hirdetés

Marno János: Kapaszkodj a vízbe II.

2017. január 14.

Mintha az idő maga öltene testet és arculatot, kiben-kiben különbözőt, és toligálná ezeket a maszkjait keresztül a téren, a térben, míg vége nem szakad egy-egy ilyen keresztültoloncolásnak. Ambivalenciám eszerint nem is belőlem, pláne nem a személyiségemből adódik, hanem belőle vagyok én – és mint nem-én is. Csapongok a centrifugális és a centripetális pörgések között... – Marno Jánossal készült nagyvizit-interjúnk második részét olvashatják.

hirdetés

JL: Most tartsunk egy kis szünetet. Éva elejtett egy félmondatot arról, amikor a Szentjóby átpenderült egy korláton, és az Egyetem Presszóban tartott egy hosszú előadást a kaktuszokkal való társalgásáról. Ezt most nem fogjuk rekonstruálni, de ez kicsit kinyit egy ablakot abba az irányba, hogy arról az életvilágról beszéljünk, ami ezt a gondolkodást vagy alkotómunkát körbevette. Ez az Egyetem presszó… abszolút a Belvárosban vagyunk, mellette még volt a Kárpátia…

…meg a Rézkakas

Nagyvizitben Marno JánosnálFotók: Valuska Gábor – A képekre kattintva kinyílik a galéria.

JL: Meg a Bajtárs… A Rézkakas előzménye volt a Bajtárs, azt hiszem, abból lett a Rézkakas.

Igen?

JL.: Igen, és egy törzsközönsége volt bizonyos értelemben, ugyanaz a hatvan-nyolcvan ember fordult meg ezeken a helyeken. Ebbe te mennyire voltál becsatornázva, mennyire voltál ennek a része, aktív jelenlévője?

Nem voltam aktív résztvevője, mert, mint mondtam már, rövid ideig tartott ez a korszak az életemben, no meg nagyon hamar averzióim is támadtak. Szentjóbyt végtelenül sokra tartottam, de már a többi asztaltárssal nem sikerült rokonszenveznem, és szintén idejekorán észleltem, hogy a Tamás és a Balaskó, akinek csodáltam a verseit, két egymással szembenálló hadvezérként viselkednek. A Tamás mintha lenézte volna a Balaskót, az meg primadonnának csúfolta a Tamást. Akkoriban mit sem sejtettem még a népi-urbánus ellentétről, talán hallottam már róla, de érteni semmit sem értettem belőle; és most visszatekintve azt gondolom, hogy a hatvanas évek vége felé összeverbuválódott hazai undergroundban is azonnal megjelent ez a törésvonal, amely szerint például a Tamás az urbánus, Jenő pedig a népi szárnyat képviselte. Röhej, de a rendszerváltással bekövetkezett szereposztások ezt igazolták. Azt hiszem, bizonyos tekintetben az underground partizán-szigora okán ezek a feszültségek még kínzóbban jelentek meg az említett vendéglátóipari táborhelyeken, mint mondjuk az általam csak egyszer-kétszer megjárt Fészekben, vagy a kulturális lapok szerkesztőségeiben. S mivel én ahol megéreztem a hatalmi törekvéseket, onnan sietve elpucoltam, amiben, ezt is fentebb mintha már mondtam volna, a ’72-es ifjúsági törvény is besegített a ‘táborhelyek’, azaz a kocsmák bezárásával, így én is könnyű szívvel zárkóztam be Ostrom utcai odunkba. Balaskóról azért még valamit, amiért utólag is csodálom őt. Ez már a nyolcvanas években történhetett, valaki meghívott az Egyetemi színpad estjére, ahol történetesen a Jenő József Attila-verseket mondott. És pihenésképpen olykor leült zongorázni. Akkor bizony úgy éreztem, ő lehet az egyetlen olyan ember, aki igazán érti, ismeri JA hangját. Fantasztikus est volt. És ez megismétlődött még egy alkalommal, akkor Pilinszkyt mondott, és azt is szenzációsan csinálta. Ami azért sem mellékes, mert én bizony ha ma belehallgatok egy Latinovits-versmondásba, föláll a szőr a hátamon, mondja a verset bárkitől, ugyanazt az affektálást hallom, a verset leöntve Latinovits-szósszal. És hetven táján, mint annyian mások, én is rajongtam az ő modoráért, ő volt a karizma maga, a kor emblematikus megjelenítője. Evvel szemben ráklikkelek a youtube-on Kállai Ferenc versmondásaira, és ujjong a lelkem, ujjong minden porcikám.

NG: Nem sok van fent vele.

De az a kevés, az csoda! Ady Imádság háború után – Kállai értette meg velem azt a verset. Nem sokkal a halála előtt mondhatta, mintha belőle jött volna a szöveg. Vagy a Párizsban járt az ősz! Borzongatóan telt, színgazdag hang, és a parányi hangsúlyok, a vers testét teszi tapinthatóvá, és ugyanígy kelti életre Juhász Gyula Milyen volt szőkeségét. Szintén neki köszönhetem, hogy felismertem abban az egyszerűnek ható dalban a késő impresszionista színjátékot és a legnaivabb-legtisztább prousti időképzeteket.

