A harc és a jogok az ismert társadalmi berendezések és gyakorlat többségébe mélyen gyökerező, és egymást föltételező fogalmak: nem igazán tudom elképzelni, hogy valaki harc nélkül tudott volna megszerezni egy jogot. Ez, természetesen, különösen azokra vonatkozik, akik – kérlelhetetlen rendszerlogikával – az erő hálóiban mindig a rövidebbet húzzák. A jogokkal, és ezt szeretjük elhallgatni, kötelességek is járnak. Hogy ki diktálja ezeket a kötelességeket, és milyen megállapodás keretében valósul meg ez a viszony, par excellence ideológiai kérdés. Minden kizsákmányoló rendnek, így a ma domináns későkapitalistának is, lényege, hogy a jogokat lefaragja, a kötelességeket maximalizálja; azzal, hogy utóbbiakat nem az általános emberi értékek okán és a közjóért teszi, hanem a profit utáni, végletekig perverz vágy miatt – és itt a perverzitás nem deviancia, hanem rendszerimmanencia. A jogokért harcolóknak, épp ellenkezőleg, bármelyik adott történelmi pillanatban, következetesen saját maguknak kéne megfogalmazni a kötelességeiket, és ezt az előírást követni. Ezeket az erőfeszítéseket, általában véve, a fent említett közjó maximalizálására kellene fókuszálni.

Mi is lenne akkor a saját jogaiért harcoló író feladata? Mit szabjon ki magára kötelező penzumként? A válasz egyértelmű is, meg nem is: két teljesen különböző, de óhatatlanul összetartozó mezőre terjed ki. Az első írói imperatívusz, vitathatatlanul, az régi jó mondás: dolgozz jól! Ez röviden annyit jelent, hogy sok giccs, közönségesség és populizmus között (ami semmiképpen nem implikál elitizmust, sőt), az író minden erejével azon legyen, hogy művészeti szempontból minél relevánsabb irodalmi szöveget hozzon létre. A másik imperatívusz elsősorban az írónak a jogaiért harcoló ember alaphelyzetéből fakad, és csak ráadásként árnyalják az írói szakma jellegzetességei, ugyanakkor aktív részvételt föltételez a már többször említett közjó elterjesztésében. Ennyiben tulajdonképpen ezt is ugyanarra vezethetjük vissza: dolgozz jól, azzal, hogy itt már a művészeti erkölcs mezejéről az általános etikáéra léptünk. És akkor most? Ez is csak egy újabb felhívás az oly sokszor nevén nevezett, megalázott és vitatott angazsált irodalom megírására? A legegyszerrűbb lehetséges válasz: igen. De még inkább felhívás az angazsált íróságra.

Mielőtt az ügyeletes varjak, szájukra véve Hegelt, elkezdenének krákogni az irodalom autonómiájáról, arról, hogy az említett angazsáltság a művészet halála (és mindezt Hegel darabkáin át, amelyek tollpihékként hullanak alá, mint valami ledöfött párnából, a vidéki kávéházak abroszának piros-fehér sakktábláira), hogy mennyi kárt, mennyi közönségességet, butaságot és gonoszságot okozott, engedjék meg, hogy megmagyarázzam. Természetesen nem gondolom azt, hogy az írókat, szovjet modell szerint, amely egyébként azzal fenyegetett, hogy Jugoszláviában is elterjed, föl kell pakolni a vonatra, aztán irány a Nagy Lenin-csatorna munkálatai – és senki vissza ne térjen egy-egy négyujjnyi vastag regény nélkül! Az „angazsáltság” nem lehet ráerőltetett, a formáját se lehet előírni, és a célja se lehet a félig megemésztett, kiüresedett, vagy, ami még rosszabb, működő ideologémák terjesztése: ebben az esetben ugyanis egyszerű propagandává válik, az irodalom pedig csak egy médiummá, ahelyett, hogy generátor lenne és aktív platform. Az „angazsáltságnak” belülről kell jönnie, annak a vágynak és igénynek a következményeként, hogy minél szélesebb néptömegek részére a világ jobb és igazságosabb hellyé váljon. Ennek és minden más változásnak az alapja a készletek és javak radikális újraosztása, a domináns, alapvetően kizsákmányoló paradigma lecserélése egy egalitáriusabb, szociálisan igazságosabb megoldásra.
Sok ideje annak, hogy Roman Jakobson megalkotta az irodalmi szöveg funkcióinak tipológiáját, és ez, szerintem, még mindig eléggé használható. Jakobson szerint, ugye, az irodalmi szövegben a poétikai a domináns, de immanensen és elkerülhetetlenül tartalmaz számos más funkciót is. A dominancia bármely irányba való elmozdulása révén a szöveg gyorsan kicsusszanhatna a művészeti mezőből. Pontosan ez történik az úgynevezett „angazsált irodalom” legnagyobb részével – a referenciális funkciót átveszi a domináns szerepet, ez az esetek többségében negatívan befolyásolja a művészeti hatást, a szöveg pedig minden esetben kikerül a szépirodalom köréből. Ez a fölhívás tehát nem erről szól: ha az író képtelen üzenetét művészi élménnyé kódolni, írjon inkább esszét, pamfletet, vitairatot, vagy tartson beszédet. Másrészt, a világon uralkodó igazságtalanság mértékét tekintve, amely bennünket körülvesz, furcsállom az írók azon eszképista indulatait, az elaborált heterokozmosz kiépítését, amelyek egyetlen szinten se kívánnak kapcsolatban állni a társadalmi valósággal. Furcsának tartom, talán egy kicsit felelőtlennek is, de teljesen legitimnek: az ily módon pompásan megírt regény nem kevésbé pompás irodalmi szöveg a társadalmi angazsáltság elmaradása miatt. Azonban bizonyos veszélyes ötleteket nem árt még induláskor tisztázni – apolitikus művész nem létezik! Az itt felvetettek is a politizálás tüntető elutasítását jelentik, és, különösen manapság, már magukban is egy erőteljes üzenetet képeznek.

Egy dologra nincs mentség: és ez már nem a művészi, hanem a személyes erkölcsi felelősség kérdése, és az író szociális helyzetéből következik. Talán így fogalmazhatnánk: az irodalomnak talán nem kell okvetlenül angazsáltnak lennie, de a szöveg megalkotójának, az írónak, igen.

Az író közszereplő, a médiatér kisebb vagy nagyobb része áll rendelkezésére, és a szakmai tudása, ha szükségszerűen nem is a művészete, az üzenetek/tanulságok és információk közvetítésének az eszköze és fegyvere. Ezt a nyilvános médiateret és ezt a szakmát az írónak kötelessége a közjó növelésére fordítani, ezt diktálja az emberi és szakmai felelősségérzete. Az írók, a rendszerben betöltött szerepük szerint, eklatáns példái annak, amit Howard Zinn a rendszer őrzőinek nevez – ők a »némileg fölhatalmazottak« tollbokrétái, különleges szövetségben vannak az elittel. Az íróknak ezt a funkciót, a rendszer stabilizálójának és a látszólagos közvetítő, az összebékíthetetlen osztályok közötti puffer szerepét határozottan el kell utasítania, ki kell játszania. Ebben az elutasításban, az őrzőnek ebben a lázadásában rejlik az írói emancipálódás első lépése: hogy ne csak írónak, embernek is nevezhesse magát.