinamikájú? Ezen belül az irodalom, a fordítások, az olvasottság, a könyvekből adódó közös gondolkodás közlekedési útvonalai kellő alappal létrejöttek-e már?

Illúzió lenne azt képzelni, hogy amit a politika nem tud megoldani, azt megoldja a kultúra De a kölcsönös megismerés azért sokat számít. Politikai tárgyalásokon igazán megtapasztaltam, hogy mennyit segít, ha tudatában vagyunk, melyek köztünk a szemléleti különbségek, és ha képesek vagyunk felfogni a nyelv mögötti üzeneteket. Ahogy mondani szokás, a kommunikációnak csak kis hányadát teszi ki a verbális közlés. Ennek megértéséhez tényleg fontos  a kulturális közeledés. Meg aztán csak egy közkeletű példát mondok: a román színház igazán világszínvonalú, érdemes tanulni belőle. De nekem a román költészet is mindig reveláció. Nem mintha jobb lenne, mint a miénk, hanem egészen más. A román költők elsősorban szabadverset írnak, hozzánk képest erősen szürrealista, néha irracionálisnak  tűnő szövegeket. Nagyon találóan a bozótosban vágott ösvényekről beszéltél az imént, hát igen, ösvények  vannak a román-magyar kulturális kapcsolatokban, komoly közlekedési útvonalak nincsenek. 1989 előtt egy ideig legalább hivatalos kultúrpolitika volt a kölcsönös fordítás, és a sok ideológiai hulladék mellett maradandó irodalmat is fordítottak. Most csak alkalmi kezdeményezések vannak, bár az utóbbi időben Erdélyben kezd kialakulni egy fordítógárda, magyarok, románok, fiatal írók, akik szívesen odafigyelnek a másik kultúrára. Nem akarom elkiabálni, de mintha valamennyit szélesedtek volna azok az ösvények.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.