Marno János: Nárcisz készül
A P’Art Könyvek ajánlata
Marno János
Nárcisz készül
(versek)
P'Art Könyvek, 2007.
152 oldal, 1.470 Ft
ISBN 978-963-86735-9-6
- 2007. október 24.
Nárcisz kész van? Nem, Nárcisz továbbra is mintha készülődnék, elő-előkéredzkedik a váratlan, jobbára váratlan pillanatokban, mert hívásokra kevésbé. Így tette ezt már az első alkalommal is, jött kéretlenül, maga kéredzkedett naponta, nem, annál rendszertelenebbül, cáfolva még a maga sugallta rendszereket is, valamint a pongyolaságnak is ellenszegülve. Elsőre legalábbis. Azután egy nap, úgy másfél esztendeje cirka, felégette maga mögött a talajt. Mentettem volna épp egy újabb jelentkezését, amikor baljós karistolással lefagyott a rendszer, s mint hamar kiderült, az egész úgynevezett kemény-memória odalett. Visszabányászhatatlanul. A sokfelé publikált részletek, fűzérek, külön darabok, rendetlenségem okán, szintén elérhetetlenek. Hadd mondjak hát köszönetet mindenekelőtt Greskovics Klárának, levelező társnémnak, aki néhány nap alatt felkutatta s összegyűjtötte Nárciszaimat a szétszóratásból. Az elhulltakba persze már ő sem lehellhetett új életet. Gesztusával azonban belém igen, ahhoz, hogy ne menjen el egészen mégse a kedvem suicid Nárciszomtól, s kész legyek lejegyezni feltámadásait is. Kísértetjárásait esetenként. Köszönet ezért a vajákos mérnök asszonynak.
És köszönet Markója Csillának. Mert számos Nárcisz-virágzásnak ő a felbujtója és kertészi utógondozója is, ő szerkesztette áttekinthető rendbe ezt a jelen préselmény-anyagot is, azaz aszalásuk és remélhető illatmegőrzésük is az ő szagértelmét dicséri. Tréfát nem túlságosan félretolva: szakértelmét. Ezenfelül hibákat javított ki, szerzői ballépéseket korrigált, egyszóval végezte mindazt, amire én mint Nárcisz útszéli vendégfogadósa alkalmatlan voltam s volnék. Köszönet néki.
S végül a tulajdon leányomnak is köszönet, Katicának, aki kérésemre ezt a vidám féltranszparens-féltranszcendens koporsóborítást hozta össze Nárcisznak, a kukucskálóval – mintha, (be)leszámítva a tükör-által-lépéseket, sose halnánk meg. Mintha csak megtérnénk a végén. Megtérülnénk.
Marno János
Versek a kötetből:
Nárcisz készül
A nő mint a pongyola végzet,
míg Nárcisz a tények tükrében
vizsgálja magát. Méretkezik.
Megmerítkezik, úgymond, a tulajdon
arcában, mely arc éppenséggel
nem mond neki semmit. Pedig
ő értelmet adna mondatának,
ez kétségbe nem vonható, a kétség ott
merül fel, ahol Nárciszt a vonások
összekuszálják és elnyelik.
A valóság
olyan, mint egy sárgarépa. Tovább
megyek: mint egy sárgaréparigó.
Amennyiben legalábbis az örökké-
valóságról, és nem erről a szarról,
amit bélsár gyanánt ürítünk magunkból éppen,
van szó, s amely utóbbit valóságos
megváltásnak tekintünk - ha valóban
hihetünk, visszavetvén, a tekintetünknek.
Majd összebújván a váltás fehérnéppel
együtt szállunk alá a piszkítótűzre,
megvallván ezt-azt, s a hajnalpírt űzve -
amire fütyülünk halálunk óráján, ámen.
A vers titka
Eszi a szú a szunnyadó percet.
Nővére alszik. A képen négy vagy
öt éves, fejét leszegve kandít
a nyíló lencsébe, a hátlapon
a fényképész neve: Helmuth. H mint
hal; Hedvig. Haladék nélkül semmink
se volna. Másfelől pont az idő
mintha nem éppen neki kedvezne.