Nagyvizitben Marno Jánosnál

NG: Erdéllyel milyen volt a kapcsolatod?

Sajnos, érdemben semmilyen. Egyetlen alkalommal váltottunk szót, egy Lélegzet-est végén (mind a ketten szerepeltünk az esten) odalépett hozzám, és azt mondta: Remek volt a versed, csak az ilyen kifejezéseket jobb volna kerülnöd, mint a rovararcú kurva. Jólesett nagyon a gesztusa, a rovararcú kurvát tényleg nem írtam le többször, viszont több ízben megtapasztaltam, hogy a vers épp azért jön be sokaknak. De, noha nem értettem egyet a kritikájával, imponált nagyon az elismerése. Hogy is ne, amikor bámultam a teoretikus ötletgazdagságát és a magatartását! És az erkölcsi ízlése is lenyűgözött. Nagyszerű ember volt, az írásai alapján is gondolom ezt. Talán nem érzékeltem benne azt az elementaritást, amit a Tamásban és a Balaskóban igen, de ebben az érzetemben talán meginognék ma, ha újra látnám és hallanám őket együtt.

Nagyvizitben Marno Jánosnál

JL: Itt az élettörténetből lehetne még csipegetni, de egy momentumra volnék most kíváncsi: a Nemzeti Színházra, ahol statiszta voltál. Akik ott voltak a Nemzeti Stúdióban, erősen emlékeznek rád. Úgy tűnt, oszlopos tagja vagy.

Csak a megélhetési kényszer vitt oda, de közben tényleg szellemi kapcsolatba kerültem több stúdióssal, akiket megfertőztem a hatvannyolcas gondolatokkal és a színházat illető kritikáimmal, ezért is tették ki a szűrömet pár év múlva.

SzD: De ez egy meglepő választás…

Nekem sem jutott eszembe. És már nem emlékszem, ki ajánlhatta fel, arra emlékszem csak, hogy a barátommal, Szíjártó Csabival kerültünk a Katonába, épp egy Shakespeare előtti angol rémdrámát rendezett a Babarczy, aminek a főszerepét a Kállai játszotta. Úgy emlékszem, a darab gyenge volt, viszont a Kállaival kezdődött, a függöny fölment, és a Kállai hortyogott a színpadi ágyán, és álmában motyogott, de úgy, hogy a Csabival megszakadtunk a röhögéstől az ügyelői pultnál. Terjék Jenőnek hívták az ügyelőt, csodálatosan jó ember volt, csillapított bennünket, miközben ő is el-elnevette magát. Igen, most beugrott a darab címe is: Gyilkosok a ködben. Szóval a Kállai ott kezdte el bennem a karrierjét, talán túlzásnak érzitek, amit mondok: az ő színpadi játékában fedeztem fel először a színészet kiapadhatatlan forrását, a mimikrit, mert ő adta át magát a legteljesebben ennek a képességnek, anélkül, hogy egy pillanatra is elsúlytalanodott volna a játéka. A teljes képlékenység társult nála az abszolút figyelemmel és fegyelemmel, ezért sem élt soha az akkor még szokványos teátrális pátosz eszközeivel. Egyébként attól fogva gyakran statisztáltam nyaranta a Szigeten is, operákban, például a Turandotban vagy a Parasztbecsületben, kora gyermekkori operarajongásom ott éledt újra, azóta is boldogan mártózom meg az operák élvezésében.

NG: De hogy jött össze ez a te személyiségeddel: egy befelé koncentráló, önelemző lény, aki közben…

Sz D: …aki bevallottan nem szeret társaságba járni.

De hát a statisztalét a legbiztosabb, a legtöbb szabadságot biztosító módja az inkognitónak. Különben sem óhajtottam én annak idején Marno János néven szerepelni sehol, az irodalomban sem, az volt a legnagyobb álmom, hogy a barátaimmal – voltunk kábé négyen-öten – közösen csináljunk szövegeket, hangjátékokat, a Csabival temérdek dalszöveget is írtunk, mindet együtt, csak hát azok a szövegek természetesen nemigen kerülhettek előadásra, akkoriban ki állt volna ki ilyen című dallal, hogy “Add kölcsön a zsebkendődet”, vagy ilyen dalszöveg-részletekkel: “Ha kinézek a zöldellő mezőbe, nem tudom, nem kell-e ügyvédet fogadnom” stb. Persze, így szemre azt hihetnéd, politikai vicceknek szántuk ezeket a szövegeket, holott épp ellenkezőleg: inkább még a politikát is bojkottálni kívántuk velük. Na, mindegy, ehhez képest poén, hogy a Nemzetiből a színház karnagya, házi zeneszerzője rúgatott ki, a nem kis tehetségű, stúdiós Papp Laci barátommal együtt.

Nagyvizitben Marno Jánosnál

NG: Túl sok helyről rúgtak téged ki.

Pannonhalma, az esztergomi Ferencesek, a filozófia-felvételi vizsga, a színház... – és valami módon ez azóta is folytatódik, mintha védőangyalom a Lucifer volna.

