Marno János: Légy
 

Mintha légy zúgna a torkomban,

mikor átvágva egy ösvényen

a száraz nyálam köpdösöm, majd

tériszonyom támad, a zöldbe

tartva ismét, egy tágas aszfalt-

szigeten. De megemberelem

magam, és már a fűben hűtöm

forró szandáltalpamat; s orrom

is hirtelen benőve gazzal,

szűkösebben jön a levegő,

és ami jön, az is többet öl,

mint amennyit feltámaszt ebből

a kísértetből, ki szárnyalna

égbe, ha volna vele szavam.


Marno János: Óvatosan
 

Óvatosan azzal a léggyel!

Minek ártani reggel már kint

az ablakban, táblákat nyitni

és szárnyakat belepréselni

a kékfoltos anyagba: voltál

még annál is kisebb, és öltek

is disznót a szomszédotokban;

pisilned kellett, úgy visított,

ahogy visítottak a lányok,

mikor pisilni láttak téged

egy fa mögé bújva. S most akkor

öltek is, vagy disznót is öltek?

A lányok guggolva pisiltek

a bokorban, teremtve csöndet. 

Joonatannál minden reggel ugyanazokat a dolgokat csináltam. Minden egyes nap olyan volt, mint a másik, rögtön attól kezdve, hogy megismerkedtem
vele. És minden egyes este. Minden éjjel Joonatan hátát néztem. A kedvemért először magához ölelt, de miután elaludt, mindig odébb gördült, az ágy túlsó peremére, hátat fordított nekem, és sosem ébredtem úgy, hogy vele egy pillanatban nyitottam volna ki a szemem, és így azon kaptam volna magam, hogy egyenesen a szemébe nézek. Sosem történt így, mert ő sosem aludt arccal az én arcomnak.

Joonatannak fürdőkádja volt, és ez nagyban hozzájárult a vonzerejéhez sok más férfival szemben. Órákig fürödtem. Időnként melegebbre cseréltem a vizet, majd folytattam a fürdést. A kádban szabadon bámulhattam a falat, megtehettem, hogy nem csinálok semmit, és nem szólok egy szót sem. Amikor Joonatan nem volt otthon, természetesen a lakás bármely zugában bámulhattam a falat, de amikor ott volt, ez csodálkozást kelthetett volna benne.
    Kezdetben ez gyakran előfordult. De amikor Joonatan már elég sokszor riasztott fel azzal, hogy rákérdezett, miről ábrándozom, gyakran ráadásul néhányszor meg is ismételve a kérdést, sőt, hozzátéve a nevemet, éberré váltam. Talán nem váltam volna azzá, ha azt kérdezi, mire gondolok, de mivel azt kérdezte, miről ábrándozom… Nem ábrándoztam én semmiről. De ha az, hogy a falat bámulom, Joonatan számára ábrándozásnak nézett ki, jobb volt, ha nem látja. Hamar olybá tűnt volna, hogy van valakim. Vagy valami ehhez hasonló.
    Szerencsére kitaláltam a fürdést. Ott nem lephetett meg, mint például a televízió előtt, amikor a műsorról kérdezett valamit. Vagy ha egyfolytában a kanapéról vagy az ágyról bámultam volna a falat, Joonatan azt is furcsállhatta volna. De a fürdés fürdés volt, szépségápolásnak is fel lehetett fogni, és az ilyen dolgokba Joonatan nem avatkozott bele.
    A fürdés jót tett a nők iránti sóvárgásomnak.
    A forró fürdő olyan volt, mint egy nő öle a vágy nélkül. És a víz úgy simogatta a bőrömet, ahogyan egy nő teszi.
    A fürdővíz olyan érzés volt a bőrömnek, mint Kormi csókjai, amikor nagy és nyílt csókokat adott. Olyan érzés volt, mintha azokban ringatóznék. Olyan érzés volt, mintha a kezem Kormi lábai között nyugodna síkosan, süppesztően.

A lábujjaim fehérré és halottá változtak, mert túl sokáig hevertem a vízben. Mintha a vér és a hús elmenekültek volna belőlük, és csak a ráncokat hagyták volna hátra, amiket többé már nem lesznek képesek megtölteni.