Bár másnak sincs hasznára, ha edzve
nézzük. Acélos szemmel, mint ha fényt
törünk, vagy felbukó palack nyakát,
amibe szellemünk beleszorult.
Nézi csak, nézi, és beleborzong.
Nővére fél, úgyszólván felnőtt, és
nem éri be magát többé soha;
csupán meghízik némelykor, itt a
nyoma; szégyelli. Verseket bújva
nyugszik (a versnek sincs különb titka),
majd mondja fejből egy kádban végig,
s a húga utána, hűcske Hedvig.
Azután semmi. A víz lefolyik,
a tartály kilyukad, évek múlva
eszmélnek egymásra egy sugárzó
alagútban, s még sincs szó halálról.
Azt csak a zöld árasztja magából,
mögöttük a képen. Halászbástya,
1951 nyarán.
(A feljegyzés nem Helmuth írása.)
Hárman. Mit kezdhetnek ott egymással.
Koromszakadtáig
változat egy kései Csokonai-sorra,
valamint Tandori "lecombozódás"-ára
Hajdan dorongok, vasak etc. és Erő.
Hanyadszor másolod, mire más vesz elő,
kis e-vel, egy másfajta erő, ha nem
az ellenkezője éppen. Vérmező,
májusi combjárat, kora éjjel,
lomboktól fedve, mivelhogy sápadtnak
hatnál a dermeteg viaszfényben.
Közel vagy, a közepét elvéted
mégis minduntalan. Lihegsz. Húzd ki
magad, amennyire ez emberileg
egyáltalán lehetséges még a te
korodban a mai világban. A szív
is ész után kiált, mielőtt (értelem-
szerűen) megszakadna. S amint egy
árny (szuszogva) kiválik néked a bokros
lombozatból, ajka közt parazsat lóbál,
és úgy szólít meg (ahogy mondani szokás),
foghegyről. Körmöd a zsebedbe bele-
akad, túl a felén, a negyedik kört
róttad, és ott kattog benned, hogy múlik-e
rajtad, ha magasabb kort érsz meg, mind egyre
magasabbat, aggódva ezért vagy amazért,
míg a választék gyarapszik, s aztán egy nap
megszólít ismét az árny, és visszahőköl.
Áll a bál
In memoriam K. D.
„Ami eldőlt, az áll.” Szabó Lőrinc
„Ami eldőlt, az nem áll.” Tandori Dezső
Az égbe bál van.
Mindenesetre bál van.
Egysoros
Van egy rossz hírem, jó lesz, ha meghallgatod.
Változat J.A.-sorra
És aggódom, hogy öregszem.
Möbius-érme
Beckett emlékére
Az egyik szemem sír,
a másik meg gödör.
Utóhang
Két dudás egy csárdában:
az maga a pokol.
Térdig Aranyban
“De nyújtanók a percet, míg vetetlen
a szörnyü csont, ha rajta mindenünk."
(Arany János: Magányban)
Mit intézel. Alva haladsz át
az Alkotáson, az úttest nyákos,
nem szólsz magadhoz, a haragot
őszintébbnek tartod. És célra-
vezetőbbnek. (Hívén, hogy célod
ismer téged.) Ősz van, éjszaka, egy,
de mégsem ezért. Arannyal
tápláltad egész álló nap az elméd,
fél lábbal fenn a konyhaszéken, mely
borulékony, mint az ég. Esendő.
Mint egy (fél) térd. És itt sem állhatsz meg
a hasonlattal, ha lendület visz, ha félsz,
leszámolhatnék magaddal mint mással,
vagy akár egy nagy ismeretlen kényszer,
melynek amúgy nem szívesen engedsz,
hisz tartalmával (ld. ég) az is csak
egy „poshadt fazék”.* S hát persze, feszélyez,
hogy ars poétikád csaknem ez; szó
sincs eszméletvesztésről (benne),
haladsz a tudatod nem túl fényes
világánál alva, s elhagyva a Márvány-
hidat (melyhez visszatérsz még alább),
s dúdolván magadban, Arannyal át-
itatva (mint elbeszélted fentebb). Némán.