NG: Nem az volt, hogy az édesapád előre bejelzett, hogy vigyázni kell erre a gyerekre?

Beszéltem volna már erről, hogy rákérdezel? Merthogy valóban a sors tréfája, hogy az apám, akit koncepciós perben ítéltek eredetileg halálra, azután hál’isten a Nagy Imréék amnesztiát hirdettek, szóval ő forszírozta Pannonhalmát, hogy majd ott a papok embert faragnak belőlem, és eszerint akként mutatott be a leendő prefektusomnak, miután a felvételi vizsgán megfeleltem, hogy “Kedves atya, kérem – suttogta a lyukas nyakú apám –, tartsa rajta a szemét ezen a fiún, mert lusta, nem tanul, nem hisz Istenben…” stb. Naná, hogy az atya ettől fogva nem szállt le rólam, és egy általam nem is ismert botrányt, botránykeltést nekem tulajdonított, azaz igazi koncepciós pert indított ellenem. Úgy, hogy én a kiközösítésem két hete alatt, amikor senki sem szólhatott hozzám, valóban olyan bűntudattal kóvályogtam azon a gyönyörű vidéken, aminek a tárgyáról mit sem tudtam. A bűntudatom viszont tényleg megvolt. Jelzem, végül nem kirúgtak, hanem az igazgatóhelyettes atya odakérette anyámat, és azt mondta neki, szeretné, ha a vétlen fiat mégis elvinnék innen, mert a Botond atya tiszteletének árthatna az osztályban a jelenlétem.

NG: De akartál bármikor is tartozni közösséghez? Mert ugye gyerekkorodtól kezdve mintha kívülálló szerepben volnál.

Ez talán az egyik legneuralgikusabb kérdés bennem ma is. Egyfelől végtelenül szerettem volna feloldódni közösségben, fentebb pont erről beszéltem, másfelől irtóztam a tömegmozgalmaktól, az úttörőmozgalomtól, az intézményektől, a hivataloktól, minden olyan szerveződéstől, ami az ember szociális szerepkörét megszabja. Mégis, elég későn ébredtem rá, hogy az attitűdöm eredendően az ambivalencia.

NG: Bentről is, kintről is, innen is, onnan is.

Ezerkilencszáznyolcvan-nyolcvanegyben súlyos pánikbeteg lettem, akkoriban még ez a fogalom eléggé ismeretlen volt, az orvos sógorom révén kerültem be a Klinikára egy velem egyidős belgyógyász-kardiológushoz, aki maszekban pszichoanalízist is csinált. Nos, miután a vizsgálatok azt mutatták, hogy semmi szervi bajom, elkezdődött az analízis, heti három, de minimum két alkalommal. Rengeteget köszönhetek ennek a két és fél évnek, ezért tehát magának a pánikbetegségnek is, hiszen így vált szemlélhetővé számomra az emberi létezés abszurditása, abszurd realitása. És talán nem is csak az emberi létezésé. Minden alkalommal úgy mentem az Ostrom utcából a Keleti pályaudvar melletti házba, hogy közben legalább három fülkéből fel kellett hívnom a doktornőt, hogy rákérdezzek, szerinte élve eljutott-e hozzá, merthogy nincs két normális szívverésem, a vérnyomásom pedig az egekben. És valóban, odaértem, megmérte: mindig nagyon magas volt. Aztán elindult a beszélgetés, és egy óra múlva újabb mérés: kifogástalan érték. Az ambivalencia akkor fogalmazodott meg, és ugyanez időben lehettem szemtanúja egy kutya ellésének: csúszkálnak ki vergődve az anyából a kölykök, és azonnal visszakoznának, ám a visszaút többszörösen is zárva előttük. Illetve mögöttük. És így tévedtek rá az emlőre, ott néztem és ámultam, mintha a telefonhívásaimat látnám parafrazeálva, ott kezdtem erősebben pedzeni, hogy a világrajövetel korántsem egyértelmű törekvése a létezőnek, és az itt tartózkodás melletti voksolásunk, részben legalábbis, az újra eltűnéstől való borzadásból ered. Csak az emberek hajlamosak elfojtani a félelmeiket, erre temérdek okuk van, és büszkén affirmálják a létezést, kvázi erkölcsi erényességből is. Az anyánkhoz, ezt saját tapasztalatból mondom, még akkor is ragaszkodunk, még akkor sem tudunk leválni róla, amikor ő már rég halott. És vajon ez a ragaszkodás nem implikálja-e magában a nemlétbe való visszakívánkozásunkat, a semmiségünkbe (és semmisségünkbe) – amitől ugyanakkor iszonyodunk is. Említettem már, hogy nincsenek kedvenc tárgyaim. Hogy nem vagyok fetisiszta. Pedig ez sem igaz így. Mert ha a mindenkori szerelmem valamely tárgyát, vagy akár az ő gyermekkori helyszíneit és hasonlókat látok, az azonnal az otthonommá, a tulajdon gyermekkorom élményévé válik, az önfeledt életöröm kulcsává. De micsoda paradoxon ez is, ugye, hogy a saját anyánktól valami nyugtalanság el is taszigál, ki a világ ismeretlenebb helyei, veszedelmei vagy ígéretei felé – ez az a csápolás, aminek a tömeghisztériás változatát a giga-rockkoncerteken tapasztalhatni. Nálunk otthon, Piliscsabán, mindig nyitva volt az ajtó, szerintem az egyetlen család voltunk, ahol bárki idegent is örömmel láttunk. Vártuk, hogy az idegen jöjjön. Talán azért is, mert szaturálódtunk egymással, önmagunkkal? Rendkívül bonyolult affinitások és fóbiák vegyülnek bennünk minduntalan, ezért érzem röhejnek, hogy a xenofóbia vagy az ellenkezője politikai jelentést, jelentőséget kap, ahelyett, hogy pszichogazdasági jelenségekként kezelnénk és értenénk őket.