Joonatan sosem mondta, hogy szeretne együtt fürdeni velem, és ez jó volt, mert nem tudom, hogyan hárítottam volna finoman el. A fürdőkád lehetett Joonatané, de a fürdések az enyémek voltak.
    Joonatan a reggeleihez illő tusfürdőket szerzett be, amiknek grépfrút- vagy más egészséges reggelindító illatuk volt, és energikus kezdetet ígértek egy energikus naphoz. Színeikben a sárgák élénken, a kékek kobaltkéken virítottak, hatékonyak voltak, és időt és helyet takarítottak meg, mert ugyanazzal a szerrel meg lehetett mosni a hajat és a testet, sőt egyúttal hidratálni is lehetett a bőrt, így a testápoló alkalmazása zuhanyzás után már nem volt olyan elengedhetetlen. Praktikus.
    Joonatan nem fordított időt a mosdószerei kiválasztására, és mindig csak akkor vásárolt újat, amikor a régi már majdnem kifogyott. És egyből ki is dobta a régi flakont. Fürdőkádja peremén nem sorakoztak a hiányos tusfürdők, és nem volt választék.
    Joonatan tusfürdőit nem éjszakai fürdőkádban heverésre szánták, sem közös fürdésekre. Nem arra szánták őket, hogy pótolják az érintést, sem hogy biztonságérzetet adó illatot árasszanak. Nem arra szánták őket, hogy gyertyafénynél használja az ember, sem olyankor, amikor sírhatnékja van.
    Mindig, amikor fürdeni mentem, a törölközők alá vagy mögé rejtettem Joonatan mosdószereit. Mert a reggel nyomai voltak, és nem akartam semmit, ami szorongást kelt, a fürdőm mellé. A fürdésemhez gyengéd emlékeket akartam választani, emlékeket a nevetésről és a vágyról.

Sóvárogtam a közös hálószobatitkok tervezgetése után.
    Sóvárogtam az átázott lepedők után az éjszakában.
    Sóvárogtam az után, amikor a kezében élveztem el.
    Sóvárogtam az után, amilyennek az ujjvégei formáját éreztem a bensőmben és a számban.
    Sóvárogtam az után, ahogy megragadta a kezem, amikor elélveztem, szorosan fogta, ujjait az ujjaim közé fonta, ahogy a gyűrűim nyomokat hagytak a bőrben, mégsem engedte el.
    Sóvárogtam a vágy után.
    Sóvárogtam az után, ahogy a nyelve végighaladt az alsó ajkamon. Hiányzott a nyelve érdes felszíne.
    Sóvárogtam az után a hang után, amit egy nő ad ki, amikor elélvez. És az után, ahogy egy nő elélvez.
    Oly erős volt a sóvárgás. A test emésztő sóvárgása. Ugyanaz a hely, ahonnét Kormi a tenyerébe vonta a szívemet, és ami olyan kézfájdítóan vörös volt, most a sóvárgástól szürke zuzmóvá változott. És a sóvárgásom nem hagyott nyugtot nekem, pedig megtettem mindent, hogy az új életemben a lehető legkevesebb dolog legyen, ami Kormira emlékeztet. És bár Joonatan elől titkolva addig sírtam a sóvárgástól, hogy a hasizmom kővé, az arcom szétfolyóvá vált, az mégsem enyhült. Nem enyhült, pedig annyit sírtam, hogy bedugult a fülem, mintha repülőgépben lennék, amiből nem ugorhatok ki, az orrom pedig annyira tele volt, hogy nem tudtam nyelni. Semmi nem enyhült, és még a szüntelenül hasogató fejfájás sem tudta elnyomni.