Kihalt az utca, ahogy mondani szokás,
s mint mások szokásának a rabja,
némely körülményt szinte elismételsz.
Mintha örömet szereznél vele. Ahogy
a költészet előírja ezt. Sziszegsz.
Mint egy földalatti árok, ér, mely ál-
mában magához tér és fölkel, ám
valami nem stimmel, hajlítgatja térdét,
fájdalmához mégsem társul részvét,
szédül csupán, szidván, amit észlel,
s vigyázattal, magába ne essen.
Mert teste mélyebb, mint egy fazék.**
Tartalmát tekintve meg egyenesen
kimeríthetetlen. Ember nem alkothat
képet róla…*** Volnál csak tiszta hasonlat,
mint a víz, a szél vagy a nap, előtte
felhőtakaró, könnyű pléd vagy súlyosabb
égkőboltozat, csak ebből ne volnál leginkább;
ebből, amit föld néven emleget a világ.
S az éghez képest főleg! Fejre állsz
a gondolatra tőle.**** Fejed fő
az Alkotás levében, lábad alá-
merülve az égbe – felejted a járást.
Ott fenn, a hígban,***** nincs is hova tovább,
térded nyílik, kibomlik a kóranyagú
virág, lótuszban fülelsz, tűrve illatát,
mely nehéz és úgy szúr, mint a gyanú;
párája talán a húgynak, mely a pár-
nádba ivódva huzatán foltot hagy,
amilyet egykor egy festőnél láttál.
Vén volt és nő. Holland sapkát viselt,
fejéhez nőve már, az ura tisztviselő
régen a vasútnál;****** s a folt épp az ő
fejére ütött,******* a férj arcára, mely
oly lágyan omlott a lámpafényben ön-
magába, útjára bocsátva a bút
s a derűt. Ültél egypár órát náluk
a barátoddal, ki szintén a vasút
mellett nőtt fel.******** Most utána vagy, éjjel,
ellenségek között (ld. egészen fönt),
s a reményben, ha egyet elintézel,
a többitől is mentesül a föld.
Nyomban. Aranyban mérve az időt,
itt, a Márvány-híd s az Alkotás között,
mert ezen túl nem enged a járvány,
mely térdedből az orrodba költözött.
Oda a porcod. Köpdösheted;*********
ami az idővel elkoptattatott:*********
Aranyt azért még egyszer felütöd,
reggel, mint egy átműtött dél után –
meg nem mondja, hogy mennyit aludtál,
senki. Ott kezded megint, a Magányban-
ban, hol a halasztást esdi az ember,***********
mielőtt eldől, hogy vesztével mit nyer
a mérleg. Mert mindene mégis a nyelv,
mely folyvást az egyensúly mérlegét
(k)ölti benne (a testében), s az ég
tudja tovább.
----------------------
* Ld. Aranynál is a lábjegyzetet a
Vojtina ars poétikája alatt.
Olla potrida. A. J.
** Mélyebb talán még az álomnál is. Mit tudhat erről fent az ember.
*** “…Istent pedig nem izgatja,
mióta kivágta őt, hírével, a sár-
ga porba. Amelyből, ettől fogva
(vagy ennél fogva) ön-
erőből, maga által vétetik; mélyén
tudva, hogy művelete képtelenség.
Kihullik tőle a haja. S a feje megég.”
(kivágat a főszövegből)
**** Más szóval: fonalad elszakad, elszakadsz Aranytól, az olvasásnak befellegzik egy percre.
***** Visszatérés Aranyhoz, fejből.
****** Tehát egy korábbi rezsimben, valamelyik kisvárosban, nem itt, az egyvágányú (habár igen kies) településen.
******* Nem a legszerencsésebb szó: ütött; de még furcsábban hatott volna a hajazott, mondjuk, a fejére hajazott.
******** A vasút itt már a költészet metaforája is, nem Arany, hanem József Attila után, egyúttal valóságos helyszín, úgy a megidézett település helyrajzát, mint a vers közvetlenül szóban forgó útvonalát illetően.
********* Fújhatod.
********** : nem fénylik többé, akkor sem, ha arany.
*********** Ld. a mottóban.
Hozzászólás