Nagyvizitben Marno Jánosnál

SzD: Mint a homofóbia.

Igen, abban is az abszolút ambivalencia. Bennem ugyan soha nem manifesztálódott a homoszexuális hajlam, de utólag be kell látnom, hogy a sokat emlegetett ősbarátommal, a Szíjártó Csabival nem véletlenül vagy modorosságból nem fogtunk soha kezet vagy kerültük egymás fizikai érintését – miközben sülve-főve együtt voltunk, hol ő nálunk, hol én őnáluk, kamaszkori szerelmek szorultak ki a barátságunk préséből. Ebben persze benne lehet az eredeti szimbiózis utáni sóvárgás is, hogy én évtizedekig vonakodtam a Csabi nélkül szerepelni költőként, és még azután is sokáig éreztem úgy, hogy az ő szájaíze szerint iparkodom írni. Ez juttathatott arra a képi gondolatra is, hogy az individuum, az ember, mondjuk a teljes élettartamának az egynegyedében-egyharmadában tekinthető háromdimenziós önálló entitásnak, amikor kvázi önazonos, mert előtte még a közösségének a domborzatából kitüremkedő dombormű sokáig, még egyáltalán nem jött le a falvédőről, majd egyszercsak leválik-lehámlik onnan, jó sebzetten, gondolok itt a '81-es pánikéveimre is, és akkor tizenöt-húsz évig mintha a saját lábán ténferegne a térben, majd öregedvén elevenen fosszilizálódik, átjáróházává válik az időjárási frontoknak, és lassanként visszakozik az immár nem annyira dombor-, mint inkább homor(ú)műbe. Azaz mintha az idő maga öltene testet és arculatot, kiben-kiben különbözőt, és toligálná ezeket a maszkjait keresztül a téren, a térben, míg vége nem szakad egy-egy ilyen keresztültoloncolásnak. Ambivalenciám eszerint nem is belőlem, pláne nem a személyiségemből adódik, hanem belőle vagyok én – és mint nem-én is. Csapongok a centrifugális és a centripetális pörgések között, jobban mondva csapódom egyikből a másikba, és hátha ez is készteti a mai fiatalokat az adrenalin-partykra, a konditermes termetformázásra, a technóra. Sőt, alighanem ez motiválja részben a slammereket is – fenntartani egy fordulatszámot, nehogy beroskadjunk.

NG: Nekem egy zenész mesélte, hogy a legsikeresebb zenék, amikre milliók őrjöngenek, a legelemibb testritmusokra játszanak rá. A szívritmus az alapjuk.

Mint megszállott vérnyomásmérő, kitapasztaltam, hogy viszonylag akkor tűrhető lennem, ha a pulzusszámom nem megy nagyon a hatvan per perc fölé. Hanem erről eszembe jut a blues, a hatvanas években karrierjét élő rock alapzata, és a minap látott film, amiben egy kis lemezkiadó misszióját rekonstruálták, a néger blues felfedezését és hódítását Amerikában, főszerepet adva egy eleddig számomra nem ismert énekesnőnek, az Etta Jamesnek, akit a filmben a techno tudtommal legújabb sztárja, Beyonce alakít. Utánanéztem a sokszáz-milliós nézettségű klipjeinek – borzalmasak nekem mind. És ahogy a filmben előad két Etta James-számot, természetesen tömény blues mind a kettő, szóval az nekem a földi Paradicsom gyönyörűségét idézi meg. Megnéztem-hallgattam már vagy ötvenszer, és nem bírom megunni, ujjongok tőle, olyan, mint amikor egy épp újrafelfedezett József Attila-verset olvasnék, amivel nem tudok betelni, bizony, ez a kibernetizált, hülyére dizájnolt csaj az Etta James szerepében zseniálissá válik. Javaslom, nézzétek meg a két dalt a youtube-on.