Néha felébredtem éjszaka. Szólt a telefon? Nem. Álmomban szólt. Amikor rájöttem, átkaroltam a mellettem fekvő hátat. A hát keskeny volt, a karom gond nélkül körbeért a mellkasig. A mellkas lapos volt és hideg. Joonatan volt az.
    Ha újból behunytam a szemem, macskák kaparásztak körülöttem tappancsaikkal. Kitátott pofájuk eltűnt, amint kinyitottam a szemem. És a tekintetem – az abba a nem megfelelő tarkóba ütközött, a nem megfelelő lapockába, a vállba, amin nem a megfelelő tetoválás volt.
    Olyankor fel kellett kelni. Kimenni elszívni egy cigarettát. Tölteni egy tőzegáfonyás vodkát, hogy el lehessen aludni abban az ágyneműben, amiből nem a megfelelő ember izzadsága érződik. És hogy az ember képes legyen elaludni úgy is, hogy tudja, a mellette lévő reggel sem lesz a megfelelő.

Néha arra ébredtem, hogy biztos voltam benne, egy macska sétált át a hasamon. Néha meg arra, hogy a fülembe doromboltak. És amikor már ébren voltam, nem is Joonatan horkolása volt az, ami a fülemben dorombolássá változott, hanem az éjszaka csendes zúgása, és a távolodó tappancsok sétája.
  
Betettem a füldugót, és úgy csináltam, mintha nem is hallanék semmit.
    De mégis hallottam a macskatappancsok hangját.

Néha arra ébredtem, hogy az alhasamban ugyanúgy dobog, ahogy a szívem dobogott. Arra ébredtem, hogy azok után az idők után sóvárgok, amikor a lábam köze a szívemmé változott.
Valami mindig megdöbbent bennem, amikor Joonatan köré fontam a karomat, megdöbbent még fényes nappal is. Nem tudtam hozzászokni Joonatan testének formájához. Még ébren sem. Sosem csúszott ki a számon nem megfelelő név, nem doromboltam nem megfelelő becenevekkel, sosem követtem el efféle hibát. De a kezem nem szokta meg soha. Még mindig csodálkozott, pedig kapcsolatom Joona-tannal már tartott egy ideje. A korábbi, rövidebb viszonyaimban nem volt így. Azokban én és a kezem végig vendégségben voltunk. Joonatan esetében többé nem így volt. És a kezemnek sem kellett volna már megriadnia Joonatan bőrétől.
    Amikor utoljára nem vendégségben voltam egy kapcsolatban, a kezem sem vendégségben volt. Akkor Kormival voltam.


  
Fordította: Bába Laura  (A kötet 2012-ben jelenik meg a Scolar Kiadónál.)



A Jelenkor októberi számának tartalmából


Sofi Oksanen - a Jelenkor részletet közöl a számos irodalmi díjjal kitüntetett kortárs finn írónő Baby Jane című regényéből, Bába Laura fordításában, majd interjú olvasható a szerzővel (Pasztercsák Ágnes fordítása).

A lírarovat Marno János, Solymosi Bálint, Krusovszky Dénes, Zilahi Anna, Lázár Bence András és Szolcsányi Ákos verseit adja közre, valamint Janus Pannonius költeményeit Csehy Zoltán új fordításában.

A prózarovatban Horváth Viktor készülő Janus Pannonius-regényének egy részlete olvasható.

A tanulmányrovatban Bacsó Béla Menandrosz Düszkoloszáról ír. Timár Andrea a trauma és az együttérzés sajátos megjelenítését értelmezi Coetzee Foe című regényében. Heidl György azt vizsgálja, hogy Szent Ambrus miként vélekedik a Szentírás és a művészetek kapcsolatáról, és fordításában közreadja az egyházatya Justushoz írt levelét.

A tanulmányokat egy beszélgetés zárja: Radnóti Sándort a Winckelmann-nal és a modern művészetfogalom keletkezésével foglalkozó új könyvéről Bagi Zsolt kérdezi.

A kritikarovat első közleménye, Weiss János írása szintén Radnóti Sándor könyvét tárgyalja. Havasréti József György Péter Apám helyett című könyvének egy ívnyi értelmezését nyújtja. Luchmann Zsuzsanna Tóth Krisztina Pixeljét recenzeálja, Balázs-Hajdu Péter kritikája (Művelt emberekről művelt embereknek) az Adamik Tamás főszerkesztésében megjelent Retorikai Lexikont bírálja. A rovat végén Lengyel Imre Zsolt Tamkó Sirató Károly A Dimenzionista Manifesztum története című könyvéről, illetve Petőcz András művéről, a Dimenzionista művészetről ír.