Nagyvizitben Marno Jánosnál

JL: Amikről beszéltél, abba az irányba visz – ezt mindenképpen meg akartam pendíteni –, hogy ez az észjárás, ami rád jellemző, ezek az algoritmusok, ezek keresése, tehát a szellemi alkatod mindig megóvott vagy távol tartott téged azoktól a nagyon erős, mondjuk a 60-as, 70-es években meghatározó újbalos vagy neomarxista áramlatoktól, amelyek azért itt a szubkultúrában nagyon sok szempontból megírták azt a történetet, amire ha visszatekintünk szellemtörténetileg vagy filozófiatörténetileg, akkor az egy releváns ágazat vagy sodrás volt. Ebben te sosem voltál érintett? Sosem kapott el?

Érdekes, hogy ennyire ilyen következtetésre jutsz a válaszaimból, én természetesen nem láthatom ugyanígy magam, már említettem, hogy énképeim köszönő viszonyban sincsenek egymással. Mit is köszönhetnének egymásnak. Hogy folyvást kiábrándulnak a másikból, és ekképp magukból még inkább? Vagy innen is származhat nálam a kiábrándulás mint gyönyörérzet? Nem, ellenben az valószínű, hogy a beszélgetésünk elején említett kora gyermekkori trauma, ami egyszer s mindenkorra meggyűlöltette velem a politikát és az intézményi hatalmat, és nem kevésbé az átlagember szervilis viszonyulását ehhez az intézményiséghez, mert a túlélési ösztöne ezt diktálja, szóval mindez együttesen valóban hamar elfordított a '68-as neobalosságoktól is, például a John Lennon és a beatzene akkor kezdett leértékelődni bennem, amikor manifeszt politikai üzenetekkel rukkolt elő. Nemcsak ő, hetvenre már elöntötte a beat-rock zenét is a politikai progresszivitás, Odalett a '61-'63-as zsigeri felszabadultság, ami a korai angol bandákból áradt, egyszeriben küldetéstudatuk támadt a fiúknak és lányoknak, ez ellaposította számomra a zenéjüket is. De ha – ismét – Petrire gondolok, tőle most sem rossz politikai verset olvasnom, neki ez egzisztenciális anyaga, élményanyaga, ez a startköve. Ahogy Tandori viszont igen korán eldöntötte, hogy az univerzumából kizár minden politikumot, maradhatnak a játékmacik és a verebek – és az ebből kitermelt – szerintem – világköltészeti remekművek tömege. A viszonyulásomat eléggé akcidentálisnak és csak látszólag következetesnek gondolom, hiszen lehetnék bárki más, nota bene, még a sárga hajú Trumpli is, vagy a démonikus tanácsadó Habony, hogy csak két, bennem félelmet keltő alakot mondjak. Maya fátyla. A Petri Mayájáé.

JL: Trump.

Ő vagy Orbán Viktor, Sztálin, Hitler, vagy egy iszlám harcos, öngyilkos merénylő, bárki, francia írósztár, aki prófétának bizonyul, tök mindegy. Komolyan gondolom, hogy senki, de tényleg senki nem önszántából az, ami, aki. Imádom a József Attila egész életművét, időnként elbőgöm magam a verseit olvasva, de nem gondolom, hogy ez az ő érdeme. Persze, hogy boldoggá tett, amikor Amerika Obamát választotta meg elnöknek, már csak a Dávid miatt is örültem neki, hogy olyan országban tanulhat és dolgozhat, ahol egy ennyire vonzó fazon vezeti az egész konglomerátumot, no de hányan őrjöngtek az örömtől Németországban, amikor Hitler megnyerte a választásokat? Köztudott, hogy Gertrude Stein rajongott érte, Béke-Nobel díjra érdemesítette volna. Heidegger, a mi Szabó Lőrincünk és még hány intellektuel a megváltót látta benne – nem folytatom. Vagy mára virradóan olvastam egy Szőcs Géza-verset a neten – borzalmas volt! Amikor a Mozgó Világ révén az első kötete a kezembe került, ritka tehetséget éreztem benne. Azóta viszont csak szörnyűségeket írt. Szerintem. Üzletet, karriert csinált az üldöztetéséből, és ez az árulása most már fogságba vetette őt, a saját hazugságának a fogságába. Sajnos, ez a közhely eléggé igaznak bizonyul: a hazugság fogságba ejti az embert. Valószínűleg én is sok hazugságom zsarnoki felügyelete alatt iparkodom szabadon gondolkodni.

JL: A sirálybőr cipő? Az volt az ő első kötete, úgy emlékszem.

Lehet, nem emlékszem rá, csak arra, hogy egyik-másik darabja lenyűgözött. De kár is beszélni róla többet. Szerencsétlen lakáj lett belőle, nem tehet róla.

Nagyvizitben Marno Jánosnál

JL: Térjünk itt kicsit vissza a költői út elágazásaira. Hogyha az elmúlt tíz év versesköteteit nézem, a Nárcisz készül tíz évvel ezelőtti, 2007-es (innen számítom a tíz évet). Erre kérdeznék erősen. Merthogy az volt az érzésem, és nyilván nem én pendítem meg ezt először, hogy ennél a kötetnél történik meg – nem először a pályád során – egy jelentős elmozdulás. Az az érzésem, onnantól kezdve a vers magja sokkal sűrítettebben, préseltebben, koncentráltabban jelenik meg. A filozófiában ezeket apóriáknak hívják, nagyon sűrű ellentmondásos anyagok. Ezeknek az egyre intenzívebb, ugyanakkor nagyon komoly formafegyelembe préselt vagy ebben a formában desztillált anyagát lelem meg. Tehát a tapasztaltnak, a létezésnek, ha úgy tetszik, az ellentmondása még élesebben, erőteljesebben van jelen, a játékosságot ugyanakkor nem elhagyva, sőt, sokkal lucidusabban, könnyedebben.

Köszönöm, most pirulok…

JL: Ez is egy ellentmondás, hogy sokkal sűrűbbnek látom, ugyanakkor…

Nem volna szerencsés megint a peripatetikus sétákkal kérkednem. De ha egyszer a Nárcisz készül, konkrétan az a pár soros kis versike is, ami a kötet címadója lett, konkrétan a kertben szólalt meg a fejemben. A pongyola nővel, meg a mérnöki figyelmű Nárcisszal, és már ott éjszaka éreztem, hogy olyan mélységű humorra talált az agyam, ami egyhamar nem fog kiapadni. De akkor ez már a sokadik ajándék-darab volt, csak a Nárcisz figurája adódott nóvumként. És pokoli evidensen. Amúgy a Kalligram akkori rovatvezetőjének, a Csehynek is köszönhetem a Nárciszokat, ő kért tőlem akkor egy reprezentatív blokkra való versanyagot a lapnak.

JL: Ezt megelőzőleg, ennek a verseskötetnek az elkészültét megelőzően te elakadásban voltál?

Igen is, nem is. Bambergben lettem két kötettel kész, a Daidallal és a Fénytervezővel, és nagyjából mind a két könyvet érdekesnek gondoltam. És akkor az ÉS-ben Margócsy megírta, hogy mennyire rokonszenves neki az én figurám, csak egy szót sem ért a verseimből, például mindjárt a Daidal című versből – amitől meghűlt bennem a vér. Nem tudtam elhinni neki, hogy ha elolvasta a verset, akkor nem esett le azonnal, hogy ez egy parafrázis a Daidalosz-Ikarosz szárnyalásra, hiszen így indul a vers: “Hangyatéboly. És szárnyad nő…” stb. Most sem hiszem el, hogy egy oldott és figyelmes diszpozícióban lévő szakolvasó ne lássa meg tüstént ebben a Daidalosz figuráját, hiszen a vers kezdőmondatában még a labirintus is benne van. Érthetően mondom?

JL: Hogyne, persze.

Megsértődtem, aztán épp ez a sértettség vetethette el velem a Nárciszban a sulykot. Hogy legyek még radikálisabb – de a hülyéskedésben is. Hiszen a Margócsy kelletlenkedésének nyilván nemcsak egy rosszindulat volt az oka, hanem valami markánsabb, talán elvetemültebb húzást kért számon rajtam. Amit szerintem az első kötetemben “beígértem’, az ottani, eléggé elvetemült sajátszerűen zárt formáimmal, amelyek majdnem minden lehetséges referencialitást kivetettek magukból. Bevallom, ma is erősnek érzem őket, csak érzem a tarthatatlanságukat is, amennyiben ők maguk nem élnek a ‘horderejükkel’. Ígéretes szerkezetek, baromi koherensek, de mintha nem volnának kiengedve a forgalomba. Mintha arra dolgoztam volna ki őket, hogy ne egzisztálhassanak. Majd az ezt követő kötetekben hol ezt az elsőt ismételtem-folytattam, hol megpróbáltam belépni a forgalomba, de nagyon ritkán vagy sosem a kellő eréllyel – dehát ez az az időszakom, amikor a pánik és az intim kríziseim erősen elvonták a figyelmemet a költészetről. Istenigazában a negyvenes éveim vége felé tért vissza igazán az íráskedvem, jó későn, no de az első kötetem is mennyire későn jött ki. A rendszerváltással egyidejűleg relatíve eléggé erős támogatásokban részesültem, miközben belsőleg elgyámoltalanodtam – ha ’92-ben nem vesz gondjaiba az Enigmát alapító Markója Csilla, meglehet, egypár év alatt elevenen bomlásnak indultam volna. Mit volna! Indultam is! És most is indulóban vagyok. Abban az évtizedben sűrűsödtek meg a Tandori-telefonozások is, a Soros-kurátorkodás, nagy krízisek forrása, egy elcseszett, javarészt modoros prózakötet, szóval a legjobbkor ért Konrád György invitálása a bambergi ösztöndíjra, életemben először kerülhettem huzamosabb időre ki a magyar befőttből. Lajos, te jól tudsz németül, én nem, de bizonyára te is megtapasztaltad, hogy idegen országban az ember reflexszerűen érzékenyebbé válik az anyanyelvére, az idegen nyelvi közeg fölfedi előttem az anyanyelv újabb és újabb tárnáit. A többi ösztöndíjassal is élmény volt találkozgatnom, Csaplás Vilivel, Sáry Józsival élveztem az együttléteket, Birkás Ákos pedig megidézte nekem a Szentjóbyt is, a hasonlóan reguláris és kegyetlen és kegyetlenül erős humorával. Zseniális ember, egy alkalommal vagy tíz órát meneteltünk gyalog a Bamberg környéki gyönyörű tájban. És a két német zeneszerző fiú, nagyon megszerettem őket – de az igazi mámor a magány volt ott is. Hazatérni rossz volt, nyomasztó élmény, TD telefonjai is egyre keserűbbek, nem is tudom már, talán az iraki háború idejében közölte velem telefonban, hogy már csak képeslap vagyok a számára – szörnyű volt ebből megértenem, hogy azt veti a szememre, többé a lényem, az iránta érzett rajongásom sem inspirálja őt semmire, érzelmileg kifújt, és ő is magára maradt, én is. Ekkor azonban már megvolt a Gesztenyéskert, a MCs és a magányosság is – és Nárcisz már lassan készülődött. 

Nagyvizitben Marno Jánosnál

JL: Az milyen ambivalens érzésekkel tölt el – prejudikálok –, hogy a te költőjelenléted – mert a szűk irodalomtörténeti szekvenciában, amiben mozgunk, ebben az öt-hat vagy tíz évben, amit itt jeleztünk –, a szereped, ha úgy tetszik, súlypontot váltott abban az értelemben, hogy nagyon komoly, érdeklődő és eleven bizonyos fiatal költőkkel a viszonyod, vagy ők bevontak, sokat hivatkoznak rád, sokszor explikálják a hozzád való viszonyukat és a te költészeted jelentőségét. Ez mennyire ejt zavarba, milyen mozgalmakat generál, és milyen ezeknek a játszmáknak, történéseknek a finomszerkezete?

Eléggé kényelmetlen kérdés, nyilván azért tetted fel. Gondolom, azért is találtam rá kétezer után a Nárciszra, mert akkor vettem csak észre, mennyire kéznél van. Épp az egoisztikus reflexek tárgyiasításának köszönhetően támadt a séták időtartamára kellő distanciám a lényem, a lényegi tudatom és az énem, az éntudatom között. És tényleg véletlenül pont ezekben az években ismerkedtem össze több fiatal íróval, költővel, páran levélben kerestek meg, azonkívül a szigligeti írótáborban, ahol akkor épp a Gabi is szervezte emlékezetem szerint a tábort. Marha nagy mázlim volt akkor a fiatalokkal, mert mindegyikük nagyon tehetséges volt, kéjes örömömet leltem a társaságukban, az írásaik megbeszélésében, elemzésében, és ez a nyári tábor után még – ha ritkán is, de – folytatódott az egyik srác lakásán. Ott még többen csatlakoztak az időközben Telep csoportnak elnevezett közösséghez. Ahogy beszélek erről, megint az jut az eszembe, hogy minden a véletlen műve. Hogy az örömömben mennyi szerep jutott a hiúságom óhajának, mennyi közvetlenül az ő megnyilvánulásaiknak, luciditásuknak és újdonat hangjuknak, azt nem tudom megítélni. De nem is különválasztható források ezek, az ember örül annak, akitől ő maga is megelevenül, ez a szerelem varázslata is, nem? Többük munkáit azóta is olvasom és élvezem, és sajnálom, hogy a szakmai professzionalizálódás ez esetben is különsodorja egymástól őket, meg tőlem is, és hogy nem jut idő, alkalom a felszabadultabb beszélgetésekre. Szerencsére idén is meghívtak a Pázmányra tanítani, ott megint találkoztam néhány nagyon erős tehetséggel.

Nagyvizitben Marno Jánosnál

JL: Mit tanítasz ott?

Tavaly világirodalmat, a huszadik század szerintem legfontosabb költőit, plusz kreatív írást, idén a magyar huszadik századi lírát és megint a kreatív írást is. Tavaly sokan már mesterképzésnél tartottak, velük ezért könnyű dolgom volt, idén azonban elsősökkel kezdtem, ővelük már nehezebben indultak az órák, ám ez óráról órára inenzívebb lett, sok diáktól kaptam remek dolgozatot. Persze sok szomorú meglepetés is ért, például hogy a nekem kedvesebb versek néha egyáltalán nem szólították meg őket, ám ez is izgalmasra fordult, amikor közösen kezdtük pedzegetni az olvasati feltételeink különbözőségét. Mondok egy példát: Adytól a Párisban járt az őszt vagy Az eltévedt lovast kapásból levették, ám a szerintem legüdébb, legfrissebb hangú Elszállnak a lepkék című, majdhogynem avantgárd vers egyáltalán nem érintette meg őket. Nem izgultak rá erre a kezdésre: Már nincs az égen festék, már nincs a napnak friss ina, gyalogolnak az esték. Pedig ez szerintem fantasztikus hang.

NG: Hmm, ez tényleg egészen meglepő.

Ugye?! Ugye?! Sokszor még nincs hat óra – ez is micsoda megszólalás, örömömben mindig felnevetek, ha véletlenül elkezdem mondani magamban. Pedig rettenetesen tudom sok publicista versét unni, esetenként utálni is. Ez azonban, hogy néha még nincs hat óra, ez a legönkéntelenebb, felfakadó humor. Miközben a vers témája a színtiszta elégikum. Tűnnek tőlünk a lepkék. Teljesül az elmúlás bánata, és a bánat hangjában rejlő humor is felfakadhat. Hihetetlenül üde vers. És ők pont ezt nem hallották meg. Tanulságos eset nekem. Legutóbb azonban a Téli éjszakát vettük, arra rányíltak, egyáltalán, József Attila azonnal hat náluk is. Előtte Kosztolányi slágerversét, a Hajnali részegséget elemeztük, ott teljesen külön táborokra oszlottak, szerencsére mégsem soroltak be a kanonikus értelmezésbe és értékelésbe, vagyis akadtak néhányan, akik fintorogtak a vers himnikus felívelésétől, a Háború és békét idéző égi bálozástól, az egész vers roppantul virtuóz pátoszától. Voltak többen, akik viszont nagyon is díjazták ezt a himnuszt. A tehetségek éppúgy felbukkannak ezeken az irodalomórákon, mint a kreatív írás foglalkozásokon, sőt, némely elemző dolgozat merítésében, stílusában, értelmezési játékban felülmúlja sok kreatív írásmű színvonalát. Borzasztóan élvezem a tehetség sokféleségét is náluk, jó ilyenkor megszabadulnom magamtól. Persze, annak külön megörültem, amikor páran olyan elemzését adták a Hajnali részegségnek, amiben abszolút hallással elkülönítették egymástól a vers nagyerejű, szociografikus és vallomásos részét, a gyermekkort megidéző égi jelenetezéstől, kvázi látomástól, ami sokat elárul Kosztolányi letapadásairól. Mert az nem látomás, az egy virtuóz mester önhergelő ujjongása, már-már megelőlegezi a mai tévécsatornák fény- és színorgiázását.

JL: Igen, Hollywood.

NG: De ez egy látomás.

JL: Igen, de közhelyes.

Azt vidáman hallgatom benne, hogy “kiabálnak”, "kiabáltam”, ráadásul a bálra rímelve, bevallom, az ilyen kosztolányizások engem is magukkal ragadnak, viszont az egész versben, és szerintem a többi munkájában is, rengeteg a jóízlésben, választékosságban és érzelmességben tetszelgő mozdulat, dramaturgia, hatásvadászat. Annál érdekesebb, izgalmasabb az, hogy József Attila hogyan helyezi Kosztolányi gyámsága alá magát sokszor a versei témáját, felütését, motívumait illetően, és írja meg így az elementáris Kosztolányit is. Gondoljatok akár a Thomas Mann üdvözlésére, amiben még az is Kosztolányi-hangon szól, hogy "Most temettük el szegény Kosztolányit". És hát tényleg nem lehet nem szeretni Kosztolányit.

JL: Na, akkor ezeket tanítod most, klassz. És hány gyerek van ilyenkor veled szemben?

Most elég sok, kicsivel több az optimálisnál. A kreatív órára viszont maximum a háromnegyede jár, de már legalább négy csuda tehetséget fedeztem fel köztük. Négyet! Gondoljátok meg, hogy ez mit jelenthetne országos méretben statisztikailag.

JL: Azt, hogy akkor bajban lennénk!

NG: Engem még nem hagy nyugodni a légszomj, amit említettél. Az egyik interjúban mondod, hogy volt egy születési rendellenességként fölfogott rekeszizomsérv, ami légzési nehézségeket okozott. Aztán jött a pánikbetegség…

Engem még jobban! És szüntelenül. Hipotézisem szerint már kamaszkoromban felütötte bennem a fejét, nem asztma, nem is tbc., hanem valami pszichés vagy enzimprombléma a tüdő spontán működésében. Hogy már akkor nem tudtam teljesen kilélegezni.

NG: Gondolom, vannak elméleteid azzal kapcsolatban, hogyan függ össze a testi működésünk egy költemény szerkezetével, ritmikájával. Nyilván elemzed magad, láthatóvá válik, hasznosul, beépül valamilyen módon egy erős fizikális tapasztalat, állapot, például a légzési nehézség, a versbe?

Viszonylag sokat emlegetem, azt mégsem tudom megállapítani, hogy a versmondataimban ez hogyan érvényesül. Biztosan képtelen volnék megírni egy Ginsberg-féle Üvöltést, és könnyen lehet, hogy már a tizenkétsorosokat, majd később a marnószonetteket is ezért találtam meg, mert azokat kevés lélegzettel sikerült sokszor egy ülésben megírnom, tehát igazad lehet abban, hogy pl. a versek komprimáltságát is ez befolyásolhatta, -hatja. Erről azonban megint JA jut eszembe, nem emlékszem a vers címére, csak arra, hogy egy festményre írta, amin egy fiú kavicsot dobál a vízre, kavicsot ugráltat a víztükrön, és a gyönyörű az benne, hogy még mielőtt elhajíttatná a fiúval a kavicsot, a vers ritmusa már a kavics pattogását jövendöli meg.

 

 Az interjú első része ITT olvasható.

Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.